Horeczky Krisztina
„Mert a sors valamennyi csapása közt / az tesz a legboldogtalanabbá, hogy / hajdan boldogok voltunk.”
Boethius: A filozófia vigasztalása
Bacall másként ragyogott, mint a hollywoodi csillagok. Eredeti, hiteles, tartalmas személyiség volt vásznon és magánéletben egyaránt.
Greta Garbo, Marilyn Monroe,
Marlene Dietrich, Joe DiMaggio, Marlon Brando, James Dean, Grace Kelly, Jean
Harlow, Gene Kelly, Fred Astaire, Ginger Rogers, Rita Hayworth, Lauren Bacall,
Katherine Hepburn, Lana Turner, Bette Davis. Tizenhat név a Hollywood
hõskorának emléket állító, 1990-es Vogue-ból.
Egyikük sem él már. Augusztus 12-én – egy hónappal, és négy nappal a kilencvenedik
születésnapja elõtt – otthonában, a New York-i, szellemjárta Dakota-házban elhunyt
a Madonna fémjelezte popdalban pusztán a keresztnevén említett Lauren Bacall – is.
Ott van immár a hézagos slágerben léhán meg nem énekelt Humphrey Bogart
(1899-1957) mellett, a panteonban. A kellemmel, bûbájjal bíró stílusikonok
között, ahol bár életében is volt; elevenül, eredeti, hiteles, tartalmas személyiségként.
A modell
Betty Joan Bacallt az 1943. márciusi Harper’s Bazaar címlapján fedezte föl
magának Howard Hawks neje, a divatot diktáló, társasági celebritás Nancy „Slim”
Keith; aki – a barátnéja, Babe Paley mellett – Truman Capote amennyire botrányos,
olyannyira sziporkázó regénytorzóját, a Meghallgatott
imákat ihlette. A magazin borítóján egy melankolikus tekintetû, nyurga lány
álldogál az Amerikai Vöröskereszt véradó szolgálatának ajtaja elõtt Drakula-galléros,
fekete kabátban, rúzsszínû ridiküllel. 1944-ben Lauren Bacall formálja meg Mane
„Slim” Browningot a Hawks-féle Gazdagok
és szegényekben. A Hemingway-adaptációban – bevallása szerint – reszketõ
kezekkel és cigarettával, remegõ hangon adott tüzet a Harry „Steve” Morgant
alakító Bogartnak. (Hawks beceneve Steve volt.) A szorongó, feszengõ, lámpalázas
üdvöske a mellkasához nyomta az állát, ferdén fölvont szemöldökkel nézett a
kamerába. Ez lett a védjegyévé váló Pillantás („The Look”). Amelyet nem
taníthatott meg neki Nancy Keith, ellentétben az öltözködés, a viselkedés, a „cool”-modor
fortélyosságaival. Ismert, az orgánumot is mesterségesen edzették a megfelelõ
mélységûre, de ez a laboratóriumi alapossággal, és napi két csomag dohányáruval
kikísérletezett „bariton” a sajátja lett, sosem csengett falsul. Ezen a
vízjelévé váló, füstös hangon mondta Bogartnak a fönt említett klasszikusban, miután
az ölébe ülve kétszer is megcsókolta õt, és elhagyta a fülledt szobát: „Nem
kell csinálnod semmit, Steve. Nem kell mondanod, nem kell tenned semmit. Egyáltalán
semmit. Ó, talán füttyentened. Tudod, hogyan kell fütyülni, Steve? Összezárod
az ajkaidat, és… fújsz.” (Társ-forgatókönyvíró a Hemingway-rivális William
Faulkner.)
1945-ben
Humphrey Bogart feleségül vette Lauren Bacallt (elõtte harmadszor is elvált), eztán
ajándékozott neki egy aranysípot. Füttyentsen, ha akar valamit. A vibráló,
mágikus kettõs még három noirban játszott együtt: a Hawks jegyezte, 1946-os A hosszú álomban, Delmer Daves 1947-es Sötét átjárójában, s az egy évre rá
bemutatott, John Huston rendezte Key Largóban.
A showbusinesst és a filmipart sem kímélõ, emberéleteket szedõ, strómanos McCarthy-érában
a demokrata házaspár karakánul emelte föl szavát az Amerika-ellenes
Tevékenységet Vizsgáló Bizottság boszorkányüldözése ellen.
A
bronxi születésû, egykor az édesanyja nevét fölvett Bacall üstököspályája pedig
megrekedt, mielõtt kiteljesedhetett volna. Mondják, részben a kevéssé
minõségérzékeny Jack Warner stúdiófõnöksége is felelõssé tehetõ mindezért. Veronica
Horwell a The Guardianben közölt megemlékezésében szót ejt Bogart „King Kong-szerû”
víziójáról a nemi szerepekrõl. Állítván, ennek következménye, hogy az odaadó
Bacall elsõsorban a férje „Baby”-je volt, oldalborda és családanya, csak eztán színésznõ.
Amellett, hogy egy birtokvágyó, alfahím óriásgorilla ritkán ad nemesfémsípot a
tulajdonolt nõstényének: mi történt Bacallal 1957 után, Bogart eltávoztával? Gyanúm
szerint az, ami elõtte is; nem tudtak mit kezdeni a kockázatokat rejtõ femme
fatale-skatulyát korán szétfeszítõ, nehéz természetûként elhíresült,
emancipált, öntudatos, markáns identitású mûvésszel. Aki – hasonlóképp a nála
plebejusabb, törékenyebb, kihívó Monroe-hoz – gyökeresen más kategória volt, mint
egy csereszabatos szexidol, egy erotikus tárgy, a pilláját rebegtetõ, búgó, vamp
fehérnép.
Leginkább
a színházi deszkák tanúskodnak arról, mi (minden) lehetett volna az eredendõen
a színpadi színészethez vonzódó Bacall a filmmûvészetben – kevéssé az álomgyári
celluloidiparban. A Broadway-n a Mindent
Éváról musicalváltozatában (Applause),
és Az év asszonyában nyújtott
alakításáért 1970-ben, majd 1981-ben Tony-díjjal kitüntetett színésznõ két
darabban lépett föl Nagy-Britanniában. 1985-ben a West Enden, a Harold Pinter
rendezte Az ifjúság édes madara Kosmopolis
hercegnõjeként, tíz év múlva a Terry Hands-féle Az öreg hölgy látogatásában a Chichester Festival Theatre-ben. Képzeljük
el, amint a Lauren Bacall által életre keltett Claire Zachanassian vonata –
vészfékkel – megérkezik Güllenbe. Majd azt, ahogyan az õ diabolikus, bosszúéhes
multimilliárdosa kijelenti: „Minden eladó”, és amikor Trágya(lé) városa
visszautasítja: „Én várok”. Vagy amikor azt mondja a világ legmódosabb nõjévé
lett ex-kényszerprostituált: „amikor tizenhét éves voltam”. Nincs okom kételkedni
benne, hogy Bacall antik görög drámából kilépõ erinnüsze olyan benyomást
keltett, mint aki bármikor megveszi a teátrumot, a stábbal, a publikummal, és
Sussexszel együtt. Az 1995-ös The Independent-színikritikát olvasva a veszteséget
éreztem, a tékozlást. A föl nem tárt tartalékot. A súlyos renomét, karizmát. Amelyekrõl
Lars von Triernek (és/vagy a casting directorának) minden bizonnyal volt
fogalma, legalábbis ezt igazolja Ma Ginger és Mam szikár figurája a Dogville – A menedék, majd a Manderlay címû opusokban, a kétezres
évek elején. Mindehhez képest számít-e, hogy Bacallt 2009-ben érdemesítették életmû-Oscarra
„a mozgókép aranykorában betöltött központi szerepéért”? És hogy ennél jóval elõbb,
1996-ban vette át a Césart az oeuvre-jéért? Hogy különös módon nem dolgozott
együtt a Bogart-rajongó Woody Allennel? Hogy a Golden Globe után nem kapta meg
az akadémiai szobrocskát Barbra Streisand 1996-os romcomja, a Tükröm, tükröm jiddise máme szerepéért?
Viszont 1980-ban Nemzeti Könyvdíjjal honorálták az elsõ biográfiáját, az
1978-as Lauren Bacall: By Myselfet. (A
második önéletírása, a Now, 1994-ben
jelent meg.)
Mindennél
jóval lényegibb, hogy miközben a Heroina alól kifutott egy gigászi,
filmtörténeti kor, õ a puszta létezésével mégis képest volt meg- és
visszaidézni azt – hamis(kás) nosztalgiától, csillámporos glamúrtól mentesen. Rezerváltan,
állhatatosan, méltósággal, büszkeséggel, vagányul. És ami alapvetõ: enigmával, amely
nem rokon értelmû a titokzatoskodással, a rejtélyeskedéssel. Ez egyfelõl magába
sûríti a tragikumot, az izoláltságot, továbbá azt, amirõl a Key Largóban Nora Temple beszél Frank
McCloudnak: „Amikor az eszed mást súg, mint amirõl az egész életed szól, akkor
mindig a fejed veszít”. Mit jelent ez? Azon túl, hogy megint a karcos,
szarkasztikus Bacall oktatta Bogartot. Úgy hiszem, elsõsorban „irracionális” hûséget.
Esetünkben erkölcsi iránytût. Amely nélkül, tudjuk, lehet valaki úgynevezett nagy,
formátumos, kockázatvállaló, technikás (film)színész, meglepetésekre képes,
rajongott, ruganyos mozicsillag. Ugyanakkor nem lehet – mondjuk – Philip
Seymour Hoffman (1967-2014). Mert ahhoz már nem elegendõ a virtuozitás. Ahhoz
igazság kell. Belsõ mag. Olyasmi, amiben nincs, mert nem lehet fondorlat,
sandaság, számítás.
Ilyen
a kairosz is, azaz a tökéletes,
alkalmas pillanat. A kegyelmi idõ. Ezt – ennek az illúzióját – teremtette meg az
arisztokratikus Bacall és játszótársa, Bogart a közös jeleneteikben. Mindez túl
van a direkt nemiségen, a provokáción, és nincs benne szemernyi, közönséges
frivolság, rafinéria sem. Viszont intellektus, cinkosság, irónia, humor, intimitás,
suspense jócskán. Aztán ilyen a morális barométer; akár egy könyörtelen istenítélet.
Hordozni egy legenda árnyékát több mint fél évszázadon át. Képviselni egy
szövetséget, amely – úgy tûnt – erõs, mint a halál. Ehhez áldozathozatal kell,
tartás, a nyegleséget elutasító, a magányt tûrõ belvilág.
Lauren
Bacall – Humphrey Bogart örökségével – egyszerre volt fárosz, és független,
önazonos, úttörõ egyéniség. Aki mégsem vált „Minden vándor hajók csillagá”-vá. Ez
a viharoknak is ellenálló, korán mûemlékvédelem alá vett világítótorony többé nem
mutatja a fényt.
A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
![]() | offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 44-45. old. |
![]() | online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11912 |