Tardos János
Hogy, hogy nem, Karel Zémant húsz év alatt elfelejtettük. Éppen két évtizede annak ugyanis, hogy félig rajz-, félig játékfilmjét, a Némo kapitányt vetítették nálunk. S bár ez a mű akkor nyilván formai újdonságnak számított, mégsem kavarta föl a filmvilágot; sem a nézők, sem a kritikusok kedélyét.
Friss filmjére, A varázsló inasára sem emlékszünk majd húsz év múlva (már egy hét távlatából is foszladoznak az emlékképek).
Különben olybá tűnik, Zéman „lehiggadt”. Trükkök már nincsenek, illetve ami van, az többnyire átlátszó, sőt álmosító. Műfajilag rém-rajzfilmnek nevezhetnénk; meséjét tekintve gyerekfilm, ám ha rémségeit végigborzongtuk: Hitchcock-utánzat. Csak az zavar némileg, hogy ezúttal mindent előre látunk, s ez még a rémrajzoknál is jobban borzolja idegeinket.
Az még hagyján, hogy Zéman az erkölcsi tanulságban olyasmikre hívja föl a figyelmünket, mint: „télen mezítláb kóborolni rossz”, „a szerelem legyőz minden akadályt” avagy „a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött”. De oly unalmas a körítés a néha-néha felvillanó szellemes rajzokhoz, hogy valószínűleg még a gyermeknézőket is elálmosítja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7662 |
