Kolozsi László
A filmtörténetírás fontos feladata a távlati kép, a trendek elemzése.
Varga Balázs nem beszél Grunwalsky-korszakról, Vajna-korszakról, nem a vezetők az érdekesek számára, nem az apparátus, hanem az intézményrendszerek karaktere, az intézményi keretek, a kulturális erőterek, az intézmények dotációja, és mindaz, ami mindezekből következik: mennyiből és mennyiért és milyen filmeket gyártottak Magyarországon, milyen filmekre lenne szükség, milyen filmekre volt és van igény. Könyvének egyik erénye, hogy az elemzések és következtetések kiindulópontja a filmes intézmények alakváltozása, egy adat vagy tény: így nem egyszerűen háttérbe szorulnak a nevek, hanem szinte kiszorulnak ebből a fontos, a filmszakma globális és helyi sajátosságait, annak intézményrendszereit lencse alá helyező tanulmánykötetből. A filmek elemzése során említ neveket, elsősorban alkotókét, de ezek a nevek is inkább csak háttéradatok, azt segítik, hogy összeálljon a rendszerváltás utáni magyar film fejlődéséről, fejlődési stációiról egy kép. Igen, az ilyen könyvek esetén találó az egyébként nagyzásnak vagy túlzásnak ható mondat: aki meg szeretné érteni, mi történt a magyar filmben 1990 után (illetve milyen előzmények miatt történt, ami történt), az mindenképpen olvassa el a Filmrendszerváltásokat (alcíme: A magyar játékfilm intézményeinek alakulása 1990-2010).
A könyv egy másik említésre méltó erénye a visszafogottsága, a csöndes, nagyképű megmondani vágyástól mentes hangja. A feltett nagyon fontos kérdéseket – sikersztori-e rendszerváltás utáni magyar film története, milyen filmekre lenne szükség, mi a fontosabb, a fesztiválsiker vagy a nézőszám – körüljárja, több szempontból megvizsgálja, megfigyeli, de nem ad konkrét válaszokat. Olyan, mint egy jó nyitott film: teóriák előállítására a befogadót készteti, maga nem áll elő azokkal.
Egy adatokra épülő, intézményrendszer történetet tárgyaló mű, gondolnánk, óhatatlanul száraz, majdnem unalmas, de éppen az említett stílus az, ami a könyvet nem csak erényekben gazdaggá, de élvezetessé is teszi – elsősorban persze azok számára, akiket érdekel a mai magyar film, annak tendenciái. Például elhajlása a műfaji filmek felé. Azoknak szól elsősorban, akiket érdekel a kérdés, hogyan jutottunk el Lengyel László, a maga idejében teljesen méltányolható és jogos állításától („A mi kultúrpolitikánk, hogy nem támogatjuk a kommersz műfajokat.”) odáig, hogy a 2011-ben létrehozott Magyar Nemzeti Filmalap viszont alapvetően a műfaji, siker-filmeket preferálja.
Az adatokat böngésző olvasó számos meglepetésre, érdekességre bukkanhat. A két egymással összefüggő, de egymástól el is különülő részből álló könyv első fejezete az európai filmtámogatási rendszerek és a filmes trendek felől nézi a magyar intézményrendszert. Ezen részben tér ki Varga arra, hogy már a rendszerváltás előtt is voltak olyan filmek, melyekbe nem csak az állam invesztált: a magyar film két szélső póluson álló Kárhozat (Tarr Béla), illetve az Ötvös Csöpi-filmek. Az egyik gyártását a Mahir, a másikét a Skála Coop támogatta.
Varga leírja, miképpen kerülhetett szorult helyzetbe a Magyar Mozgókép Közalapítvány, az MMKA-t ért támadások mennyire voltak megalapozottak. A könyv a cseh és lengyel filmgyártással is összeveti a magyar rendszert, arra keresve a választ, hogy miért tud – a magyar filmmel ellentétben – mindkét nemzet filmgyártása sikeres lenni otthon.
Még egy nem szakmabeli olvasót is elgondolkodtathatnak és elszomoríthatnak a könyvben felsorolt nézettségi adatok. A kortárs magyar filmek nézettsége a rendszerváltás után 2006-ban volt a csúcson 1,8 millió nézővel. (Az MMK megszüntetése után, filmek hiányában a nézőszám drasztikusan visszaesett. A Magyar Nemzeti Filmalap első játékfilmjei csak 2013 őszén kerültek mozikba.) A könyv második fejezete tárgyalja a magyar filmes szervizmunkákat is, vagyis, hogy milyen filmeket gyártottak Magyarországon, hogyan került ide – az elemzés fókuszában a 2004-es filmtörvény áll – ennyi nagy produkció gyártása. A szerző azt is felveti, miképpen és mit nyerhet a magyar film abból, hogy a magyar stábok blockbuster produkciókban edződnek, lehet-e ennek hatása a közeljövőben.
A könyv lezárásaképpen Varga Balázs a „sikeresség pár intézményes összetevőjét próbálja azonosítani” egy-egy fontosabb filmes (Mundruczó Kornél, Kocsis Ágnes, Hajdu Szabolcs) karrierjének elemzésével. Mi sem jelzi jobban, hogy e könyv sosem lehet lezárt, és mindegy egyes új magyar filmmel új szempontokkal gazdagodik, mint az, hogy a Hajdu Szabolcsról, de még az intézményrendszerről írtakat is alaposan kiegészítette és részben felülírta az Ernelláék Farkaséknál sikere. Annak ellenére tehát, hogy nem kapunk konkrét válaszokat, sőt a kérdések konstruálása is alapvetően az olvasó feladata, közelebb kerülünk annak megválaszolásához, hogyan lehetne sikeresebb a magyar film. Pontosabban: az intézményrendszer vizsgálatán keresztül kerülünk közelebb magához a magyar filmhez.
L’Harmattan Kiadó, 2016.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13030 |
