Kovács Patrik
Platoon – amerikai-brit, 1986. Rendezte: Oliver Stone. Szereplők: Charlie Sheen, Willem Dafoe, Tom Berenger. Forgalmazó: InterCom. 119 perc.
A vietnami háborúról szóló filmek a hetvenes évek alkonyán özönlötték el a mozikat: nemcsak rangos fesztiváldíjakat hódítottak el, de hozzájárultak az amerikai történelemben példa nélküli kollektív trauma feldolgozásához is. A legjobb Vietnam-látomások mind egyediek: ami Coppolának pszichedelikus őrület (Apokalipszis most), az Cimino számára nagyszabású férfimelodráma (A szarvasvadász), és a következő évtizedben Oliver Stone is szűz ösvényt tört A szakasz-szal. Olybá tűnhet, Stone művének hívószava a realizmus: a direktor maga is megjárta a háború poklát, s tudvalevő, hogy a forgatókönyvben személyes élmények keverednek a fikcióval.
A rendező közelítésmódjának újszerűsége azonban nem abban áll, hogy általa megélt eseményeket is beleszőtt a történetbe, bár kétségtelen, hogy a film a személyes tapasztalatok miatt nevezhető tárgyhűnek. A szakasz valójában attól különleges, ahogy a vietnami háború káoszát a töredezett formájával bemutatja. Noha az Apokalipszis most is a háború értelmetlenségéről szólt, ám a cselekmény – annak ellenére, hogy a film második felében mérhetetlenül lelassult – célelvű és egységes maradt. A szakasz esetében viszont a szüzsé már a kezdetektől laza szerkezetű, szinte epizodikus, ezzel is erősítve a cél- és tétnélküliség alapérzületét. Az egyes cselekményrészek között sokszor csak a narrátorhang teremt kapcsolatot, míg az esetenként hosszú passzázsjelenetek inkább elidegenítik a nézőt, egyben fokozzák a valószerűség benyomását. A harci szekvenciák felépítése ugyanebbe az irányba hat: az egység terveit legtöbbször keresztülhúzzák bizonyos kiszámíthatatlan tényezők, azaz rájuk telepszik a clausewitz-i „háború köde”.
Mégsem nevezhető realistának a film, mégpedig részint a karakterizálás miatt. A naiv főhős és a humánus őrmester egyaránt makulátlan jellemek, míg a tébolyult szakaszvezető ördögi teremtmény, s még az arca is forradásos – Stone egyszínű típusokká redukálja a figurákat, s nem ás igazán mélyre bennük. A szakasz emiatt inkább erkölcsi tanmeseként értelmezhető, és a narráció is didaktikus, nem beszélve arról, hogy néhány jelenet – például Elias őrmester halála – már e filmben is a rendező giccs iránti vonzalmáról tanúskodik. A színészi játék viszont pazar (Willem Dafoe alakítása Eliasként egyenesen revelációszámba megy), a kamera pedig csókolózik a rettenettel: a kendőzetlen, önkényes erőszak ritkán ily megrázó.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12953 |
