Bánlaki Viktor
Roskatag szélmalom terpeszkedik a jellegzetes lengyel falusi – mondhatnánk azt is, hogy provinciális – táj fölé, lapátjai már régen mozdulatlanságba dermedtek, éppúgy, ahogy a kihalt, embernélküli vidék is. Tárggyá vált, haszontalanná, amely már nosztalgiákat sem kelt, szomorú, béna kolosszus csupán, emléke jobb időknek, amikor errefelé az emberek tették a dolgukat, s a tárgyaknak, a tevékenységnek funkciója volt.
A vélhetően gyenge minőségű anyaggal szolgáló szélmalom azonban nem filozofikus elmélázásra készteti a helyi notabilitásokat: a kérdés az, hogy árából a közeli városka tűzoltói kapjanak-e szirénát, vagy a templom új harangot. A dilemma súlyos: a helyi tanácselnök és a plébános csaknem ölre megy – a film alkotói nem sokat vesződnek a társadalmi erők árnyaltabb megszemélyesítésével, kevéssé körmönfont módon polarizálják a mai Lengyelországban szikrázó ellentétek két bázisát –, a véleménykülönbség kibékíthetetlennek látszik. A dramaturgia szabályai szerint ekkor jön el az ideje a külső erők beavatkozásának: nem isten angyalai jönnek el, hogy a maguk javára döntsék el a nagy horderejű kérdést, és nem is az államhatalom magasabb szintű reprezentánsai szállnak alá, hanem jól szabott öltönyben pajzán szarvacskákkal az üstökén belép a cselekménybe az ördög. Az ügy itt már ideológiai síkra terelődik, a párbeszédek még elnyújtottabbakká válnak, a tehetetlenséget sugárzó, álmos városka utcáinak és a szereplőknek a fényképezése még kevesebb képi ötletről árulkodik, a megoldás még távolibbnak tűnik. A szöveg ráburjánzik a filmvászonra, hosszasan előkészítve elhangzik ugyan egy-egy poén, a testes vitapartnerek összeakaszkodásai sem mindig nélkülözik a humort, és a bugyuta rendőr is a kliséknek megfelelően mulatságos, azonban a színen valójában csak egy legény van: maga az ördög. Kifogástalan úriember benyomását kelti, visszafogottan mosolyog, és ami a legfontosabb: üdítő, hogy ő legalább egy szót sem szól. Az ördög megjelenésére felkészületlen pap és a poklot hittel tagadó funkcionárius végül is ráébred, hogy a mindkettőjük egzisztenciáját fenyegető sátánfi csak akkor tűnik el, ha ők összebékülnek. Szerencsére a megoldás szélesebb társadalmi kitekintésének verbális megfogalmazásától a rendező eltekint; joggal lehet nagyvonalú, hiszen ő valóban mindent megtett, hogy a nézők a tanmesét megértsék.
Ellentmondásos alkotás ez a lengyel film. A nevetőizmoknak alig ad munkát, a szatíra keserű mosolya is megdermed félúton, a lengyel társadalom szomorú visszásságairól pedig a napihírek életközelibben traktálnak minket évek óta, mint ez az erőltetett allegóriájú mű.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 45-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6050 |
