Pályi András
Pawe³
Pawlikowski filmje nem történelmi
film, hanem izgalmas identitásdráma egy
szerelmi hidegháború titkairól.
A
film nyitó szekvenciája a háború utáni éveket idézi, amit annak idején kellõ
pátosszal a felszabadulás utáni új világ lázas építéseként emlegettünk, mi is,
a lengyelek is. Ez a kissé provinciális, történelmileg mégis hiteles pátosz, amely
a maga nemében még szerethetõ is volt, olyan valódian, már-már
dokumentumszerûen jelenik meg a Hidegháború
elsõ kockáin, mintha legalábbis a lengyel filmiskola valamely ismeretlen, most elõkerült
opusát látnánk. Hogy mást ne mondjak, akár Wojciech Has 1958-as Búcsúját, ezt a történelmi love storyt, amely az épp véget ért háború
romjain szövõdik, egyszerre vetve keresztet az elsüllyedt régi világra, és
hitet téve az új mellett. Pawe³ Pawlikowski, jó hét évtized után
visszapillantva e ma már akárhogy is, de mosolyognivaló miliõre, másfajta
szerelmi történetet mesél, bár tavaly májusban Cannes-ban, miután filmjével
elnyerte a legjobb rendezésért járó Arany Pálmát, az õt faggató kritikusoknak
épp Has kevéssé ismert mûvét emelte ki a lengyel filmiskolából, mint ami a
legnagyobb hatással volt rá.
Wiktor
(Tomasz Kot) és Irena (Agata Kulesza), a két megszállott zenész nekivág a
lepusztult mazóviai tájnak, tehetséges néptáncosokat, énekeseket verbuválnak,
egy új, állami népiegyüttes alapítására van megbízásuk, ez lesz a Mazurek – a
név nyilvánvaló utalás a híres Mazowsze együttesre, a stílus, a repertoár is
ezt sugallja –, amely majd nemzetközi porondon is megállja a helyét. Szól hát a
zene, a legények, lányok járják a táncot, beleadnak apait-anyait, a párttitkár
(Borys Szyc) boldogan trappolja hozzá a ritmust, a tengernyi jelentkezõbõl
Wiktor szeme megakad a szárnyaló hangú, kacér tekintetû, temperamentumos Zulán
(Joanna Kulig), aki állítólag megölte az apját, amiért felfüggesztettet kapott.
Késõbb kiderül, csak kést emelt rá, „mert összetévesztett az anyámmal”, de ez
mindegy is, a priusz csak érdekesebbé teszi a lányt, aki csupa ambíció, ragyog,
mint a nap, és zeng, mint a harang. Wiktor egyébként is az a zenész, aki
legszívesebben csak saját intuíciójára hallgatna, megpróbál kibújni a feladat
politikai béklyóiból, a Zula és közte szövõdõ románc már csupán idõ kérése. Eleinte
még azon manõvereznek, hogy lélegzetvételnyi idõre megszabaduljanak a ritmust
mellettük lábával kitrappoló párttitkártól, ami késõbb, mondhatnám, túl jól
sikerül, Wiktor az együttes kelet-berlini vendégjátékát kihasználva, nyugatra
szökik, disszidál, ahogy akkoriban mondtuk, a berlini fal még nem létezik,
Zula, bár megígéri, nem tart vele, így aztán viszonyukból másfél évtizedes
szerelmi odüsszeia kerekedik az ötvenes-hatvanas évek Európájában, Berlinen,
Jugoszlávián át egészen Párizsig.
A
politikatörténet többé-kevésbé ezt az idõszakot nevezi a hidegháború éveinek, a
kor természetesen határozott kontúrokkal jelen van a vásznon, a népiegyüttes
mûködését megszabják a pártdirektívák, Sztálin hetvenedik születésnapján
himnuszt kell zengeniük a népek atyjáról, Irena, Wiktor együttesalapító
társa megpróbál a pártszempontok ellen érvelni,
egybõl el is tûnik a süllyesztõben. Pawlikowskit azonban nem izgatja a kisrealista
korfestés, sokkal inkább Wiktor és Zula szerelmi hidegháborúja. Ebbõl teremt
varázsos, hamisítatlan mozit, sziporkázó képzelettel, szarkasztikus
tömörítésekkel, popkulturális utalásokkal, optikai kontrasztokkal, nem
utolsósorban a korszak jellemzõ filmtechnikájával, az 1,33-as fekete-fehér
formátummal – ahogy korábbi, Oscar-díjas lengyel filmje, az Ida esetében tette –, amirõl Cannes-ban
nem véletlenül jutott a kritikusok eszébe a lengyel filmiskola, sõt David Lean
munkássága. A Hidegháború Párizsa
jellemzõen cigarettafüstös bárok, jazztrombitások, zajos vadászbankettek városa,
Kelet-Berlin az üres utcák, áporodott kis hotelek, õrtornyok havas labirintusa,
míg a háború utáni Lengyelország az álmok tûzfészke, a ledöntött szobrok
temetõje, amit azonban még a propagandacélokra használt folklórt is átható
vitalitás új életre kelt. Nem túlzás, ha Wiktort és Zulát, noha húsvér alakok,
afféle film noir figuráknak (is) látjuk:
a megmárosodott mûvész, akinek kicsúszik a talaj a lába alól, és a femme fatale, aki mindent egy lapra tesz
fel.
Az
1957-ben született rendezõ, aki Paul Pawlikowskiként brit színekben kezdte
filmes pályafutását, 1971-ben, tizennégy esztendõsen hagyta el Lengyelországot,
A varsói egyetem angol tanszékén tanító anyja vitte magával, rövid ideig
Németországban, Olaszországban éltek, majd Angliában telepedtek le. Az anyai részrõl
zsidó származású orvos apa már korábban, az 1968-as
antiszemita-értelmiségellenes kampány idején emigrált. Maga Pawlikowski azonban
csak odakint, felnõttként szerzett tudomást zsidó gyökereirõl, többek közt arról
is, hogy a jó nevû orvos nagymama Auschwitzban végezte. Ekkor már irodalmat és
filozófiát tanult Oxfordban, költõnek készült, de feladta, elsajátította a
kamerakezelést, és a kilencvenes évektõl a BBC kötelékében kezdett
dokumentumfilmeket készíteni. Elsõ játékfilmjét, Az utolsó menedéket (2000) legjobb elsõfilmes kategóriában mindjárt
díjazta is a Brit Filmakadémia, majd a Szerelmem
nyarával (2004) a legjobb brit filmnek járó díjat is elnyerte. Filmjei
mélyén felfedezhetõen mindig erõteljes identitásdráma zajlik, már a BBC-nél
készült dokumentumaiban is. Alakjai, miközben önazonosságukért küzdenek, a
saját bõrükön tapasztalják meg rossz döntéseik következményeit. Az Ida hõsnõje kislányként egy
apácakolostorban vészelte át a német megszállást, a hatvanas években már a rend
novíciája, de mielõtt örök fogadalmat tesz, meg kell tudnia egyetlen élve
maradt rokonától, a nagynénitõl, aki a sztálinista perek véreskezû ügyésze
volt, hogy õ maga is zsidó. Pawlikowskinál minden ábrázolt sors végén ott a
láthatatlan, mégis hangsúlyos kérdõjel, olyan radikálisan és olyan
könyörtelenül fogalmazza meg a kérdéseit, mint aki önmagát faggatja. Igaz, egyik
filmje se megfejthetõ kulcstörténet, mégsem nehéz Ida sorsából kihallani a rendezõ
identitásdrámáját. A Hidegháborút
pedig õ maga ajánlja szülei emlékének. Wiktor és Zula szerelmi odüsszeiáját –
szülei keresztnevét a filmben is meghagyta – áttette az ötvenes évekbe, egy
egészen más miliõbe, a mese mégis róluk szól, és általuk magáról
Pawlikowskiról. „Együtt voltak, veszekedtek, elvált az útjuk, mással éltek,
egymásra találtak, újra meg újra, más-más nyugati országban, ismét veszekedtek,
ismét elvált az útjuk, mégis egyszerre haltak meg 1989-ben” – meséli róluk
egyik interjújában.
Magának
a filmnek látszólag nem sok köze van ezekhez az életrajzi kulisszatitkokhoz, mégsem
véletlenül hivatkozom rájuk. Ritka fegyelmezett, az effektusokat mintegy
patikamérlegen kimérõ rendezõvel van dolgunk, aki nagyon jól tudja, hogy az Idához hasonló monokromikus felvételeket
(£ukasz ¯al), az 1,33-as fekete-fehér formátumból fakadó fullasztó atmoszférát,
magyarán azt a világot, amelybõl kiveszett az egyéniség, a Mazowsze-repertoár
temperamentumos, csupa vitalitás énekes-táncos számai majd ellensúlyozzák – ¯al
kamerája valósággal remekel a zenei betétekbõl elõrobbanó, fergeteges népi életigenlés
megragadásával, ami itt már-már paradoxonként hat –, hanem mindez fordítva is
érvényes, a látványos táncünnepély kavalkádját, a harsogó népzenei refrének
habját a komor hétköznapok fantáziátlansága helyezi el a földön. Ez a rendezõi
kettõs látás nem állítja könnyû feladat elé a színészeket, aminek úgy tûnik,
igazán csak a Zulát alakító Joanna Kulig tud eleget tenni, õ megejtõ
természetességgel és magabiztos virtuózitással képes egyszerre bájos,
temperamentumos, végzetes, pusztító, szerencsétlen és a nõi bölcsesség avatott
képviselõje lenni. Pawlikowski már jó ideje felfigyelt rá, az Idában, sõt a Titkok Párizsban címû filmjében is jutott Kulignak egy-egy epizód,
aki Zulaként most a legjobb európai színésznõ (ezt a címet már elnyerte
Sevillában az Európai Filmakadémiától, ahogy a rendezõ is a legjobb film
díját). Tomasz Kot, akitõl több ragyogó alakítást láttunk már, Wiktor
szerepében valamivel halványabb a tõle megszokottnál, de sikerül ezt a
rezignáltságot és szürkeséget, különösen párizsi jazz-zongoristaként, a szerep
alkotóelemévé tennie, ez hagyja a legmélyebb nyomot bennünk. Mindenképp
említenünk kell még egy sor karakteres figurát, elsõsorban Agata Kulesza
Irenáját, Borys Szyc Kaczmarekjét, Adam Ferency Miniszterét.
Mitõl
ejt rabul, mitõl nem ereszt el a Hidegháború?
Ahogy a film elindult fesztiválról fesztiválra, és újra meg újra sikert
aratott, több kritikus is feltette magának ezt a kérdést, és felállítottak
egy-két elméletet. Sorolhatnék itt még persze neveket, epizódokat, jó
megoldásokat a filmbõl. Mert Pawlikowski filmje valóban jól megcsinált film. Csakhogy
több ennél. Noha õ maga nem tartja olyan hivatásos rendezõnek magát, amilyen
mondjuk, Fellini vagy Tarkovszkij volt, akik úgymond azért éltek, hogy filmet
csináljanak. „Nálam ez inkább fordítva van, engem mindig az élet érdekelt, és
azért csináltam filmet, hogy élni tudjak” – állítja. Amivel illõ szerénységgel
filmjei személyességére irányítja a figyelmünket. De ne arra gondoljunk, hogy
az élete történeteit meséli, mert nem teszi. Azt mondja el, amit megélt. És ami
a legérdekesebb minden alkotóban, kimondva-kimondatlanul többnyire ezért járunk
moziba, ezért olvasunk könyveket: megtudni, mi az, amit az adott mûvész megélt,
amit az életrõl tud. Ez a Pawlikowski-filmek személyessége, ez a Hidegháború titka, a jól megcsináltság
ehhez csupán segédeszköz.
Hidegháború (Zimna wojna) –
lengyel, 2018. Rendezte és írta: Pawe³ Pawlikowski. Kép: £ukasz ¯al. Szereplõk:
Tomasz Kot (Wiktor), Joanna Kulig (Zula), Agata Kulesza (Irena), Borys Szyc
(Kaczmarek), Adam Ferency (A miniszter), Cédric Kahn (Michel), Jeanne Balibar
(Juliette). Gyártó: Opus Film / Apocalypso / MK2. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 88 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13974 |
