Andorka György
Terry Gilliam disztópiája a totálisan bedrótozott világban játszódik, ahol már nem a Big Brother, hanem Kis Testvérek sokasága figyel.
Míg két pont a végtelenbe tartó
egyenesre illeszkedik, három magát a tökéletes, zárt alakzatot jelöli ki;
ezután minden újabb elem a növekvõ entrópia veszélyét jelenti a rendszerben a
megnyugtató szimmetriára szomjazó, töredékességtõl ódzkodó emberi psziché
számára. Vonzódásunk a hármassághoz a mûvészetben hol az önismétlést igazoló
alkotói ürügyként, hol a kritikai téziskényszer szimptomatikus
megnyilvánulásaként, netán egyszerûen marketingfogásként ölt testet (ahogyan
Lars von Trier rávilágított, a zoknikat is hármas csomagolásban adják el, miért
épp a mozgókép lenne a kivétel). Jó kérdés, hogy Terry Gilliam új filmjével
kapcsolatban melyik állítás a legadekvátabb, csak annyi biztos, hogy „a Brazil és a 12 majom rendezõjének” munkájára már bemutatása elõtt rábillogozták
a disztópia-trilógia záródarabja titulust, noha a rendezõ saját bevallása nem
ezzel a szándékkal állt neki, bár nem is utasítja el a felvetést. (A válaszhoz
mindenesetre közelebb visz, ha emlékeztetünk, hogy az ezredforduló után némileg
marginalizálódott rendezõzseni kritikailag és/vagy anyagilag legsikeresebb
filmjeirõl van szó). Gilliam alkotásait korábban maga is laza trilógiákként
emlegette – az Idõbanditák–Brazil–Münchausen báró az õrült külvilág és az eszképista képzelet harca
gyermeki, férfiúi és agg perspektívából, melyet más szerzõk mûveibõl adaptált,
földhözragadtabb „amerikai” hármasa követett (A halászkirály legendája, 12
majom, Félelem és reszketés Las
Vegasban) – ám a fentiek inkább fenotípusos jegyeikben, mintsem
génkészletükben különülnek el egymástól. Az Idõbanditák
és a 12 majom mellékmotívumok
szintjén tökéletes keretbe foglalja a Brazil
egészestés konzumerizmus-kritikáját, a Félelem
és reszketés drogtripje vagy A
halászkirály legendája pedig mi más lenne, mint sötét variáció az
eszképizmus témára – a sor folytatható. Gilliam egész életmûvét jobbára
ugyanazon motívumok halmaza szövi át, melyet az ezredforduló óta készült
filmjei is rendre aláhúznak, legfeljebb a hangsúlyok tolódnak el. A friss opusz
újabb, sci-fi külsõségekkel dolgozó, rövid gyújtótávolságú lidércnyomás,
szerepel benne nagybetûs hatalmi gépezet és azzal szembeszegülõ egyén, de még
valóságba befurakodó fantáziavilág is, ilyen értelemben kétségtelenül
tekinthetõ a Brazil párdarabjának – a
különbségek azonban ez esetben többet mondanak, mint a hasonlóságok.
A zéró teoréma a maga tudathasadásos módján több fajsúlyos alaptémát kapcsol
egybe, amelyek hiába vannak a forgatókönyvben látszólag flottul összefonva,
némi keresettség érzõdik a koncepcióban, mintha a szálak a felszín alatt valójában
széttartanának. A felütésben a Brazil
társadalomkritikája köszön vissza (na és a Gilliam-féle eklektikus
retrofuturista vizualitás, ezúttal színesebb-szagosabb köntösben), napjaink
világába transzponálva – a multicéges mókuskerék, a digitalizáció és a big data, a személyre szabott, agresszív
reklámok, a mediatizált, átszûrt, szimulált dolgok világába. Apró szépséghiba,
hogy az abszurd egyre nehezebben tudja felülmúlni a valóságot – a táblagépekbe
dugózott, szelfizõ Z-generáció portréja, a mindent dokumentáló, semmit sem
megélõ nárcizmus kórképe már-már közhelyesnek érzõdik, a szatirikus poénok
(különdíjas az „Arbeit macht fun!” szlogen a kivetítõn) pedig eközben jóval
alacsonyabb fordulatszámon pörögnek, mint a nyolcvanas évek klasszikusában.
Erõs azonban a Krisztus-torzó fejére illesztett céges megfigyelõkamera szimbóluma:
ha nem kapcsolódsz, nem létezel, szól az új vallás, de az isteni tekintetbõl a
hálózatba költözött panoptikusság az ár – már nem a Nagy Testvér, hanem Kis
Testvérek sokasága figyel.
Mindez
azonban stukkónak tûnik a filmben megfogalmazott mázsás lételméleti kérdésekhez képest. Qohen Leth, az „ontológiai
kutatások részlegén” dolgozó fõhõs szociopata figurája kódexmásoló
szerzetesként dolgozik újonnan kapott feladata, a „zéró teoréma” megoldásán – a
feladat célja eleinte rejtve marad elõtte, de nem is érdekli: egyetlen dolog
lebeg a szeme elõtt, évekkel ezelõtt megszakított „hívását” várja, amelyet
megbízója jutalmul lebegtet elõtte, és ami hite szerint megvilágítja az élete
értelmét. Míg a konzoljátékhoz hasonló
szimulációt vezérli, nincs tisztában az ironikus helyzettel, hogy a címadó
tétel éppen a létezés végességét mondja ki, amennyiben minden anyag és energia
összege nulla, és a kozmosz végsõ soron pusztulásra ítéltetett. Pat Rushin forgatókönyvében,
melyet többek között A prédikátor könyve
inspirált, helyenként kissé szervetlenül ad a szereplõk szájába olyan rezignált
mondatokat, mint hogy „koldus és király ugyanoda tart” vagy „az élet a halál
tökéletességét fertõzi meg”. Leth-t õrültnek bélyegzik, pedig talán, a 12 majomhoz hasonlóan, a külvilág az
õrült; itt mindazok, akik nem borzonganak bele a teleológia hiányába.
Az
elõzõek metszetében mûködik a film harmadik rétege, amelyet Waltz brilliáns
alakítása visz el a hátán. Az õrült, elidegenedett társadalom és az
egzisztencialista szorongás egyenes következménye Leth személyes, magánéleti
válsága, identitásának és emberi kapcsolatainak teljes elvesztése (a
forgatókönyv egy korábbi változatában a felesége és gyereke meghalt, ezt a
didaktikus trauma-motívumot végül egyszerûen elhagyták, jó érzékkel). A
kiút-lehetõségeket éppen a zéró teoréma-megbízás sodorja Leth elé. Bob, a
brilliáns hacker-srác, és Bainsley, a call-girl (akirõl késõbb kiderül, hogy
szintén a „menedzsment” küldötte) egyaránt csapóajtók az életbe való
visszatérésre, elõbbi egyfajta lassan épülõ apa-fiú kapcsolat, utóbbi a
kibertérben lezajlott randevúk hazugságai után egy õszinte szerelmi viszony ígéretével. Leth eljut a pontig,
hogy fellázadjon a feladata ellen, a cég megfigyelõ tekintete ellen, ami
eleinte hidegen hagyja (mint mondja, „nincs rejtegetnivalónk”), mi több,
levetkõzi, hogy királyi többesben aposztrofálja magát (a film apró poénja, hogy
az identitásának feloldódását szimbolizáló fordulatot anno egy pszichológus javasolta
neki, „az emberiséghez való közeledés végett”), a kitörési kísérletek azonban
végül kudarcba fulladnak. Bobot elveszik tõle, Bainsley-t saját maga taszítja
el. A munkát végül mások folytatják.
Sam
Lowry-t a rendszer gyõzi le, Qohen Leth saját megszállottságának áldozata. A Brazil hõsének visszatérõ álma
kitöréssel kecsegtet, A zéró teoréma
figuráját az örvény csábítja. Az ürességtõl rettegve merõ ürességben éli az
életét. Az isteni hangra váró téboly történetének végén szükségszerû a bukás,
ha nincs Hang, csak – Thomas Pynchon sorait kölcsönvéve – „a sötétség modulálatlan
alaphangja” várja az élet efemer dominánsait. Leth víziót lát, melyben
feloldódik a szinguláris a szingularitásban: a csillagporból gyúrt, magányra
kárhoztatott lelkek végül a fekete lyuk halálos ölelésében találnak egymásra.
A zéró teoréma nem ad választ az élet értelmére, csupán konstatálja, ha sokáig
nézünk a mélységbe, a mélység is belénk néz. Nem siet segítségünkre Monty Pythonék
francia pincérének egyszerû bölcsessége, ahogyan eonokra van az Idõbanditák jókedvû befejezése is, ahol
az Úr pedáns iskolaigazgatóként zárja rövidre a narratívát, röpke tûnõdést
szentelve a gonosz problémájának és a szabad akaratnak. Tragédiánk, hogy éppen
a válasz keresése tesz minket emberré; állattá alacsonyodva elfordíthatjuk a
fejünket a lét abszurditásától (lásd a Félelem
és reszketés Samuel Johnson-mottóját), vagy esszenciát építhetünk az
egzisztenciából. De utóbbihoz Gilliam szerint biztosan nem a méhkaptárba való
besorolás vezet, sem a talmi virtuális létmód.
A
rendezõ eredetileg, a Brazilhoz
hasonlóan, leforgatott egy happy endinget,
mely végül – szerencsére – ezúttal is a vágószoba padlóján landolt. A zárókép
így vérmérséklet szerint nyitva hagyja az értelmezést a nézõnek, hogy Leth
elbír-e a teherrel (társsal vagy anélkül), komfortos téveszméjéhez menekül,
vagy – a legpesszimistább olvasatban – a teljes feladást választja. Ha nem
marad semmi, csak a semmi reménye
marad, vonja le a következtetést Cormac McCarthy professzora A Sunset Limited
címû darabjának végén. Qohen Leth arcán gyermeki mosoly szalad végig, miközben nyugtázza,
hogy a mesterséges paradicsomban legalább a kontroll illúziója az övé: az örök
alkonyi fényben izzó világban, ha akarja, a nap végre a horizont alá bukhat, és
a formák a sötétbe veszhetnek.
A zéró teoréma (The Zero Theorem) –
brit-amerikai, 2013. Rendezte: Terry Gilliam. Írta: Pat Rushin. Kép: Nicola
Pecorini. Zene: George Fenton. Szereplõk: Christoph Waltz (Qohen Leth), Matt
Damon (Igazgató), Tilda Swinton (Dr. Shrink-Rom), Mélaine Thierry (Bainsley),
David Thewlis (Joby). Gyártó: Voltage Pictures / Zanuck Independent.
Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
107 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11918 |
