Kristó Nagy István
Azt hiszem, kevés mû számíthat szélesebb tömegbázisra, mint Kovásznai Gábor György Habfürdõje. Elsõsorban a fiatalok filmje, de a kritikusok és a filmmûvészet ínyencei is megtalálják benne a magukét. Ez persze magánvélemény – majd eldõl a széles körû népszavazáson, a jegyváltásnál. Ami itt olvasható, egyetlen voks, nem is filmkritikusé, egy, inkább az irodalomban és képzõmûvészetben jártas, társadalmi-szociológiai érdeklõdésû szemlélõ véleménye.
Kovásznai Gábor György filmjérõl szívem szerint jóformán csak jót mondhatok. A jó mulatság, nevetés, a ritmus harsányság, a színek parádéja – persze még csak a felület, de az, hogy a film azóta is foglalkoztat, talán már mond valamit.
Mit mond? Azt, hogy gondolkoznunk kell azon, fiataloknak és idõseknek: mit kezdünk az életünkkel és a többiek életével, munkában épp úgy, mint párválasztásban, gyermeknemzésben és nevelésben; akárcsak közvetlen családi-baráti körünkben, vagy ott, ahol dolgoznunk adatik. Mik s milyenek az igényeink, milyen ideálok fûtenek, s nem fellengzõsek-e ezek a (valljuk be, igencsak polgári) ideálok, amiket aztán megalkuvások és ügyeskedések sora követ. Csakhogy nem az élettel való szembenézés következménye-e a valamelyes megalkuvás, jobbik esetben nem realitásérzék s a való viszonyokkal létrehozott kiegyezés-e? Lehetne-e mindenki – ha tehetségesnek érzi magát – mûvész, vagy ha csinoska: „nagy nõ”, s így vagy úgy: – nagymenõ? Okvetlenül orvossá kell-e lennie az ambiciózus, okoska védõnõnek, de nem lehet-e valóban azzá, ha csakugyan okos, elszánt, szívós, tanulékony s hozzá még hivatásérzet is fûti? Hivatás! Mert errõl is szó van a filmben, szerencsére nem szavakban, még kevésbé szólamokban, hanem kedvesen groteszk képsorokban, meg egy-az-egy dokumentumokban: filmen visszajátszott direkt magnófelvételen.
Ami megint újabb adalék Kovásznai filmjének sokszínûségéhez. Ez a film ugyanis – próbáljuk meg végre összegezni – dokumentumfilm is, amellett, hogy fõmûfaja a musical: vidám, zenés rajzfilm, mai fiatalokról. Gonoszkodik, csúfolódik, elandalít; komoly kérdésekkel birkózik, de mindent idézõjelbe tesz, miközben elrajzoltan és valódi remeklésként beépít mindent, amit századunk festészete kitalált: a fauves-ok és Picasso, a szürrealisták, a lírai absztrakció és gesztusfestészet, s persze (hiszen a rajzfilm ennek a gyermeke): az expresszionizmus. Aki járatos a modern mûvészetben, örömmel fedez föl a diákszoba falán egy-egy Rippl-Rónai ízû tájképet, az ablakon kitekintve egy impresszionista köd-, pára- és színlátomást, máskor meg egy fürdõkád buborékaiban az amerikai Tobey körkörös absztrakcióját – s a felsorolást még hosszan folytathatnám. Ettõl persze még lehetne a film sznob is, unalmas is, s amellett üresen eklektikus. De nem; ez a formanyelv Kovásznai és munkatársai számára éppoly természetes, saját nyelv, mint ahogy a bejátszott szociológiai fölvételek a „kedves szülõk” saját hangját szólaltatják meg – míg a kép eredeti szociofotóknak ízléses, kissé karikírozó átrajzolása. És a hang: Bontovics Katalin és Antalffy Albert saját maga mondja és énekli megint csak Kovásznai szövegét, amelyet Másik János zenésített meg, mindvégig lendületesen, a szó legszorosabb értelmében „magával ragadóan”, hol beatstílusban, hol nagyoperát parodizálva, s ugyanezt énekli Papp Anna, míg az õ szövegét (anélkül, hogy a váltást észrevennénk) Dobos Katalin mondja, aki ugyanakkor az általa alakított hõsnõ modellje is volt. A rendezõ ugyanis nemcsak valódi szociográfiai felvételek anyagát használja fel, ennek alapján hitelesen vizsgálva az életvitel kérdéseit, hanem minden jelenetet színészekkel elõjátszat, miáltal biztosítja a rajzolt képek-mozdulatok anatómiai és gesztusbeli hitelét is.
No, de ha ez a történet (szinte banálisan) a mai fiatalok mindennapjaiból ellesett, s a társadalmi háttér is szociológiailag hiteles, ha valódi hangdokumentum-anyagot is felhasznál, s ráadásul a jeleneteket lejátsszák – akkor egyáltalán minek az animációs megoldás?
Azért mert a reális tartalom követelte meg a valóságelemeket, és éppen ennyit. Viszont a lényeg kifejezését eleve a rajzfilm tette lehetõvé – az animációs film módszere ugyanis nemcsak sajátos mûvészi szépet nyújt, hanem kizárja a moralizálást, ami – fõként a fiatalok számára – az efféle mondanivalót hovatovább elviselhetetlenné teszi. Ha például a házasságtól visszariadó mûvészönjelölt békaembernek öltözik, hogy víz alá bukva tûnjék el választottja elõl – akkor az egész film e legmulatságosabb és legabszurdabb képsora szól arról, hogy hiába a „struccpolitika” és „nem lehet a bõrünkbõl kibújni’’, meg hogy mi a „békaperspektíva1”. S ha még arra is utalok, hogy e békaülepe alá csúszott figura menekülésére a záróképek habfürdõ heppiendje rímel, mint a megbékélt kétéltû kispolgár elégedettségének karikatúrája – akkor talán éreztettem valamit Kovásznaiék módszerébõl.
De többrõl is szó van, mint az elrajzolással, groteszkkel, sõt abszurddal való hangsúlyozásról, az irónia korszerûségérõl, a mûvészi idézõjelekrõl. Az animációs film úgy használja a brechti elidegenítést, hogy eleve kizárja a teljes beleélést, ám lehetõvé teszi a teljes mûélvezetet és tanulságok levonását. Mindezt persze a filmelmélet régen pedzi, csakhogy az eddigi mûvészi gyakorlatban hébe-hóba volt szó ilyesmirõl. Az animációs „nagyfilm” ritka, mint a fehér holló; drága is, de még ritkább, hogy csakugyan lekösse a nézõt másfél órán át. Másrészt a Disney-féle és nyomában haladó filmipar csak szórakoztatni (meg manipulálni) akart, és sokszor mi is csak erre törekedtünk. Jobbik esetben mûvészi színvonalú, de pusztán csak mesefilmeket készíttetve. Végül eleve képtelennek (!) éreztük a mai társadalmi valóság kifejezését animációs eszközökkel: a valóságot csak a fényképezett film – szükségképpen többé-kevésbé a jelenségvilághoz, naturához tapadó – eszközeivel véltük láthatóvá tenni. Pedig ha egyáltalán van modern képzõmûvészettel vagy karikatúrával történõ, társadalmilag elkötelezett valóságábrázolás – hogyne volna! –, akkor lehet ilyen film is. Uti figura docet!
Kovásznai Gábor György filmjének tehát alighanem fontos esztétikai-elvi tanulságai is vannak. A legfontosabb az, hogy az animációs film képes egyfajta Gesamtkunst vagy még inkább mûvészi szintézis létrehozására, tehát a film – a zene, a grafika, színészi játék és elõadás; vonal, szín, hang, mozgás felhasználásával – kifejezhet valamit, ami nem pusztán mese és látvány, hanem aktuális társadalmi mondanivaló, s ehhez még csak rossz értelemben eklektikus sem lesz és önnön valóját sem tagadja meg. E mellett sokak mulattatására is alkalmas, továbbra is, miközben lényeges közösségi tartalmat hordoz. És ennek során az eszközök szuverén felhasználása lehetõvé tesz olyan dolgokat, amit eddig az animációs filmmel kapcsolatban lehetetlennek tartottunk, hogy tudniillik emberábrázolásra vállalkozzék, jellemeket, személyiségeket állítson elénk, akiknek saját sorsuk van; a rajzfilm mindebben s mindezzel társadalmi és pszichologikus legyen, sõt folyamatokat ábrázoljon, s tegye mindezt nem epikai, hanem hangulati szituációk megteremtésével. Azután: az animációs film az eddiginél inkább élhet a színek döbbenetes hatalmával, ügyes festõi (azaz festõktõl eltanult, de mozgó képen is alkalmazható!) trükkökkel, térélményt kelthet, sõt lelki folyamatok ábrázolására is vállalkozhat. Homogén színháttér elõtt szélsõséges színértékben megformált figurák mozognak. Ismét másszor: a figura egy helyben áll, a háttér színe-hangulata – meg a zenei aláfestés – jelzi a belsõ fordulatot. Egyáltalán: egy szereplõ hangulati változásának vagy akár fizikai állapotának (rosszullét) ábrázolása színeltolással elérhetõ. A képtérnek lencsével való szûkítése mellett a színkarakter egyidejû változása is segít az ábrázolásban. És mindez csak példa. Ugyanígy alkalmazható a zene is, amely persze nem lép ki a maga kitûnõ mai jazzjellegébõl. Ez a zene adja meg a film egész – szó szerint vehetjük – alaphangját és ritmusát, egész izgatott lüktetését; talán többször lenne szükség lassításra, visszafogásra, ritmusváltásra, halkabb betétekre.
Igen, keresem a hibákat – de alig találom. Kovásznaiék filmje új fejezetet nyitna az animációs film mûvészetében? – „Kovásznaiékat” emlegetem, mert noha õ a szövegkönyv (sõt dalszövegek) írója, a grafikai tervezõ, és mint rendezõ, szuverén irányítója az egész produkciónak – ilyen értelemben „szerzõi filmet” alkotott –, mégis szembeszökõen mûhelymunka ez a javából: láthatóan lelkesedéssel, hittel, közös akarattal, kollektíván készült. Ennyi ötletet összehozni, és ilyen színvonalat elérni csak együttes képes, mégpedig fiatal együttes. A közös munka s azonos (társadalmi-mûvészi) szemlélet teszi lehetõvé, hogy az animációs film általános gyakorlatával ellentétben nem gegcentrikus a mû, hiszen az ötletek nem (csak) meglepni, mulattatni, meghökkenteni akarnak, hanem mindig a mondanivalót szolgálják. A Habfürdõ párját ritkító kísérlet, és mint megvalósulás mindenképpen sikerfilm, amely mindenkihez szól, és mindenkinek mond valamit. Talán még azt is: „változtasd meg életed”.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7898 |
