Pályi András
Małgorzata Szumowska hatásos metaforákban beszél félelmetesen groteszk világunkról, amelyből egyre több létfontosságú részlet vész el.
Jön egy idegen férfi egy ködös reggelen az erdőn át, a vállán óriási lapos táska, végighalad a hosszú gyaloghídon, ami talán alagút, hisz boltíves teteje van, könnyed, magabiztos léptekkel, mégis láthatóan messziről érkezve. Betér a több emeletes hivatali épületbe, a széles lépcsőn jobbra-balra várakozó emberek, a legtöbben már le is telepedtek a lépcsőre, mint akik órák vagy inkább napok óta hiába remélik a bejutást, lépni se lehet tőlük. Zsenya tapintatosan, de határozottan utat szorít magának – így hívják az ukrán férfit, mint később kiderül, aki Csernobilban született hét évvel az atomkatasztrófa előtt, rejtélyes válltáskája a masszőr asztallapját rejti, erre fekteti majd a pacienseit –, benyit az irodába, ahol hamisítatlan kafkai pillanat, senki sincs. Nem lepődik meg, vár, kis idő múltán előkerül egy savanyú, gyanakvó hivatalnok, Zsenya átnyújt egy hivatalos papírost. Az ügyintéző hosszan nézi, fennakad a csernobili születési dátumon. „Akkor maga, lehet, hogy radioaktív”, nem adhat belépési engedélyt. Erre Zsenya feláll, odalép az íróasztalnál ülő hivatalnok mögé, két tenyere közé fogja a fejét, néhány orosz varázsszóval hipnotizálja, és többé nem ellenkezik. Zsenya maga aláírja helyette az engedélyt, rányomja az íróasztalon található pecsétet, zsebre teszi, viszi magával, megy, könnyedén utat tör a várakozók közt.
Zsenya kezében mágikus
hatalom rejlik, természetfelettinek tűnő adomány, olyasféle tudás, aminek a
fallal körülvett luxus lakópark felettébb tehetős lakói, akik közé a maga ravaszul
megszerzett engedélyével bejutott, nagyon is híján vannak. A test titkainak
ismerete teszi különös lénnyé őt a szemükben, hisz az anyagi javak, melyekből e
kényelemre és az élet élvezetére hangolt tágas, világos lakokban itt-ott már
fojtogatóan nagy halom gyűlt egybe, nem jelentenek írt a test bajaira. Lassan
azonban az is kiderül a jövevényről, hogy nem pusztán a fájdalom rejtett testi
gócait képes kitapintani, hanem mélyebb, nem sejtett tartományt is megnyit
azokban, akikkel szóba áll. Pontosabban, akik megnyílnak neki. Elsősorban persze
az asszonyokban, akik mi tagadás, mind valamelyest belehabarodnak, csillogó szemmel
viszonozzák e keleti herold ajkán és tekintetében vibráló diszkrét mosolyt, miközben
afféle vajákos orákulumnak nézik. Még olyan kutyabolond asszonyság is akad,
egész csapatnyi buldoggal, aki a kutyáit masszíroztatja meg vele.
Małgorzata Szumowska, aki
a lengyel filmes középnemzedék egyik legmarkánsabb tehetsége, és akinek új
filmje első hallásra meglepő módon a Soha többé nem fog havazni címet
viseli, szeret metaforákban beszélni, és vonzódik a groteszkhez, ami paradox
módon fokozott realitásigény a részéről, hisz jól tudja, a metaforáknak csak eleven
emberek kölcsönözhetnek életet a vásznon, azaz a leghagyományosabb lélektani
realizmus játékszabályai szerint motivált figurái mind a maguk útját járják, és
épp ez sodorja őket egyre abszurdabb helyzetekbe, ez fordítja a történetet a
maga képtelen kifejlete felé. A mese egy elit lakóparkról szól, amelynek önmagukat
felsőbb rendű, exkluzív lénynek tartó lakói fallal veszik körül magukat, hogy
tudomást se kelljen szerezniük a rossz, romlott, rothadó világról, amit
sikerrel kirekesztettek, ugyanakkor mindaz, ami e zárt tartományban velük
történik, voltaképp a kitagadott, halálra ítélt bolygó, a maga természetes
életterét elpusztító ember metaforája, aki itt, e végső szakadék peremén is –
holmi isteni megváltónak nézett keleti masszőr hatására – hiába sejti meg, hogy
a Föld ökokatasztrófája összefügg az ember saját belső világának
elsilányulásával és elveszésével, a saját kényelmén és javain túl legfeljebb
arra képes elszánni magát, hogy megpróbálja személy szerint saját magának lenyúlni
a titokzatos Zsenyát.
Jellemző, hogy volt
lengyel kritikus, aki Jézus a lakóparkban címmel írt a filmről, ami
persze túlzás, sőt torzítás. Szumowskától láthatóan távol áll a sanda vallásos célozgatás,
kívülről, józanul tekint minden emberi irracionalitásra, miközben tisztában van
azzal, hogy az ember többnyire a maga külön bejáratú irracionalitásainak
hálójában érzi otthon magát. Az elit lakóparkok lakói különösen. Épp ezért
dekonstruálja – egyik groteszk fordulatról a másikra – a csodatévő Zsenyát, a
belé vetett hitet, aki az ittenieknek maga a két lábon járó paramedicina, new
age, wellnes stb. Elég odafigyelünk a kapucsengők csilingelésére, ahogy a
masszőr házról házra jár, mind Chopint vagy Rachmaninovot, esetleg a Für
Elisét variálja, elég, meghallanunk az ajtót nyitó asszonyok búgó hanglejtését,
amint egyik is, másik is meghitt barátként lakába invitálja a férfit: Zsenya
nem csodatévő mágus, inkább a csodavárás tükre. Szumowska azt mondja egy
interjúban: „Emlékszem, kislányként mennyire vártam a telet, szánkóztunk,
hóembert építettünk. A gyerekeim viszont nem is ismerik a téli havazást. Ez már
a klímaváltozás következménye. Ahogy a járvány is. A mostani is, a következő is.
Amiben az az ijesztő, hogy végül csak az erőseknek marad esélyük életben maradni.
Csupa aggodalom vagyok, ha a gyerekeimre gondolok. Sok mindent nem láthatnak,
amit én még láttam. Nem csupán a havat.” Azaz Zsenya a természettel harmóniában
élő, természetes ember. Vagy csak annak illúziója? Az angol-ukrán Alec Utgoff
igazi telitalálat Zsenya szerepében, pontosan érti, mit vár tőle ez az alak:
azt is elhiteti, hogy ő az az ügyes, rátermett szerzet, aki a jég hátán is
boldogul, és bármit hajlandó eljátszani, amit a világ elvár tőle, ugyanakkor
azt is, hogy mindazt tényleg megéli, amit eljátszik. Ráadásul Szumowska a hazai
bemutató elé írt köszöntőjében azon töpreng, hogy nem érdemes éles határvonalat
húznunk a képzelet és a valóság közé, mert úgyis áttűnnek egymásba. A látszat
néha erősebb a lényegnél, bár ez esetben már a látszat a lényeg. Nincs is külön
valódi és képzelt élni vágyás, hisz a vágy eleve képzelt való. Maria (Maja
Ostaszewska), aki elsőnek nyit ajtót Zsenyának vidáman, melegen, társas lényként
árulkodik erről, Ewa (Agata Kulesza), aki önmardosó alkat, cinikusan, keserűen,
intellektuálisan. Maria persze kénytelen azt is eltűrni, hiába csattan fel a
hangja, hogy a kislánya egyszerűen leköpi, amiért se a vágyott iPadet nem kapja
meg, se szörpöt nem kap, miközben a gyereknevelési könyvei ott hevernek
olvasatlanul a földön, Ewát viszont a falon lógó talányos absztrakt kép
megfejtése izgatja, amiben mindenki mást lát, Zsenya világos köröket, ő egy
fekete pontot. Attól függ, ki honnan és hogyan nézi. Mondhatnánk, a
gyereknevelés is ilyesmi, noha a durcás gyerekarcban, ahogy a masszázslapon
fekvő anya fölé hajol és köp, van valami borzongató. Az egész film egy kicsit
ilyen. Hol kiábrándítóan sötét és kilátástalan, hol meg az élen vital
mindenen úrrá lévő diadalát sugallja. Efféle kontúrok éltetik Katarzyna Figura
remek epizódját is, aki igazi félős-szorongásos mamát kreál a buldogokkal élő
nőből, vagy Andrzej Chyrát a másik erős epizodistát: ő az a katona, aki soha
nem képes fázni. A sok különös alak közt a legfurább és leggroteszkebb azonban
a Łukasz Simlat és Weronika Rosati játszotta pár: az euforiás gyógyulásvízióitól
újra és újra feltámadó haldokló férfi mellett a láncdohányos szőke Wiki a
szájában lógó bagóval, alig bírja cérnával a halált kivárni, hogy aztán rögvest
táncra perdüljön az imádott guruval egy bűvészmutatvány részeként, amelynek
nincs megfejtése, mert Zsenyának a mutatvány közben egyszerűen nyoma vész.
Korántsem véletlen hát,
hogy még egy francia iskola is van a filmben, ahová igazi sárga amerikai (!)
busz viszi a lakóparki gyerekeket, ami nyilván státuszszimbólum, a lényeg
azonban, hogy a film végére ez az exkluzív école
française az egész történetet átfogó nagy metafora lesz. „Vois sur
ton chemin” – éneklik a kisdiákok a Christophe Barratier Kóristákjából
ismerős, szomorú, mégis méltóságteljes dalt a koncerten, amit az iskola ad – a
nézőtéren ott ül az egész lakópark –, ám Barratier a maga filmjében teljes
komolysággal ígér szebb jövőt az intézetben nevelkedő, elveszett sorsú fiúknak,
Szumowskánál viszont erről szó sincs. Itt amilyen bájos ez a gyermeki kántus,
annyira üres, az élet cicomái közé tartozik, mint az otthonokban felhalmozott
sok drága tárgy, utóvégre ezen az estén még Zsenya is üres illúziónak bizonyul.
Ki tudna bármi biztatót mondani e lakóparki kisdiákoknak a jövőt illetően? De
így is fogalmazhatnék: ki tudna bármi biztatót mondani az emberiségnek? A
szívbe markolóan szomorú gyerekdal mégis megüli a lelkünk, miközben lassan
hullni kezd a hó, egyre nagyobb pelyhekben, Az utolsó kockákon már az egész
lakóparkot hó borítja. Majd egy felirat közli velünk a meterológiai
előrejelzést: 2025 után Európában nem lesz több havazás.
Szumowska és Michał
Englert, az itt már társrendezőként szereplő, régi operatőr-forgatókönyvíró társ
vitriolos kritikával, mégis együttérzéssel nézik a lakóparkiak önző, üres életét,
akár a saját kora gazdag elitjét megfestő Balzac, úgy tűnik, képesek még együtt
sírni is jobb sorsra érdemes hőseikkel. Persze csak ha ők maguk eljutnak oda,
hogy sírva fakadnak.
SOHA TÖBBÉ NEM FOG HAVAZNI (¦niegu już nigdy nie będzie) – lengyel, 2020. Rendezte: Małgorzata Szumowska. Írta: Michal Englert. Kép: Michal Englert. Szereplők: Alec Utgoff (Zsenya), Maja Ostaszewska (Maria), Agata Kulesza (Ewa), Weronika Rosati (Wika). Gyártó: Match Factory / Lava Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 113 perc
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15129 |
