Kardos István
Filmünk cselekménye döntően egyetlen házban játszódik. Természetesen nem az elsőtől az utolsó kockáig, néhány jelenet erejéig elmerészkedtünk más helyszínekre is. Egy gyárba, egy munkásszállás elé, hőseink felszálltak a gyorsvasaira, s betértek különböző kocsmákba, de a drámai erőteret ebben a filmben mégiscsak ez a ház jelentette.
A filmbeli ház legnagyobb érdeme, hogy harmonikusan beilleszkedik környezetébe. Abba a környezetbe, amelynek a leírása a legnagyobb gondot jelentette. Többször is elkezdtem a ház tágabb környezetének a leírását. Óhatatlanul is kerestem a hasonlatokat, mert ezek általában megkönnyítik az ember dolgát. Néhány költői sor át is villant az emlékezetemben, de ezek inkább falvakra, tanyákra utaltak. A leírásra váró környezetben pedig két-három gyárkémény is füstölt a távolban, s átrohant a képen egy zöld gyorvasútszerelvény is, szóval olyan dolgok, amelyek együtt is, de külön-külön is a nagyváros közelségét jelzik. Kisvárosi a kép – biztattam magam, de nagyon zavart, hogy a leírás tárgya csak néhány betonúttal rendelkezik, s ez kisvárosi léptékkel mérve is kevés. Előváros – soroltam tovább, de éreztem, hogy nem vagyok helyes nyomon: hiányoznak a virágoskertek, a fák, a színes kerítések. Aztán megnyugtattam magam: a leírásban nem kötelező szabály, hogy hasonlattal éljünk ...
Madártávlat
A magasból jól látszanak Csepel kéményei, egyforma házsorai, a Duna, a gyorsvasút vágányrajza, s egy rádióadó magasbaszökő acélszerkezete.
A rálátás mégis tovább növeli a bizonytalanságot. Településhatárok után kutatok. Lehet, hogy a vasúti síneknek szánták egykor ezt a feladatot, azóta vagy kéttucat ház átlépte a sínek határát, s így fentről önkényesen kiválasztott kiindulási pontnak tűnnek fel. Az utaknál más tendenciák érvényesülnek: tombol a célszerűség. A főúttól egyetlen bekötőút vezet a kocsmáig, a kocsmán túl az utak csillagképpé robbannak. A parányi utak tökéletesen követik az egyenes vonalát, a legrövidebb távolság kijelölése az emberiség mértani ösztöneiről tanúskodik. Ami a ház és a kocsma egyenese közé szorul, azt szorgos lábak hamar a földbe tapossák. A házak a kutak körül megsűrűsödnek, s csak ritkán veszik fel az utcaalakzatot.
Metamorfózis
Az állványokra emelt, kátrányos rongyokkal lefedett szúette lakókocsit már lefokozták: állattartásra használják. Nyolc disznó is kényelmesen elhengeredhet teljes hosszában. A bűzelszívás még megoldatlan, de a szomszéd békésen tűr, lehet, hogy azért, mert az ő alkalmi kacsaúsztatója és kétszáz kacsája még büdösebb.
A lakókocsi és a kacsaúsztató mellett is nő dolgozik. Kortalannak tűnnek a szinte egyenruhának számító melegítőben. Nappal a nőkre marad a település minden gondja, a gyerekek iskolába, a férfiak munkába mennek.
Moslékhordásra használt autók arzenálja...
1845-ös IMV hatalmas tányérorra ragad a mosléktól. A motorház fedele a csirkeól ajtaja most, a motortér bádog teknőjében habarják össze az állatok táplálékát. A kocsi oldalára egy rudat erősítettek, így állati erővel is vontatható, a lakókocsi mögött fel is tűnik a devalvált lóerő: egy szamár.
1969-es Trabant.
Ennek csak a hátsó része van átalakítva. Az utasteret egyetlen durva mozdulattal tépték le, s tették célszerű, hasznot hajtó szállítótérré a műanyag karosszéria megmaradt darabjaival.
A kékes vizű kacsaúsztató mögött egy Wartburg-combi látja el a kacsaház ideiglenes szerepét, egy utcával odább egy Opel esővíztároló üti meg a szemünket.
A felfordított, levert zománcú fürdőkádon ülni lehet kukoricamorzsolás közben, a törött kerekű, generációkat hintáztató babakocsikon vizet lehet hozni a kútról, kiszerelt motorokkal vizet szivattyúznak, biciklivázakkal kerítést pótolnak. A tárgyak metamorfózisa már-már az öröklét vízióját kelti az emberben. Nem a l’art pour l’art forrásvidékén járunk; a célszerűség, a hasznosság és a szükség termeli itt ki a maga sajátos esztétikáját
Láthatatlan hálószerkezet
Délután öt óra után füstölni kezdenek a második gazdaságok kéményei. Az asszonyok a nap korábbi részében előkészítettek mindent a bejegyzett munkahelyről hazatérő családfőt és családtagokat kézrekészen várja minden. A második gazdaság közgazdasági szempontjai és termelési mutatói könnyen áttekinthetőek. A fő elv: kétszeres munkáért kétszeres bér, tízszeres munkáért tízszeres bér. A család kizsákmányolási mértéke változó. Függ az eddig elért eredményektől, a jövő terveitől, s a munkalehetőségtől. Van, ahol nagy kémény ontja a füstöt máshol még csak egy ócska kályhacső jelzi, hogy beindult valami... Gombát termesztenek a pincékben, bérmunkában – egy szövetkezetnek – esztergálnak a sufniban, disznót nevelnek, kacsát libát hizlalnak. Mások tojást keltetnek, vagy naposcsibét nevelnek. A telep végén egy már-már kész ház alsó szintjén cigánycsalád teknőt váj – főállásban építőiparban dolgoznak –; a műúthoz közel eső házak egyikében egy idős nő fajkutyákat tenyészt. A rézműves kilincseket políroz, a felesége vásárosoknak papírforgót hajtogat és tűzdel hurkapálcikára.
A homokos utakon alig látni embert, minden félórában egy-egy motor kavarja fel a port...
Egy részeg alszik az egyik bokor alatt...
A kondás hazahajtja a legelőre kiengedett állatokat...
Két gyerek egymást húzza egy vízhordásra átalakított babakocsiban...
Valaki a villanyt vezeti be a házába, engedély nélkül, a szomszéd póznájáról, megegyezéses alapon.
Egy háztáji csirkegyár közepén állunk, a film rendezője, operatöre és jómagam. Komolytalan fogadásokat kötünk, hogy hány éves a háziasszonyunk. A hülyéskedést azonban rögvest abbahagyjuk, amikor kiderül, hogy húsz évet tévedtünk szegény asszony rovására. A kortalan, fogatlan, örömtelen külsejű nő régi lakos a telepen, nyolc éve jöttek fel Szabolcsból, honfoglalónak számítanak. Az asszony mostanában különösen rosszkedvű: benzinkutas férje nehéz helyzetbe hozta, mert egy nála jóval fiatalabb nővel jelent meg a háznál. A fiatal nő jelenlétének egyetlen mentsége, hogy jó munkaerő – ezt a törvényes asszony is elismeri –, s így még mindenki visszafojtja az indulatait
A hivatalos feleség vezeti a csirkefarmot Az udvar hátsó részében takaros lapostetejű házikó áll, kétezer kiscsirkének adva otthont. A hőmérséklet állandó tartása örökös otthonlétet jelent, a nő három éve Budapestre se jut be, egyetlen igazi társa, s jó barátja a televízió.
Az udvarban lakik még egy család. Férj, feleség, gyerek. Második műszakban szintén csibeneveléssel foglalkoznak. Az ő gazdaságuk szervezettebb, a fűtés modernebb, a turnusváltás is gyorsabb... Gyorsabb a meggazdagodás üteme is. Logikusnak tűnne, hogy kicseréljék egymás között a tapasztalatokat, sőt hogy a két asszony legalább a szomszédolás örömével viduljon.
Ahogy járkáltunk az udvarban, a két csirkeház között, észrevettük, hogy bizonyos kérdésekre, csak bizonyos helyeken kapunk választ. A gazdasági feszültségek, a fejlődés különböző üteme, s más apró sérelmek a két család között megmagyarázhatatlan gyűlöletté fokozódtak, a tapasztalatcsere és a szomszédolás helyett a kényszerű együttlakás poklával ismerkedtek. Az indulatok láthatatlan vonalakkal felosztották közöttük az udvart – nyilván elsődleges gazdasági érdekeik alapján –, s ezt a felosztást elfogadták, s nem is sértették meg. Ha a másik érdekszférában állva tettük fel a kérdéseinket nem is válaszoltak. Megvárták, míg átjövünk a jó oldalra, s csak akkor válaszoltak. Megpróbáltam kideríteni, hogy hol húzódik a határvonal. A legegyszerűbb bontás – az udvar képzeletbeli megfelezése –, rögtön látszott, hogy nem megoldás. A kút és a darálógép helye se töltött be különösebb funkciót... A felosztás menthetetlenül önkényes volt: egymás területébe méteres négyzetekkel hatoltak be, a két házhoz tartozó kutyák külön légifolyosói szabdalták tovább a teret. Egy irracionális mozgási hálószerkezet rabjaiként éltek, amelyben mindkét család számára a hálószerkezet szektorai jelentették a mindennapi élet realitását, s mindenkori terét.
A szabadság ára
A beszélgetésekben a legtöbb szó a pénzről esett. Kevés kérdésben egységesebb itt a gondolkodás: a nagyvárosi agglomeráció bűvös szava a forint. Hozzáteszem rögtön: munkával szerzett pénzről van szó.
Az emberek többsége mindent a pénztől remél. „Ha majd beindul a dolog” – mondogatják, a tervek nagysága egyenesen arányos az emlegetett forintösszeggel. Kevés helyen töltenek el esténként annyi időt papírral és ceruzával, s az egyszerű számtani műveletek monoton ismétlésével, mint ezeken a legális és illegális településeken.
A papírokról varázslatos tervek, célok üzennek, a kockás számtanfüzetekbe nagy elhatározásokat jegyeznek be. Még annál a fantasztikus ténynél is nagyobbat, hogy idejöttek, letelepedtek, s elhatározták, hogy ebben az arctalan közegben teremtik meg – vagy újra – az életüket. Többségük első generációs munkás, akiket a nagyváros munkaerőéhsége számolatlanul nyel el, s küldi haza őket feltöltődni sokszor illegális lakhelyükre, ahol még nem érvényesülnek egy település hagyományai, az összeszokott, azonos célú emberek kultúrája, vagy a hagyományos családfogalom összetartó hatása. Házakban, útépítőktől megmaradt, kiselejtezett lakókocsikban, fészerben, sufniban, albérletben élnek, terveznek, álmodoznak végleges letelepedésről, utcanévről, házszámról, miközben összezsúfolódnak a vidékről felhozott szülőkkel, a nagylány férjével, sógornőkkel, rokonokkal. A félmegoldások és a féligkészség demoralizáló állapotában adják össze, szorozzák meg munkájuk eredményét. A célok sokszor csak a kerítésekig látszanak. A mindennapokban jelentkező számtalan változás, megrázkódtatás és meglepetés közegében az eligazodni vágyó emberek kényszere könnyen vezet a valódi értékek el nem ismeréséhez...
Erről a drámáról is szerettünk volna szólni filmünkben. Talán arra is sikerült részben magyarázatot adni, hogy történetünket miért zártuk be egy házba.
A Semmihez se hasonlítható környezetbe harmonikusan illeszkedik a semmihez se hasonlítható ház, amelynek falai között azonban emberek élnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 05-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7544 |
