Baski Sándor
Ifjúság és elmúlás, szépség és rútság, csillogás és pusztulás. Sorrentino egy pillanatnyi pihenőt sem enged a néző érzékeinek.
Egy teniszpálya közepén áll, pontosabban tántorog az obszcén módon elhízott Diego Maradona, és egy teniszlabdát rugdos az ég felé, újra és újra. Szuszog és kínlódik, de a szétfolyó testből néhány pillanatra sikerül újra előcsalogatnia az egykori zsenit. Nem örömjáték ez, csak elkeseredett múltidézés, nosztalgia. Az egyszerre groteszk és felemelő jelenet nem csak Paolo Sorrentino új filmjének, de eddigi életművének is frappáns metaforája.
Maradona egyébiránt még csak nem is mellékszereplője az Ifjúságnak – az „isteni Diego” nem személyesen jelenik meg, egy argentin színész alakítja –, csupán pár epizód erejéig tűnik fel, de figurája, sorsa a film főszólamát nyomatékosítja. Ugyanannak a szanatóriumba oltott svájci luxushotelnek a lakója, mint a két főszereplő, a visszavonult karmester (Michael Caine), és az utolsó mesterművére készülő filmrendező (Harvey Keitel). Az eliramlott fiatalságot, az elvesztegetett lehetőségeket siratják ők is két masszázskúra és egy pezsgőfürdő között. A komponista már lezártnak tekinti karrierjét, a visszatérés lehetősége akkor sem csábítja, amikor maga az angol királynő kéri fel egy fellépésre, de mint az a lánya (Rachel Weisz) jelenlétének köszönhetően kiderül, a sikerekért annak idején a családja elhanyagolásával fizetett meg. Gyerekkori barátjának, a rendezőnek a személyes helyett inkább a szakmai számvetés jelenti a kihívást, az új film forgatókönyvének megírása közben az életművét is át kell magában értékelnie.
Következetesen monomániás alkotóként Sorrentino most is ugyanannak a filmnek forgatta le egy másik verzióját. Pályája kezdetétől fogva a múlton merengő, megcsömörlött vagy kisiklott sorsú férfiegók érdeklik, legyen szó bukott popsztárról (A felesleges ember, 2001), a maffia szolgálatába szegődött brókerről (A szerelem következményei, 2004), hiénalelkű uzsorásról (A család barátja, 2006), visszavonult rockzenészről (Helyben vagyunk, 2011) vagy írói tehetségét elkótyavetyélő playboyról (A nagy szépség, 2013) – de Giulio Andreotti történetében is jobban izgatta az antihős elmagányosodott alakja a közéleti vonatkozásoknál (Il divo – A megfoghatatlan, 2008). Még az sem újdonság, hogy ezúttal megduplázza a központi figurát: a debütáló A felesleges emberben is két férfi sorsát követhettük párhuzamosan, a lecsúszott popsztár (Toni Servillo) történetére egy ugyanazt a nevet viselő, kiöregedett focista kálváriája rímelt.
Az Ifjúság valójában nem a témát, hanem a hangnemet illetően jelezhet némi elmozdulást Sorrentino pályáján. Különc főhőseit eddig nem nagyon engedte közel a nézőkhöz, szimpatizálni lehetett velük, azonosulni már kevésbé. Az első angol nyelvű produkciójában, a Helyben vagyunkban sem tett engedményeket a nemzetközi publikumnak: a fehérre meszelt arcú, egérhangú Sean Penn élő elidegenítő effektusként mozgott a filmben. Az Ifjúság karmestere sem éppen egy hétköznapi személyiség, ha a rendező kedvenc színésze, Toni Servillo játszaná, akkor sokkal közelebb állna A nagy szépség dekadens és cinikus írójához. Michael Caine alakítása azonban empátiát és melegséget visz a figurába – és ugyanez Harvey Keitel, Rachel Weisz vagy Paul Dano játékáról is elmondható.
Ha karaktereit és a szájukba adott dialógokat konvencionálisabbra hangolta is, azzal semmiképp sem lehet Sorrentinót vádolni, hogy feladta volna sajátos stílusát. Az Ifjúság ugyanúgy tobzódik a képi metaforákban, a szellemes beállításokban és a vizuális gegekben, mint eddigi filmjei – az operatőr ezúttal is az állandó alkotótárs, Luca Bigazzi volt –, és a banális popdalokból, illetve komolyzenei tételekből kikevert hangsávot is hasonló bravúrral mixeli össze.
Az egyetlen helyszínen játszódó Ifjúság világában is mintha megdermedt volna az idő, a hagyományos dramaturgiát hangulatfestő állóképek, klipszerű montázsok és ráérős dialógok helyettesítik. Ez a megoldás egyfelől tökéletesen leképezi az ébrenlét óráit emlékezéssel, kontemplációval töltő komponista és filmrendező élethelyzetét és lelkivilágát, az erősen l’art pour l’art etűdök ugyanakkor felcserélhetővé válnak, vagyis a drámai feszültség fokozatosan elillan. A kinematikus ínyencségekre fogékony nézők persze aligha unatkoznak, Sorrentino a kétórás játékidő alatt egyetlen pillanatnyi pihenőt sem engedélyez az érzékeknek, mégis árulkodó, hogy az a legemlékezetesebb, leghatásosabb jelenet – Rachel Weisz többperces monológja –, amelyikben meg sem mozdul a kamera. Ordas közhely, de nehéz vitatni: a kevesebb néha több.
IFJÚSÁG (Youth) – olasz, svájci, brit, francia, 2015. Rendezte és írta: Paolo Sorrentino. Kép: Luca Bigazzi. Zene: David Lang. Szereplők: Michael Caine (Fred Ballinger), Harvey Keitel (Mick Boyle), Rachel Weisz (Leda), Paul Dano (Jimmy Tree), Jane Fonda (Brenda Morel). Gyártó: Indigo / Medusa / Film4. Forgalmazó: Mozinet. 118 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12510 |
