Barkóczi Janka
A száz évnyi török mozgóképfolyamban a filmmûvészet és a népszerû zsáner egyaránt fontos szerepet játszott.
A kortárs török mozgóképkultúra szellemi
gyökerei mesebeli idõkre, kávéillatú találkozóhelyek és rejtélyes
mutatványosbódék zegzugos mélyére nyúlnak vissza. Kis-Ázsia népe már
évszázadokkal ezelõtt megtanulta, hogyan értse azokat a kétdimenziós képekben
vászonra varázsolt történeteket, melyeket avatott kezek, kellõ humorral és
vizuális érzékenységgel tesznek élõvé. A Török Birodalom fénykorának egyik
kedvelt játéka, a karagöz, a hagyományos
árnybábszínház, amely évszázadok óta a mozihoz hasonló élménnyel szórakoztatja
nézõit. A hátulról megvilágított kifeszített textilre vetülõ színpompás képek
generációról generációra elevenítették fel és gondolták újra az ismert
anekdotákat, keltették életre bölcsek és kópék, perlekedõ asszonyok és
jókedélyû mihasznák kalandjait. Az elbeszélések az archetipikus karakterek jellemébõl
következõ gesztusokra és fordulatokra épültek, melyek szövetét sok pajkos
improvizáció lazította, de a hagyomány szoros köteléke rögzítette stabil
keretbe. Az árnybáb titka, az ismerõsben meglepõ ismeretlen, a tradíció mágiája,
olyan jótékony hatású és vágyott tapasztalat, amely ezt a kifejezési formát
idõtlenné, és korról korra, vagy akár technikáról technikára hagyományozhatóvá
teszi. Nem csoda hát, hogy a karagöz beszédmódja és intellektuális eszköztára
sokban hasonlít a nála fiatalabb, jó példáján okuló filméhez, és fényes
vetítõfelületeik rövid ideig még versenytársai lehettek egymásnak. A rituális
történetmesélés, amely õsi hagyományok, szabályok és példázatok életben
tartója, nem véletlenül vált olyan fontossá a török területeken, a mozi pedig a
maga sajátos, helyi igényekhez jól alkalmazkodó természetével örökségét az
utóbbi száz évben is megõrizte.
Kötelékek
A török
filmek világszemléletét és narratív szerkezetét meglepõen következetesen hatják
át az archaikus elemek. Olyan nehezen változtatható, sarkalatos építõkövek
ezek, melyek dimenzióit kiválóan szemléltetik például a nemiség meséinek
mozgóképes feldolgozásai. Legyen szó nõi vagy férfi identitásról, a
konfliktusok és a szereplõk játéktere többnyire szépen olvasható, ismerõs mintázatot
alkot. A gender-probléma, amely több szempontból is izgalmas felületet képez,
egyike a térség állandóan forró kérdéseinek, így tanulságos lehet szûrõként
használni a török mozi elsõ megközelítésében.
A mozit sokáig,
akár a szultáni háremet, a nemek szigorú szétválasztása jellemezte. A legenda
szerint nõk és férfiak egyazon nézõtéren, de deszkafallal elkülönítve élvezték
a filmeket, vagy éppen egymást követõ külön elõadásokra jártak mindaddig, míg
Kemal Atatürk egyszer el nem látogatott az egyik népszerû ankarai
filmszínházba. Látva, hogy a férfiaknak tartott vetítésnél is jegy után ácsingózó
hölgyek hosszú sora áll, azonnali hatállyal elrendelte a szomorú kirekesztettek
bebocsátását. A dolog pikantériája, hogy ezt követõen viszont éppen azért nem
lehetett megkezdeni a programot, mert a frissen bejutott asszonyok hangos
vidámságban tomboló hálája tette azt lehetetlenné. Az 1920-as évek közepétõl,
amikor a muszlim nõk már egyre-másra jelentek meg színésznõként a vásznon,
ábrázolásuk is ambivalenssé vált. Az alapelv, amely szerint a rossz nõk
szerelmeskednek, a jók házasodnak, a forgatókönyvírók számára gyakran nehezen
leplezhetõ, migrénes fejfájást okozott. A tehén címû koráni szúra
következõ sorait, amely szerint „Az asszonyok szántóföld nektek. Menjetek a
szántóföldekre, ahogyan csak akartok!”, jellemzõen igyekeztek szó szerint venni,
majd ennek súlyos következményeit a tradicionális, törzsi eredetû erkölcs
keretei között – amennyire lehet –, helyreütni. Az ebbõl kisülõ történetek
olyan jellegzetes sémát hoztak létre, amely a török film korai idõszakától napjainkig
élõ maradt, és a Magyarországon legutóbb bemutatott alkotások közül is számos
ide kapcsolható (Pelin Esmer: Az õrtorony, 2012; Yesim Ustaoglu: A
pokol kapujában, 2012),)
Tipikus megoldásai a tömegfilmek és fesztiválokra szánt mûvészfilmek között
egyaránt gyakoriak, legyen bár jelenlétük protestálás valami mellett vagy éppen
ugyanannak ellenében.
Hõsük
általában az ártatlan lány, aki egy rossz pillanatában enged a csábításnak,
vagy akin, minden ellenkezése dacára, erõszakot tesznek. Az elkövetõ többnyire
egy erõs ember, egy helyi hatalmasság, vagy valamelyik potentát családtag,
akinek tekintélye a lány szüzességénél százszor súlyosabban esik latba. Az
áldozat, hiába volt passzív elszenvedõje a cselekménynek, menthetetlenül
elveszti tisztaságát, s ezzel becsületét is. A helyzetnek kétféle, ám mindenképp
tragikus megoldása kínálkozik: a megváltó halál, vagy a váratlanul érkezõ újabb
férfi, aki hatalmas gesztust téve elfogadja, és ezentúl megvédi a beszennyezett
testet, a visszafordíthatatlan kárért pedig elégtételt vesz az elkövetõn. Az
elsõ típusba tartozik például Metin Erksan A kút (Kuyu, 1968)
címû mûve, amely egy több ízben elrabolt és megerõszakolt lány balladáját
dolgozza fel, akit fogva tartója a filmidõ jelentõs hányadában egy kötélre
kötözve rángat végig úttalan utakon, ember nem járta oszmán vadonokban, míg a
címbéli kúthoz nem ér vele. Ott aztán a zsákmány erõre kap, és egy szép jelenetben,
a vízhez lemászó férfit a káváról leejtett méretes kövekkel kivégezve bosszút
áll, hogy a vég nélkül dobált kövek garmadájával a kutat sírhalommá alakítva,
végül öngyilkosságot elkövetve tegyen pontot az ügy végére. Ennek a toposznak
újabb verziója Abdullah Oguz érzékeny alkotása, a Gyönyör (Mutluluk,
2007), amely a vidéken magukat még szívósan tartó, kegyetlen erkölcsi törvények
ellen szóló pamflet. A hõsnõ itt a saját rokona által elkövetett erõszak
áldozatává válik, s ha ez nem lenne elég, emiatt a falu kimondja rá a
legsúlyosabb ítéletet. Elõször kedvesen egy kötelet kínálnak neki, amellyel
saját kezûleg vethet véget életének, majd mikor látják, hogy erre nem képes,
közremûködésre kérik az egyik unokatestvérét. A fiú feladata az lenne, hogy minél
messzebbre vigye otthonától a lányt, majd végezzen vele, így tisztítva meg a
közösség becsületét. Kemal vállalja a küldetést, azonban önhibáján kívül
belehabarodik a célszemélybe, amit csak tovább súlyosbít, hogy végül mindkettõjüket
egy felvilágosult nagyvárosi professzor veszi önzetlen pártfogásába, aki a
hazulról hozott értékrendjükben radikális átalakítást végez. Oguz filmjét az az
egyes vidékeken még valóban élõ tragikus szokás inspirálta, amely szerint
hasonló esetekben az egyik fiatal hozzátartozó feladata a bûnös nõ kivégzése,
aki a gyilkosságot öngyilkosságnak beállítva segít kiköszörülni a família
tisztességén esett csorbát.
Forrás-erotika
Ezek a
történetek morális hátterüktõl függetlenül, egytõl-egyig rendkívül intenzív, éppen
az elfojtás révén koncentrálódó erotikát hordoznak. Noha bizonyos erõszaktételt
ábrázoló jelenetek mára filmtörténeti legendává váltak, még így sem képesek
megtörni a hátterükben dolgozó szigorú erkölcsi kódot. A tisztaság ideája mint
sokszor elhangzó kulcsgondolat, olyan kérlelhetetlen módon van jelen, hogy azt
semmi sem írhatja felül. Szimbolikus kifejezõdése ennek a forrás és kút
visszatérõ motívuma, amely egyszerre a vízért járó lányok pajzán évõdéseinek és
nem ritkán megerõszakolásuknak helyszíne, egyszerre pedig a megtisztulás jelképes
és szó szerinti lehetõsége. A források bûvkörében felizzó erotika ráadásul
olyan jellegzetes hangulatot teremt, amely segít abban, hogy a lehetõségekhez
képest mégis megkülönböztessük a szivárványos vízpárából elõlépõ asszonyokat.
Bár az
ilyen filmek nem kifejezetten arra születtek, hogy a földi és égi szerelem
közötti lehetséges kapcsolat mélyebb rétegeit boncolgassák – mivel az elõbbi
elvileg felkészülés lenne az utóbbira –, nem mindegy, hogy ezen a világon ki
milyen a hozzáállást tanúsít. A török filmipar már a nevezetes Zöld Fenyõ
korszak elõtt igyekezett nõi karaktereit attitûdjük szerint csoportosítani. Míg
prostituáltakat már az alapjáraton elsõsorban gyerekközönséget célzó karagöz
történetei bátran szerepeltettek, a puszta szenvedélybõl csábító vamp asszony
alakja, a legendás ókori keleti elõképek, Sába, Kleopátra és társnõik nyomán, a
legnagyobb természetességgel ágyazódott a kultúrába. Az isztambuli álomgyár a
palettát már csak annyiban módosította, hogy az egyes figurákat a
sztárrendszerbe remekül illeszkedõ színésznõkhöz rendelte, így lett Leyla Sayar
a végzetes csábító, Muhterem Nur a magát megadó, tragikus ártatlanság, Türkan
Soray a bálványozott, de elérhetetlen, Fatma Girik pedig a bátor, ám túlzottan
férfias nõ megfelelõje. Bár ezen hölgyek egyenként nagyon különbözõek, közös
bennük, hogy mindannyian valamiféleképpen férfiak fennhatósága alá tartoznak,
és ha nélkülözniük kell jogos és feddhetetlen tulajdonosukat, hamar végzetes
pályára lépnek.
A zene
bûvöletében
A helyzet
azonban tovább bonyolódik, ha a kortárs török film egyik jelentõs tömbjét, az
LMBT-tematikájú darabokat vizsgáljuk. Ezek olyan, nyugati mércével mérve is
szignifikánsan nagy számban jelennek meg errefelé, hogy nehéz lenne õket
figyelmen kívül hagyni. Ferzan Özpetek Törökfürdõje (Hamam, 1997)
talán a legismertebb közülük, amely az Edward Said koncepciójának megfelelõ
romantikus orientalizmust, a fülledt keleti környezetben valódi nemi
identitását felfedezõ, korábban vakságban tévelygõ nyugati ember idilli meséjét
fogalmazza meg. Ennél már sokkal karcosabb Caner Alper és Mehmet Binay Zenne-táncos
(Zenne, 2012) címû emlékezetes mûve, amelyet egy valóban megtörtént
gyilkossági eset inspirált. A mozi három férfi viszonyának alakulását követi
nyomon, akik közül az egyik egy elképesztõ tehetségû zenne, azaz a hastánchoz
hasonló, férfiak által ûzött szórakoztatási forma mestere. A két török szereplõ
kalandjainak sarkalatos pontja az a kihívás, hogy hogyan is menekülhetnének meg
a kötelezõ sorkatonai szolgálat alól, amelyet vagy a homoszexuális tevékenység
bizonyítására lefolytatott megalázó orvosi vizsgálattal, vagy a mindezt
kétségtelenül igazoló, szükségszerûen szintén coming outot jelentõ, hadi
bizottság elõtt bemutatott fotódokumentációval lehet elkerülni. A film ily
módon tehát reflektál arra a néhány éve kitört botrányra is, amelynek kapcsán
nyilvánosságra került, hogy a török hadsereg a számukra elemzésre leadott
fényképekbõl álló irdatlan gyûjteményével Európa legnagyobb pornográf
archívumának tulajdonosává avanzsált.
Úton
A Zenne-táncos
harmadik férfialakja egy német fotoriporter, aki a Törökfürdõ hõséhez
hasonlóan Isztambulban leli meg valódi önmagát. Az õ személye, sok társával
egyetemben, jelképezi azt a bonyolult kölcsönhatást, amely a diaszpórában élõ
törökök és az otthon maradottak között fennáll. Bár ez a kapcsolat minden
szinten, így a filmnyelv alakulásában is tetten érhetõ, az õsi alapvetések még
mindig szívósan tartják magukat. A bevándorlók által gazdagított új német film,
amely kétségtelenül mutat némi azonosságot az új török filmmel, a nõi
történeteket (Tevfik Baser: 40 négyzetméternyi Németország, 1986) ugyanúgy
viszi tovább, mint a kurrens LMBT-irányt (Kutluğ Ataman: Lola
és Billidikid, 1986). A
vendégmunkások pedig, akiknek élete a vígjátéktól tragédiáig szinte minden
mûfajt inspirál, már-már esszenciálisan tükrözik a török mozi izgalmas
dinamikáját, vagyis azt a kezdetektõl kitartóan rögzített állapotot, amelynek
lényege a mozgás. Országról országba, vidékrõl városba, egyik identitásból a
másikba: az állandó úton-lét és az utazás segítségével történõ ösztönös, felfedezõ
megismerés ezeknek a filmeknek immár évszázados alapgondolata.
A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
![]() | offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 46-48. old. |
![]() | online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11931 |