Takács Ferenc
Lanthimos
elsõ kosztümös filmjében is megõrzi illúziótlan látásmódját.
A The
Favourite (2018), Yorgos Lanthimos új filmje fordítói balfogásnak köszönheti
magyar címét, A kedvencet. Az Anna királynõ uralkodása (1702-1714)
idején az angol királyi udvarban játszódó film fõszereplõje, Marlborough
hercegnõ, leánykori nevén Sarah Jennings, akire a cím utal, ugyanis royal
favourite volt – a királynõ kegyence, ahogyan ezt fordítani szokás,
illik, sõt kell. A kedvenc tehát történelmi film, azaz olyan ismereteket
jelenít meg számunkra, amelyekre vonatkozólag a filmtõl független és megbízható
forrásaink vannak. S nem árt elõvenni ezeket a forrásokat, mivel A kedvenc
tartózkodik a szabvány történelmi filmekben megszokott ismeretterjesztõ
segédletektõl, évszámok közreadásától, a történelmi figurák bemutatásától,
szerepük magyarázatától és hasonlóktól. Ezért nem sokra megy a nézõ, ha a
filmbõl próbálja megtudni, hogy ki volt Lord Godolphin és Robert Harley (1711-tõl
Oxford grófja), hogy kik voltak és mit akartak a whigek és a tory-k, mikor
kezdõdött-végzõdött a spanyol örökösödési háború, és mi volt benne a szerepe
John Churchillnek, Marlborough hercegnek. Ha viszont utánanéz, meglepve
tapasztalja, hogy a film mennyire pontosan és hitelesen bánik a történelmi
tényekkel, legalábbis azokkal, amelyeket a rendezõ beemelt A kedvencbe.
A filmben „több dolog is
pontos, bár sok minden van, ami nem az” – nyilatkozta Lanthimos a Hollywood
Reporter-nek.
Ilyen
„pontos dolog” Sarah Jennings alakja és politikai szerepe is. Marlborough
hercegnõ a királynõ mindenható bizalmasa volt, akaratát mindenben rá tudta
kényszeríteni uralkodójára, s így hosszú éveken át gyakorlatilag övé volt az ország
politikai irányítása. „Pontos dolog” a történet harmadik szereplõje is: Abigail
Hill, a hercegnõ elszegényedett unokatestvére, aki a királyi kegyenc
protekciójával jut be az udvarba, hogy idõvel kiszorítsa pártfogóját a királyné
kegyeibõl, eltávolíttassa az udvarból, hogy õ uralkodjék az egyre betegebb,
tehetetlenebb, mankóval sántikáló és szélütött Anna felett.
Hogy
hármójuk pszichodrámájából, nemiség és hatalomvágy féktelen és véresen komoly
játszmáiból – ez ugyanis a film magva, három nagyszerû színésznõ páratlan színvonalú
elõadásában (Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone) – mennyi a történelmi
tény és mennyi könyvelendõ az alkotó spekuláció és rendezõi képzelet számlájára,
tulajdonképpen lényegtelen. Különös paradoxszal állunk szemben: a film centrumában
álló dráma, mint ahogy az egész film történeti hûsége, s evvel együtt
történelmi film mivolta is, mely elsõ pillantásra oly lényegesnek látszik,
legalább annyira lényegtelen is.
Lanthimos
rendezõi munkája ugyanis egy páratlanul következetes un. foregrounding-mûvelet
foglalata. A történelmi-politikai környezet és a három asszony drámája helyett
ugyanis maga a feldolgozás módja, a megjelenítés vagy ábrázolás technikája
követeli magának a nézõi figyelem java részét, a hogyan kerül az
elõtérbe és válik a film közlendõjévé, az ábrázolás tárgyának a radikális
háttérbe szorításával. Még a három nõ testi elroncsolódásának a képei – Anna a
történet végére tehetetlen roncs, Sarah arcát szörnyû forradás ékteleníti,
Abigail bõrét rühes foltok borítják– is különösmód szépek, érdek nélkül,
érzelmet nem keltve tetszenek.
Hûvös,
pontos és technikailag végtelenül csiszolt módon zajlik le mindez. A rendezõ
egyrészt annak a kinemato-piktorializmusnak a tanítványa, amelynek Kubrick Barry
Lyndon-ja volt a klasszikus foglalata, s amely idõben közelebbrõl a
Greenaway-filmekbõl ismerõs: a csordultig telített festõiség nappali és
éjszakai szekvenciái váltakoznak ritmikusan a filmben. Ugyanez a ritmus mutatkozik
meg a film szerkesztésmódjában is: szinte metronómtól vezérelve ismétlõdnek
váltakozva a helyszínek, a mozgások, a képi effektusok és a zenei motívumok, a variatív
ismétlés „zenéje” felülírja
a cselekménymenetet. A film a maga film voltát a legközvetlenebb
felvétel-technikai szinten is elõtérbe helyezi: idõnként divatjamúlt
halszem-optikát használ az operatõr, és a záró kép hármas áttünése egyenest a
némafilm-korszak avantgárd kísérletezését idézi.
Mindezek
az eszközök és eljárások persze nagyjából a hatvanas évek óta jelen vannak a
filmmûvészetben, tehetnénk hozzá némi kritikai éllel. De nem tesszük: Lanthimos
ebbõl a közkincsbõl válogatva hatásos, rangos, fölényesen eredeti ötvözetet
hozott össze.
A KEDVENC
(The Favourite) – brit, 2018. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Írta: Deborah Davis
és Tony McNamara. Kép: Robbie Ryan. Szereplõk: Olivia Colman (Anna), Rachel
Weisz (Sarah), Emma Stone (Abigail), Mark Gatiss (Marlborough), Nicholas Hoult
(Harley). Gyártó: Element Pictures / Film4. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 119 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13968 |
