Barkóczi Janka
A 2018-as IDFA témában
és a technológiában is sokszínû volt. Jól megfért egymással a százéves néma
dokumentumfilm és a virtuális valóság.
Werner Herzog és Andre
Singer Találkozás Gorbacsovval (Meeting Gorbachev) címû filmjének agg címszereplõje a vele készült interjúban az
ókori görögök Kairosz nevû istenét tette felelõssé a pályájának alakulásáért.
Míg Kronosz az antik mondakörben a könyörtelenül folyó idõ jelképe volt, társa,
a nem kisebb hatalmú Kairosz, elsõsorban a megfelelõ pillanatot uralta. Ez az a
különleges alkalom, ami bárkit felemelhet és letaszíthat, bármilyen helyzetet
átformálhat, és mindig változó körülményeket teremt. A világ vezetõ
dokumentumfilmes fesztiválja idén az ilyen pillanatok jegyében telt, legyen szó
az új hidegháború rémérõl, az ökológiai válság megoldásának elszalasztott lehetõségeirõl,
a ki nem hûlõ fegyveres konfliktusokról, vagy éppen a küszöbön álló technológiai
váltásról.
Az amszterdami IDFA szervezõi
nagyon ügyelnek arra, hogy a rendezvény ne csak a bemutatásra kerülõ témákban,
de a dokumentumfilmezést érintõ úttörõ megoldások terén is lépést tartson a
korral. A hagyományos verseny mellett itt már önálló VR szekció is létezik,
ahol olyan alkotások jelennek meg, melyek a dokumentarista témákat a virtuális
valóság eszközeivel mutatják be a közönségnek. Míg a fesztivál fõ helyszínének
számító Tuschinski mozi intarziás, art deco termeiben még hagyományos módon,
inkább nosztalgikus hangulatban folynak a vetítések, nem messze onnan már VR
szemüvegben és teljes felszerelésben lehet elmerülni ugyanabban az élményben. A
dokumentumfilm számára hihetetlenül izgalmas lehetõségeket nyitó technikai megoldások
a fesztivál világából egyenesen a dokumentumfilm valóságába utaztatják a nézõt,
aki így saját fizikai valóját szinte feladva, sokkoló közelségbõl ismerheti meg
a témát. Arra is van példa, hogy egyes alkotók a klasszikus és új megközelítés
összekapcsolásával kísérleteznek ami határozottan mutatja, hogy milyen fontos a
mûfaj számára ez a fejlõdési irány. Különösen izgalmas példa Gilles Porte és Nicolas Champeaux közös vállalkozása,
akiknek az Állam kontra Mandela (The State Against Mandela and the Others)
címû filmjét már Cannes-ban is láthatta a közönség. Az alkotás az 1963-64-ben
lezajlott per hangfelvételeit használja fel, melyben az apartheid ellen fellépõ
Mandelát és társait életfogytiglani börtönre ítélték. A rendezõpáros a moziban
vetített, fekete-fehér szénrajzos animációval illusztrált és interjúkkal
kiegészített anyag mellett, ugyanerre az hangarchívumra támaszkodva készített
egy VR filmet is. A Másodrendû vádlott
(Accused no. 2: Walter Sisulu) a
tárgyalás egyik részletét emeli ki úgy, hogy a nézõt tulajdonképpen beülteti az
egykori bírósági terem kellõs közepére, ahonnan megfigyelheti a szintén animált
eseményeket.
Elnök-portrék
A fesztivál
válogatásában idén Mandela figuráján túl is feltûnõen sok film foglalkozott a
múltban vagy jelenleg aktív miniszterelnökökkel és államfõkkel. Az egymás után sorjázó
portrék eltérõ mértékben engedtek betekintést a politikusok magánéletébe,
elsõsorban inkább a közéleti tevékenységre koncentráltak. Ezek közül a
legérdekesebbek a szovjet-orosz vezetõk motivációit és módszereit boncolgatták,
és egymás után megtekintve füzérszerû, mégis személyes képet rajzoltak egy
nagyhatalom modernkori történetérõl. A már említett Találkozás Gorbacsovval egy idõs és nagybeteg államférfi visszapillantása
saját karrierjére, mely inkább érzelmes hommage, mint kiegyensúlyozott történelmi
tabló. A kérdezõként feltûnõ Werner Herzog láthatóan meg van illetõdve, és
saját hõsének tekinti a sok egyéb között Németország újraegyesítésének is
megágyazó interjúalanyát. Sajnos a hosszas méltatás mellett nem maradt idõ
arra, hogy a film igazán mélyre ásson Gorbacsov lelkiismeretében és a mostani
hatalomhoz fûzõdõ viszonyában, de az elképesztõ karizmával rendelkezõ
személyiségnek már a puszta jelenléte is súlyos. Vitalij Manyszkij Putyin tanúi (Szvigyeteli Putyina) címû alkotása szinte pontosan ott folytatja a
történetet, ahol a Herzog-film befejezi. Manyszkij itt a saját archívumát
hasznosítja újra 1999-2000-bõl, amikor az állami televízió alkalmazottjaként
közvetlen közelrõl dokumentálta Vlagyimir Putyin hatalomra jutását. Bár a film eleve
nem kecsegtet azzal, hogy a lassan két évtizede regnáló, jégkék tekintetû
vezetõ intim portréja lesz, mégis ijesztõ látni, hogy már ebben a korai
fázisban milyen nehezen találja az õszinte emberi pillanatokat. Annál érdekesebb
viszont a háttérben kibontakozó, éppen lelépõ Jelcin alakja, aki egyenesen
shakespeare-i figuraként próbálja feldolgozni a váltást.
Az idei év egész estés
versenyprogramjában szerepelt Hajdú Eszter filmje, a Hungary 2018. Ez a munka az ex-miniszterelnök Gyurcsány Ferencet
állítja középpontba a tavaszi választásra készülve, ami az adott interpretációban
nem más, mint a volt és a jelenlegi miniszterelnök párharca, vagyis a nagy
küzdelem Jó és Rossz között. Sajnos a film egész koncepciója hamis, egyetlen
tézisre épül, mely veszélyesen leegyszerûsítõ és félrevezetõ, amit csak tovább
ront az ötlettelen megvalósítás. Egy olyan történetet szorít a kisuvickolt
sablonokba, melynek a valóságban a bonyolultság a kulcsa, vagyis pont azt a
módszert alkalmazza, ami ellen fel kívánja venni a harcot. Az is jelzésértékû,
hogy a Fesztivál fõdíját Anand Patwardhan négy órás filmje, az Értelem (Vivek /Reason) nyerte,
mely éppen az indiai társadalom komplex rendszereit, azok állandó kölcsönhatását
és a szélsõséges ideológiák ebben a keretben betöltött szerepét mutatja be,
nagyon alaposan és intelligensen átgondolva, mindenre kiterjedõ figyelemmel.
A forradalom jubileuma
A sok aktuális darab
mellett az év legjobban várt filmje mégis egy százéves alkotás, Dziga Vertov elveszett
némafilmje, A forradalom évfordulója
(Godovscsina revoljuciji /The Anniversary of the Revolution) volt.
A filmtörténet hagyományosan ezt tekinti a világ elsõ egész estés
dokumentumfilmjének, de egészen mostanig csak néhány töredékét lehetett beazonosítani.
Az elmúlt években azonban váratlanul elõkerült egy plakát az orosz archívumok
mélyérõl, melyet egykor valószínûleg reklámanyagként használtak, és különös
módon az összes szöveges inzert olvasható rajta. Mivel lehetett tudni, hogy a
film kronologikus sorrendben követi 1917 és 1918 forradalmi eseményeit, a
megtalált poszter alapján elkezdõdhetett a nyomozás a feliratokhoz tartozó mozgóképes
részletek után. Nyikolaj Izvolov kutató és kollégái heroikus erõfeszítéssel gyûjtötték
össze az egyes darabokat, melyek jelentõs része az elmúlt évszázad során
különbözõ anyagokban került ismételt hasznosításra. A most bemutatott verzió
hiteles és szinte teljes, így nem csak a filmmûvészet egyik úttörõ darabjának,
de a mai archívumi munka csúcsteljesítményének is tekinthetõ.
A korai hangos korszakban
forgott filmekkel dolgozott Szergej Loznyica, aki két alkotással is jelen volt
a fesztiválon. A Process az 1930-as moszkvai
koncepciós per felvételeit mutatja be, és külön kommentár nélkül is hideglelõsen
éles képet ad a politikai hazugságok mûködésérõl. Másik munkája, A Gyõzelem Napja (Gyen pobjedi) már napjainkban játszódik a berlini Treptower
Parkban, ahová minden tavasszal a volt Szovjetunió népeibõl érkeznek emberek,
hogy a második világháborús gyõzelem napját megünnepeljék. A rendezõ itt sem
véleményez semmit, következetesen és szótlanul tartja a megfigyeléshez
szükséges távolságot a témától, miközben a cosplay
találkozónak is beillõ forgatagban az emlékezés legkülönbözõbb rituáléi zajlanak.
Az IDFA-n ezek mellett
természetesen a kevésbé politikus, költõi alkotásokból sem volt hiány. A zsûri
különdíját a chilei-német produkcióban készült Királyok (Los Reyes)
nyerte, melyet Bettina Perut és Ivan Osznovikov jegyez. Az érzékeny operatõri
munkával készült film két kutya mindennapjait követi, akik Santiago egyik
gördeszkaparkjában élnek idilli szimbiózisban egymással és a városlakókkal. Bár
az alkotóknak valóban sikerül megragadni néhány szép pillanatot, a téma valahol
félúton kifullad és egy végtelennek tetszõ rövidfilm benyomását kelti. A
legjobb holland dokumentumfilmnek járó díjat idén a Valami lassan megváltozik (Nu
verandert er langzaam iets) nyerte el, melyet a Mint Film Office
kezdeményezés jegyez. Menna Laura Meijer rendezése az országban rendkívüli
népszerûségnek örvendõ life coach-ok tevékenységét mutatja be, akik
különbözõ, nem ritkán meglehetõsen bizarr módszerekkel próbálják kuncsaftjaik
életminõségét javítani. A mozaikos szerkesztésû etûd érzékletes pillantás a
tréningek világába, anélkül, hogy látnánk azokat az helyzeteket, melyekhez ezek
az alkalmak útmutatót adnak. Míg Kronoszt hagyományosan õsz szakállú
aggastyánként, Kairoszt szárnyas lábú, gyorsan szaladó ifjúként ábrázolták az
ókoriak. A fiú haja elõl hosszan az arcába lóg, hogy a vele találkozó könnyedén
megragadhassa, hátul viszont tarkopaszra van nyírva, hogy akit egyszer lehagy,
az hátulról már semmiképp ne foghassa meg. Olyan figyelmeztetés ez, amire az
idei IDFA alapján az életmódtanácsadáson, a politikában és a dokumentumfilmezésben
is egyaránt érdemes odafigyelni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13967 |
