Beretvás Gábor
A nagyszebeni Astra dokumentumfilmfesztivál elsősorban Európa keleti peremvidékének viharos múltjára és jelenére fókuszál.
Az októberben megrendezett, 26. Astra Filmfesztivál egyik fő vonulatát a harminc évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltással foglalkozó filmek képezték. A rendezvény programjában persze bőven találhattunk egyéb tematikájú műveket is – ilyen volt a két meghívott magyar dokumentumfilm is, az Angyali üzlet, Gellér-Varga Zsuzsanna filmje, ami egy magyar start-up vállalkozást állít a fókuszába, illetve Hajdú Eszter Hungary 2018-a, ami magyarországi forgalmazásba nem került, de az interneten elérhető volt mindenki számára.
A legjobb filmnek kijáró díjat a nemzetközi szekcióban az észt Ksenia Okhapkina Halhatatlanja (Surematu/Immortal) kapta. A Karlovy Varyban is nagydíjas dokufilm bemutatja, hogy az Északi-sarkkör és a hajdani Gulag kényszermunkatábor közelében fekvő orosz iparvárosban hogyan él tovább a múlt rossz szelleme, milyen eszközökkel nevelik ma bele a gyerekekbe a feltétlen hűséget az állam iránt, a fegyveres szolgálatra felkészítés, illetve a balett fegyelmező erejét igénybe véve. A legjobb közép-kelet-európai film Bojina Panayatova Vöröset látok (Je vois rouge) című filmje lett. A Franciaországban élő bolgár származású rendezőnő ezúttal saját családtörténetét igyekszik feltárni, miközben a szocialista Bulgária történelmét is felidézi.
A román felhozatalt mustrálva idén két díjat is kiosztott a nemzetközi zsűri. A legjobb rendezésért Anne Schiltz és Charlotte Gregoire kapott díjat Cei ce rămân/Pastures new című filmjükért. A belga és a luxemburgi születésű, antropológiát végzett rendezőpáros a pásztor-hagyományokkal bíró román vidékre kalauzolja el a nézőt, egy letűnt kor utolsó mementóiként ábrázolva az itt élőket. A másik díjazott alkotás Alex Brendea Profu' című tantörténete. Ebben a romániai állami oktatás színvonalát vizsgálja a rendező, egy szélmalomharcot vívó hőst állítva középpontjába – egy matematikatanárt, aki alternatív oktatási módszerét saját lakásának egyik szobájában gyakorolja. Dorin Ioniță igazi balkáni figura, aki állandóan csengő mobilját folyton felkapja, harsány, szókimondó, minden további nélkül dalra fakad, bár nincs hangja, és ha úgy adódik, a tanári asztalon, a kopott lábasból kanalaz oktatás közben. Cseppet sem szabálykövető. Nem csak elvei, hanem a jelleme miatt is egyedi a reformja. Ez teszi leginkább érdekessé a portréján keresztül kibomló történetet.
*
Harminc évvel a rendszerváltás után a változások talán legikonikusabb figuráját, Mihail Gorbacsovot kapják lencse- és mikrofonvégre Werner Herzog és André Singer, a Találkozás Gorbacsovval című interjú-filmjükben. A szovjet birodalom utolsó párttitkára most 88 éves. Történelmi szerepe az évek során egyre elmosódottabbá vált. A tavalyi Astrán a Putyin tanúi-val jelentkező Vitalij Mansky készített vele hasonló filmet, Gorbachev. After Empire címmel, még 2001-ben. Ebből Herzogék is felhasználnak részleteket, mint ahogy régi híradó-felvételek és családi homevideók is bekerültek a filmbe. Ezeken még energikusnak láthatjuk a nagy reformert, ahogy az akkori keleti és nyugati tömbben is nevezték. Herzogék is mintha ezt a régi rajongás-érzetet porolnák le. Ezzel, nem is kevéssé, egyoldalúvá teszik filmjüket. Herzog, aki a kérdező szerepét is betölti, meglehetős tisztelettel és szeretettel közeledik alanyához. Nem nagyon tesz fel kínos kérdéseket. Nem firtatja túlságosan az afganisztáni szovjet jelenlétet vagy a csernobili atomerőmű körül történteket. Az angolul kérdező Herzog illedelmesen hagyja, hogy a fordítást kiváró és mondatait megfontoló Gorbacsov a maga öreges, komótos módján válaszoljon. Hagyja gondolkodni a szovjet világbirodalom egykori és utolsó urát. Meglehet, azért, mert ez lehet Gorbacsov utolsó számvetése, ezért most mintha az utolsó szó jogán beszélne. Herzog tisztelete nem csak Gorbacsov életkorának szól, hanem annak is betudható, hogy németként eleve hálás neki Németország egyesítéséért. Erre utalás is történik a filmben. Mellesleg a filmben megkérdezettek szintén elismerően nyilatkoznak Gorbacsov szerepéről, talán azért is, mert ezzel a saját nimbuszuk fényesítésén is munkálkodnak. Viszonylag sokat szerepel a dokumentumfilmben a sajátos angolt beszélő Németh Miklós, egykori magyar miniszterelnök. Ő az egyik legrokonszenvesebb, legérthetőbb és leghumorosabb figura is a filmben. De megszólal az élők közül a 98 éves George Shultz, Reagan egykori külügyminisztere, vagy Lech Walesa, az ellenzéki Szolidaritás mozgalom hajdani vezetője, a szabad Lengyelország második államfője is. Archív felvételeken látni az akkori aktív vezetőket, Reagant, Thatchert, Kohlt, és a morbid humort kihasználva a nyolcvanas évek elején egymás után elhunyt szovjet pártfőtitkárokat is, Gorbacsov elődeit, Brezsnyevet, Andropovot, Csernyenkót. Herzog filmje mindenesetre kitűnő múltidézés. Globálisan fut végig az egykori változásokon, annak egyik legnagyobb irányítójával tekintve vissza a történtekre.
Gorbacsovnak is köszönhető, hogy a változások jobbára békésen mentek végbe. Ám a különutas Romániában véres forradalom tudta csak elsöpörni a zsarnoki rendszert. Annak irányítóját, Nicolae Ceaușescut és nagyhatalmú feleségét falhoz állították és egy rögtönítélő bíróság döntése nyomán kivégezték 1989 karácsonyán. A most is bemutatásra kerülő 1992-es Videogramme einer Revolution ezeknek a forradalmi eseményeknek a felvételeit fűzi egybe. A függöny mögül leselkedő temesvári videókamera felvételei a forradalom kezdetéről ugyanúgy megtalálhatóak a filmben, mint amit a bukaresti tévések rögzítettek a szabad választásokat követelő tüntetőkről. Az operatőrök hol a fedezékből lesnek ki a golyózáporban, hol a földet veszik menekülés közben, hol a tömeget. A tévések a gyorsan szerveződő ellenzékiek vitáit is dokumentálják, no, és persze láthatjuk a Ceaușescu házaspár végnapjainak részleteit is. A filmet a már elhunyt Harun Farocki és az az Andrei Ujica jegyzi, akinek a Nicolae Ceaușescu önéletrajza című 2010-es alkotását Cannes-ban is levetítették.
Igazán emberközelivé a romániai forradalom szellemiségét Dobrivoie Kerpenisan dokufilmje, az Okkal lázadók (Rebeli cu o cauză) teszi. A rendező a forradalom kitörése és a határok lezárása előtt egy nappal érkezett meg Romániába, eredetileg tanulmányi céllal. Az akkor még fiatal fotográfus egy Temesvár melletti faluban rekedve rögzítette a vidéki eseményeket. Majd harminc évvel az itt töltött pár nap után a falusi forradalom mozzanatait tartalmazó fényképalbummal tér vissza a helyszínre, és a képek segítségével hívja életre az ott lakók emlékeit a falusi forradalomról. Az immáron rendező Kerpenisan megható látleletet készít. Egyrészt rekonstruálja az egykori eseményeket, másrészt monitorozza, hogy alanyai, a fényképek szereplői hogyan élték meg a változásokat, hogyan vélekednek mostani életükről. Hogyan hasonlítják össze mostani és akkori helyzetüket.
Szintén az emlékezés vizén hajózunk Raimo Jõerand és Kiur Aarma Rodeo – Egy vad ország megszelídítése című dokumentumfilmjét nézve, melyen nem egyszer átüt az északi humor. A portré Európa legfiatalabb miniszterelnökének, Mart Laarnak állít emléket, míg közben bevezeti a nézőt az észt rendszerváltás miliőjébe. Az első miniszterelnöki megbízatása kezdetén, 1992-ben harminckét éves közgazdász leginkább az észt függetlenség megteremtőjeként tett szert ismertségre, elérte a szovjet csapatok távozását, véghezvitte az állami vállalatok időszerű privatizálását, és monetáris politikájának köszönhetően sikerült stabilizálnia az észt koronát is. Ezek a vívmányok persze csak visszatekintve ennyire egyértelműek. Majd harminc éve káosz uralkodott a posztszovjet utódállamban. Áruhiány, gyilkosságok, rablások jellemezték Észtországot, melynek akkor fiatal vezetőit láthatjuk archív felvételeken, és láthatjuk a jelenben is, elmélkedni őket az akkori eseményeken.
A fesztivál egyik érdekessége volt Szergej Loznyica filmje, az Állami temetés (State funeral). A Cannes-ban többször díjra jelölt rendező dokumentumfilmjének alapját azok a felvételek képezik, melyek a Gorbacsov által örökségül kapott keleti-blokkot létrehozó Sztálin temetése idején, 1953-ban készültek. A generalisszimusz halála olyan űrt teremtett akkor az emberek lelkében, olyan érzelmeket váltott ki tömeges méretekben, hogy a képsorok mind a mai napig megérintik nézőjüket, illetve meg is döbbentik, hisz Sztálin megítélése azóta gyökeresen megváltozott. A grandiózus gyász képei és az aláfestő zene, Vlagyimir Golovnyickij munkája áthallásokra adnak lehetőséget, és a reflexión túl olykor felettébb abszurd érzetet is keltenek.
A nagy állami temetések mellesleg a humor forrásai Herzog Gorbacsov-filmjében is. A kommunista rendszer szimbóluma, a vörös csillag sokszor feltűnik, és sokszor aláhull az idei fesztivál filmjeiben. A huszonhat éves Astra Festival újfent élvezetes volt, bár kissé soványnak találtam idén a magyar és a közép-európai felhozatalt. Szép gesztus lett volna az első világháborút lezáró békeszerződések hatásait vizsgáló filmek bemutatása is. Elvégre ezeknek is lett volna apropója 2019-ben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14389 |
