Vágvölgyi B. András
Radu Jude legújabb filmjében tabu-témához nyúl, amikor
megidézi a II. világháborús román felelõsséget a Holocaustban.
Hogy Jude a román újhullám második generációjának fergeteges
figurája, ahhoz nem fér kétség; Puiu, Mungiu, Poromboiu után õ nem a
Ceauºescu-érát és a kisrealista jelent vizsgálja. A januári Filmvilágban
hosszabb cikk tekintette át munkásságát, nem ismételnék, pusztán két epizód a
kóved végett: a XVIII. századi oszmán-vazallus Havasalföldet nem afféle
„mioritikus térnek”, ártatlan báránykás mesevilágnak ábrázolja, hanem vad,
rabszolgatartó-feudális televénynek, ahol egy fejvadász pikareszken kíséri foglyát egy fura-perverz
bojárhoz (Aferim!); Max Blecher 1920-as évekbeli szürrealista zsidó
költõ egy csonttuberkulózis szanatoriumban, nehéz vas merevítõkkel, durva fém
tartóeszközökkel kalodába fogott testtel keveredik szerelmi jelenetbe
sorstársnõjével és Jude ezt úgy tálalja, hogy nem szánakozást érzünk, hanem a
vásznon megképzõdõ boldogság részesei leszünk (Megsebzett szívek). Új
filmje durván más. Történelmi memória, emlékezetpolitika a fake news és
az igazságutániság új korában, azaz a mában. Bukarest 2018: a II. világháborús
történelmi élõkép inszcenírozására felkért rendezõnõ, szájszélharapdálósan
nervõz harmincas szingli, egy kereskedelmi pilóta szeretõje, megpróbál historikus
realitást szuszakolni a „2000 éves dák és román történet” világháborús
fejezetébe. A régi sovinizmus és az unásig ismert felelõsség-elsikálás még
bõven él, noha a világ okostelefonosan-elektromos autósan mai.
*
1990 májusában jártam elõször Bukarestben. Tán egy hetet
voltam ott, a korábbi „demokratikus ellenzékhez” tartozó középkorú férfinél
kecóztunk, korabeli bukaresti lakásviszonyok közepett. Egyik este ülünk a
konyhában és Gabriel valahonnan þuicát (szilvapálinkát) szerzett, égett
a gázláng az erõsen viseltes tûzhelyen, hûvös is volt, azért, meg arról
lehetett rágyújtani a helyi dohánynemûre (Carpaþi). Gabriel már
ledöntött két-három pohár cujkát, mikor elkezdte Antonescu marsall éltetését.
Õszintén elcsudálkoztam. Nálunk ekkor még csak az MDF csurkista szárnya
zsidózott, és szélsõségesen hûdött egyéb szervezetek is csak szõrmentén magasztalták
Horthyt. Gabriel védeni kezdte a védhetetlent: Besszarábia Molotov-Ribbentropp
paktumos visszaadását a Szovjetnek, a román nemzeti sértettséget, majd 1941-ben
Odessza elfoglalását, ebben Antonescu marsall szerinte príma szerepét vitt.
Fontos élmény volt a tanulási folyamatomban, hogy rájöjjek: az antikommunizmus
nem feltétlenül humanista és demokratikus.
*
Ekkoriban olvastam Matatias Carp Fekete könyvét a
román holokausztról; mely önerõbõl valósult meg 1941-tõl, saját Auschwitzcal
Transznisztriában (Besszarábia – ma: Moldovai Köztársaság – Dnyeszteren túli
sávján, mely ma oroszajkú, senki által el nem ismert szakadár kozák
köztársaság), ahol bõven kegyetlenkedtek a bevonulók. A román holokausztot a
területi egyenlõtlenségek jellemezték. Dél-Erdélybõl például nem deportáltak,
ez késõbb jól jött a magyar közigazgatású Észak-Erdéllyel való
összehasonlításban, ahol csak Kolozsvárról 18.000 zsidónak minõsülõ magyar
állampolgárt hurcoltak Auschwitzba és az „aranyvonatos” Kasztner Rezsõ is itt
kezdte meg sokak által joggal dicsõített, mások által erõsen, késõbbi izraeli
meggyilkolásáig menõen kritizált mûködését. Deportáltak Moldvából és Besszarábiából
(utóbbi fõvárosának, Kisinyovnak 70%-ban volt zsidó a lakossága), Iaºi-ban
õrült pogrom volt, Olténiából és Munténiából – Bukarestbõl kevésbé –,
Bukovinából pedig egyenest a Varsói Kormányzóság haláltáboraiba (Belzec,
Treblinka, Sobibor) vitték a zsidókat. A népirtás áldozatainak számát 380
ezerre becsülik.
*
Románia lakosainak döntõ többsége mioritikusan gondolkodik a
nemzeti identitásáról – Mioriþa a román népballadák báránykája, szelíd és
ártatlan persze. Ebbe a világképbe nehezen illeszkedik a történelmi felelõsség,
és ezt nem csak én mondom, de a mai román történetírás jelentõs önkritikus
alakja, Lucian Boia is. „A román hadsereg 1941-ben három hónapon keresztül,
augusztustól októberig képtelen volt bevenni Odesszát. A szovjet hadvezetés a
hosszúra nyúlt ostrom idejét arra használta ki, hogy a katakombákba Moszkvából
küldött, alaposan képzett diverzánscsoportot telepítsen. Az elsõrangú profikat
hat hónapra elegendõ élelmiszer-, lõszer- és robbanóanyag-tartalékokkal látták
el. A Moszkvából küldött alakulat mellé vezetõkül helyi lakosokat rendeltek,
akik a katakombákat – amelyekben bárki idegen percek alatt eltéved – kiválóan
ismerték.” (Fischer István: Egy hadvezér
bosszút áll. ÉS, 2001. május 4.) A katakombák a Moldovanka negyed
alatt tenyésztek, mely színpompás alvilági törzshely volt korábban is, Benya
Krik és Miska Japoncsik világa (lásd Iszaak Babel odesszai történeteit).
Antonescu marsall csak német segítséggel tudta bevenni a Odesszát. 1941.
október 16-án vonult be a városba. „A katakombák profi csapata öt nappal a
bevonulás után akcióba lépett. Elsõ fegyverténye a román parancsnokság Engels
utcai épületének, a GPU korábbi székházának szakszerû levegõbe röpítése volt
1941. október 22-én 17 óra 48 perckor. (…) A robbantásnak 60 áldozata lett; 16
tiszt (köztük maga a városparancsnok, Glogojanu tábornok), 9 altiszt és polgári
tisztviselõ, valamint 35 közkatona. A merénylet az alighogy elfoglalt városban
a román fegyveres erõk újabb csúfos megszégyenítése volt” (Fischer op. cit.) Trestioreanu tábornok intézkedésére a
köztereken „zsidókat és kommunistákat” akasztottak fel, október 23-án reggel a
város fõutcáin a fákon mindenütt találomra összeszedett és felakasztott zsidók
tetemei lógtak, minden román tisztért 200, közlegényekért 100 „zsidó vagy
kommunista”. Antonescu számszerû parancsát azonban a gyilkolásba belelendült
román csapatok bosszúja a legszerényebb számítások szerint is legalább
háromszorosan túlteljesítette. (Az idézett cikk szerzõje, a közelmúltban
Németországban elhunyt kolozsvári Fischer István nem csak ismert újságíró volt,
de dokumentum-, sõt egy játékfilmjében nouvelle vague-követõ rendezõként
szenvedélyesen vizsgálta szülõföldje öncsalásait és történelemhamisításait.)
*
Jude
filmjében a fõhõsnek, az alter-színházas fiatal rendezõnõnek komoly kihívás a reenectment,
a történelmi élõképre szóló megbízás, pénz-paripa-fegyver; Hannah Arendt
totalitarianizmus elmélete, az odesszai mészárlás, korabeli antiszemita
viccek, korhű lőfegyverek és Antonescu-idézetek mind szerepet kapnának a
rendezőnő, Mariana (Ioana Iacob, a Temesvári Német Színház remek mûvésze)
történelmi tablójában. Egy archív filmhíradóval kezd a film, a bevonulás
Odesszába, gyõzelemittas haditudósítással. Ebbõl bontakozik a próbafolyamat egy
nagyszabású utcaszínházi elõadáshoz, mely a tömeggyilkosság témáját tárgyazza.
Ám a ma világa sem habostorta, Marianát folyamatosan környékezi a középkorú
lazabölcsész minisztériumi cenzorkáder, bõven érvelve és udvarolva amellett,
hogy a jelen politikai céljainak éppúgy nem felelnének meg a múlttal való
kíméletlen szembenézés szempontjai, ahogy 1944-tõl 1989-ig sem feleltek meg. A
próbák során múlt és jelen, fikció és valóság keveredik, történelmi
sebek szakadnak föl. A szereplõgárdából is lépnek ki menet közben színészek,
gyenge románságteljesítménnyel vádolva a rendezõnõt, és az elõadásra már
némileg finomított változat készül, a fõvárosi alpolgármesternõ mégis megnyúlt
fejjel nézi. A közönségnek olykor tetszenek a zsidóviccek, az akasztottak
erdeje, a hajdani marsall mondatai. Nemzeti mítosz keveredik mai hamistudattal,
megszépítéssel, a rendezõnõ harcával, magánéleti kudarcaival, korunk
valóságával. „A karaktereket látva világossá válik, hogy mennyire sújtja a
populizmus, az illiberalizmus a volt kommunista országokat, ahol az ‘igazság’
egy félrevezető konstrukció” – írja Jude filmjérõl a Cineuropa. „A
rendező fejet hajt Godard és Brecht előtt, csípős párbeszédekkel és
punkos odaszólásokkal pedig saját névjegyét is leteszi” – ezt a Hollywood
Reporter mondja. Románia a Karlovy Varyban Kristálygóbusszal díjazott „Bánom is én, ha elítél az utókor”-t
nevezte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-jára. Mi meg elgondolkodhatunk,
hogy mikor lesz nekünk az 1941-es kamenyec-podolszkiji vérengzést eredményezõ
„idegenrendészeti intézkedést” (Szakály Sándor történész dermesztõ eufemizmusa)
témául vevõ játékfilmünk a nagy, történelmi mozgókép-lázban.
„Bánom is én, ha
elítél az utókor” („Îmi este indiferent dacã în istorie vom intra ca
barbari”) – román, 2018. Rendezte és írta: Radu Jude. Kép: Marius Panduru. Szereplõk: Ioana Iacob
(Mariana), Alex Bogdan (Traian), Alexandru Dabija (Movilã), Ilincha
Manoleche (Oltea), Ion
Rizea, Claudia Ieremia, Sofia Nicolaescu, ªerban Pavlu. Gyártó:
Hi Film Productions. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 140 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13973 |
