Galicza Péter
Bíztató kezdemények és az egész filmszakmát jellemző hiányosságok a főiskolások filmjeiben.
– Grunwalsky Ferenc a Filmvilág 98/8-as számában a fiatal magyar filmesek filmjei közül három „szputnyikot” emel ki, a Necropolis, az Altamira és A program századvégi, posztmodern filmek, vannak azonban olyanok is a fiatalok között, akik jobban kötődnek a hagyományokhoz. Ilyen például Pálfi György vizsgafilmje, A hal, vagy Groó Diana és Fazekas Szabolcs dokumentumfilmjei, a Trapé és a Spíler. Mit gondolsz erről a hagyományosabb vonulatról?
– Pálfi a magyar filmnek azt az irányzatát folytatja, amelyben egy történet elmondása a döntő. Érthetően, mindennapi közegben. A fő erénye ennek a filmtípusnak régen az volt - és ebben a filmben is az -, hogy a történetet részben hivatásos színészekkel, részben jól választott figurákon keresztül meséli el, elhiszed, hogy élő emberek. A filmbeli piac élő piacnak hat. Bodrogi halasmesterét - annak dacára, hogy rögtön felismered, ez Bodrogi, a színész - nagyon hamar elfogadod piaci halárusnak. Ezt az ötvenes évek végétől a hetvenes évek közepéig meglévő hagyományt próbálja ez a főiskolás film követni és tovább fejleszteni, méghozzá sikeresen. Valóban csak a színészek, a típusok meg a helyszín meséli el a történetet, s mindezt az operatőri munka - néhány felesleges formai játéktól eltekintve - remekül tudja követni. Hangulata van a dolognak.
A magyar filmnek - még a sokat vitatott meseautó-korszakban is - az volt a titka, hogy ha bementél a moziba, a Kabos és a Gombaszögi életszerű volt... Egyet fújunk, egyet stemplizünk - ez nemcsak a jó színészi játékról vagy a jó poénról szólt, hanem egy egész kispolgári életfelfogást mesélt el. S ezt itt is megtalálod - csak egy kicsit modernesítve, egy kicsit abszurdosítva. Ezért szeretem ezt a filmet. Jó volna, ha a fiatalok a saját stílusukat az ilyen, színészeken és figurákon keresztül elmesélt mai, vagy a maihoz közelálló történeteken keresztül is kiművelnék. A jól elmesélt történet hiánycikk a magyar filmben. S a jól elmesélt történet nem abból áll, hogy „összehülyéskedek” egy történetet, amire a néző vagy figyel, vagy nem, esetleg lemásolok egy külföldi bohózatot, hanem olyan mesét és mesélést jelent, amibe beszüremlik valami mindabból, ami manapság történik velünk.
– Két főiskolás dokumentumfilmet is szóbahoztunk.
– Érdekes jelenség számomra, hogy bár a magyar dokumentumfilm közönsége is nagyon leszűkült, a játékfilmmel szemben bizonyos ereje még ma is van. A hetvenes években a magyar dokumentumfilmben két különböző, de egyáltalán nem összebékíthetetlen módszer alakult ki. Jól jelzi ezt, hogy Gazdag Gyula és Ember Judit például mindkét módszerrel kiválót alkotott. Az egyik dokumentumfilm-típusban azt az egyéni sorsot járták körül, amely megmutatta a társadalmi kérdések fonákját, mélységét, problematikusságát, iróniáját. Ilyen a Fagyöngyök vagy A hosszú futásodra mindig számíthatunk: valaki csak fut-fut, s mögötte ott van több korszak problematikája anélkül, hogy ezt különösebben elemezni kéne. A másik fajta hagyományt a Határozat reprezentálja. Ez a film a társadalmi szituációból egyéni sorsokat is kibont, de elsősorban a társadalmi szituációt, eseményt járja körül. Úgy látom, a hetvenes évek végétől a mai napig a dokumentumfilm-készítésnek ez utóbbi módszere a meghatározó. Almási Tamás ózdi sorozatában vagy Schiffer Pál Videoton-sztorijában - hogy csak a legutóbbi példákat említsem - a társadalmi szituációból bomlanak ki a sorsok.
E két fiatal rendező, Groó Diana és Fazekas Csaba kísérleteiben az tetszik, hogy megpróbálják körüljárni egy-egy ember sorsát. Más kérdés, hogy nem vagy csak nagyon kevéssé jutnak el egy mélyebb társadalmi problémáig. Pedig ez nem lehetetlen: miközben a Schirilla-filmet nézed, jól szórakozol, s csak a végén döbbensz rá, mit is láttál. Nem kell a társadalmi és történelmi problémákról direkt módon beszélni, mégis egyértelműen megmutatkozhatnak a filmben.
A másik fontos fejlemény, hogy a dokumentumfilmek egyre több eszközt vesznek át a játékfilmezésből. A Trapé alapvető filmi hatáselemmel játszik, az azonosulással. Egy film hatása ugyanis azon múlik - ezt tudják az amerikaiak nagyon jól -, hogy körülbelül két-három percen belül felteszed magadnak a kérdést, és választ is kapsz: kivel és mennyire azonosulsz. Ettől kezdve rajta keresztül nézed a filmet. Ez elsősorban a játékfilmnél van így, de az ilyenfajta, egy alak körül játszódó dokumentumfilm is így működik. A rendező azonosulásra késztet: egy öreg, szerencsétlen pali hetvenévesen, ügyetlenkedve, még mindig fellép. Aztán kiderül, hogy egy volt SS-katonával állunk szemben. Miközben mindezt megtudjuk róla, az is kiderül, hogy nem szégyelli a múltját: büszke a vaskeresztre, hallgatja a náci indulókat. Úgy gondolja, ha nem veszítik el a németek a háborút, akkor vagy generális lenne, vagy hősi halott. Megtudjuk, hogy a németektől kap nyugdíjat a háborús szolgálatért - végső soron a náci múltjából él. Miután nem ítélték el mint háborús bűnöst, joggal jár neki a nyugdíj, amiből remekül meg is élhetne. S amikor átérezted az azonosulás fonákját, és elítélnéd, akkor a rendező újra megfordítja a dolgot, mert kiderül, hogy hősünk megint leesett a trapézról... Van abban valami szimbolikus, ha valaki hetven éves korában mindig újra lezuhan és összetöri magát. Ám újra kezdi, s nem csak azért, mert ebből kell megélnie. Valami hajtja. Mélyebb jelentése lesz annak a mondatnak is, hogy Sztálingrád óta nem volt olyan ellensége, mint ez a trapéz most... Több oldalról tükre ez az ő hetven évének - a mi hetven évünkkel együtt -, ha nincs is megkomponálva annyira, amennyire lehetne.
Örülök, hogy ezeknél a fiataloknál újra megjelenik ez az irányzat, csak azt gondolom róluk, mint amit Belinszkij az Apák és fiúk kapcsán: jó-jó, de mikor látunk majd olyan figurákat, akik nem ennyire kívülállók, akiknek van történelmi koruk és helyzetük. A „Spílerről” sem derül ki, csak sejtjük, hogy nem éppen profi játékos, csak szeretne az lenni - miközben hihetetlenül érdekes, ha valaki összeszed valahonnan néhány ezer forintot, megnöveli a duplájára, másnap elveszti, akkor megint össze kell szednie a pénzt... Három ilyen nap feltérképezhetné a mai Budapestet.
– Néha a szituációk rendezettnek tűnnek...
– Amennyiben a rendezettség abból áll, hogy megkérik az embereket, csinálják ezt vagy azt, az önmagában nem baj. Nagyon szép beszélgetés volt például a Trapéban, amikor a jóakaratú cirkuszigazgató, aki valószínűleg azért jóakaratú, mert filmezik, beviszi az öreg artistát a sátorba, hogy gyakoroljon. Számomra ez dokumentum. Összeáll egy drámai jelenet, amit nem lehet megrendezni: vagy van, vagy nincs. Ilyen jellegű szituáció a Spílerben nem jön létre. A rendezőnek tisztáznia kellett volna magában a film témáját. A főhős jó, és jó atmoszférát lehetett volna köré építeni.
– Pontosan a dokumentálásra érdemes történések nincsenek rögzítve. Honnan vannak a ruhái? Hogyan vásárolja a zsetonokat?
– Ez az úgynevezett tévé-riport betegsége. Fölvázolnak egy helyzetet, alámondja a riportalany vagy a riporter a tényeket, amit aztán képekkel illusztrálnak. A történés pillanatában semmit sem látsz. Ez azonban megint inkább pénzkérdés, nem lehet miatta kárhoztatni a főiskolásokat. Valamikor természetes volt, hogy Gazdag Gyula autóval, filmnyersanyaggal a starttól a célig, Horthy Miklós fürdőkádjáig kísérheti Schirillát.
Ezzel elérkezünk a magyar filmgyártás egyik alapproblémájához. Ma ahhoz, hogy valaki egy filmre összehozza a pénzt, annyi idő szükséges, annyi kompromisszumot kell kötnie, hogy mire előkészül, már annak is örül, ha még tudja, miről is szól a film. Az utóbbi időben résztvettem egy-két munkában úgy is, mint színész, úgy is mint rendező-tanácsadó; tudom, hogy egy-két szerencsés kivételtől eltekintve mi a helyzet. Nincs annyi idő, nincs annyi nyersanyag, nincs annyi pénz, hogy variálni lehessen. Nem lehet azt mondani: gyerekek, a rulett-klubba kell két-három kamera, mert meg akarom csinálni az egész szituációt, és lehet, hogy a film arról fog szólni, hogy milyen az, amikor valaki nyer vagy veszít. Ezt nem lehet manapság kipróbálni. S nem csak a főiskolán van ez így. Ez az, amiről ma senki nem beszél. Mindenki panaszkodik, hogy kevés a film. Amikor viszont már megvolna a filmre való, akkor koránt sincs meg az a minimális szabadság, ami régen, a politikai nyomás dacára is rendelkezésre állt. Ha megvolt a pénz és volt egy kis eszed, akkor az adottságoktól függően a helyszínen variálhattál, vagy olyan precízen felkészültél, mint a Fábri, és akkor mindent megcsinálhattál, amire szükséged volt. Ma a körülmények hatalma akkora, hogy mindenki örül, ha este hazamehet, miután az arra a napra való anyag úgy-ahogy összejött.
Ezt a jelenséget számomra egy személyes történet példázza. A Vasvirágban volt egy hosszú fahrtunk Törőcsikkel és Avarral, amit először esti derengésben akartunk felvenni. Törőcsik azzal érkezett meg a színházi próbáról, hogy a rendezője azt mondta: maga hiába nagy filmsztár - akkor már túl volt a Körhintán -, a színpadon soha nem fog a rámpán keresztül jönni. Ez meglátszott a játékán. Jó néhányszor felvettük a fahrtot, de érződött, hogy nincs jelen; azt játssza nekem is az Avar mellől, hogy ő rossz színésznő, és ez mennyire bántja. Nem akartam a dologba beletörődni. Nagyon nehéz fényviszonyok voltak, a fővilágosító külön kézilámpával követte a jelenetet. Aztán persze bakizott az Avar is, nem stimmelt a fény... Úgy a hatodik felvételnél megvolt. Mondom a fővilágosítónak: felvesszük még egyszer, még mindig ott volt a görcs a Törőcsikben. „Miért? - kérdezi a fővilágosító. - A szöveget jól elmondták, nem volt baki, a fény stimmelt.” Erről a kompromisszumról van szó: ha aránylag jó a fény, és azt a szöveget mondják, ami le van írva, akkor örül az ember, hogy hazamehet. Erről nem beszél senki, pedig ez az egyik nagy csapdája a mai magyar filmnek. Fontos lenne, hogy variálni lehessen a helyszínen, hogy a rendezőnek szabadságában álljon kimondani: az, amit elképzeltem, valamilyen objektív vagy szubjektív okból nem stimmel, de ha törik, ha szakad, akkor is meg kell csinálnom. A mai présben ez szinte lehetetlen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3928 |
