Pápai Zsolt
Lethal Weapon – amerikai, 1987. Rendezte: Richard Donner. Szereplők: Mel Gibson, Danny Glover, Gary Busey. Forgalmazó: Warner Bros. 110 perc.
Amikor, úgy a nyolcvanas évek derekán, a UCLA
csikókorú üdvöskéje, Shane Black megírta a Halálos
fegyver forgatókönyvét, még nem sejtette, hogy a belőle készült „buddy
thriller” minta és kopírozandó mű lesz, amely, ha nem is forradalmasítja a
bűnügyi filmek történetét, de jelentékeny hatással lesz arra. A kivált pályája
hajnalán nagy tehetségűnek mutatkozó Richard Donner (Ómen, Superman) által megrendezett film bő
három évtizeddel a bemutatója után is működik, ritka jó ritmusú, példásan
megszerkesztett, cselekményében csavaros, a ragyogó steadicam-futamok és flying cam-alkalmazások miatt a
kivitelezésében impresszív, továbbá a dialógusépítésében elsőrangú mozidarab.
Még az akciózás mértéke és módja is ízlésesnek mondható benne, legalábbis a
zárónegyedig (ott azonban – sajnos – elszabadul a pokol). Az ihlet bázisa a
hetvenes évek, pontosabban annak néhány fontos mozgóképe volt az alkotók
számára: egyes tévésorozatok (San
Francisco utcáin, 1972-1977), illetve legelsősorban Don Siegel Piszkos Harryje (1971), de ezek mellett
a kőkemény pornóvilágig kóborló korahuszonéves lány figurájával és a lány
halála keltette konfliktussal a Sötét
utcákat (Robert Aldrich, 1975) és Paul Schrader Hardcore-ját (1979) is megidézi.
A film igazi nóvuma a
figuraépítése. Shane Black és Richard Donner nem egyszerűen a „jó zsaru–rossz
zsaru” képletet használja, nem is csupán az „idősebb versus fiatalabb zsaruét”:
ha így tennének, abban nem lenne semmi különös. A Halálos fegyver nagy ötlete, hogy egymás mellé helyezi a régi idők
nyomozóját az új időkével, mintegy keresztezi a klasszikus hősképet az ötvenes
évektől kezdődően finoman átalakuló, majd a hetvenes dekád Hollywoodi
Reneszánszában döntően megváltozó hősábrázolással. Király Jenő írja a
kilencvenes évek elején, a Frivol múzsában
az amerikai „szuperfilmek” központi alakjáról: „A régi hős egyetlen nagy
konfliktustól eltekintve rendben van; a mai hősnek egy dolog megy jól (például
jól lő), egyébként semmi sincs rendben…”. A Halálos
fegyver két „buddyja”, Roger Murtaugh (Danny Glover) és Martin Riggs (Mel
Gibson) őrmesterek mintha két filmtörténeti korszak küldöttei–képviselői
lennének: az egyetlen probléma – a megoldandó bűntény – híján „rendben lévő”,
ó-hollywoodi fazonírozású Murtaugh és a „posztklasszikus”, azaz a szétesés
határán álló (viszont egyvalamiben – pisztolylövészi képességeit illetően –
kivételes) Riggs együttes szerepeltetése ragyogónak tetsző ötlet. Egyrészt
művészi szempontból, hiszen kettejük ellentéte éppúgy thrill-, mint
humorforrás, másrészt gazdasági értelemben: legyen a néző bármily korú,
habitusú, érzékenységű, a két figura valamelyikében bizonyosan megtalálhatja az
őt azonosulásra hívó karaktert.
A Halálos fegyver nem egyszerűen jó, sőt remek film, amely (Mel
Gibson Bundesliga-frizurája kivételével) semmit sem avult, de a hetvenes-nyolcvanas
évtizedben megváltozó mozitrendekről – azon belül a modifikálódó hősképről –
szóló tanulmányként is nézhető, értelmezhető.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14620 |
