Filmvilág

Bódy Gábor

Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész

Sötét angyal

Bódy túlfeszített, fordulatos, szeszélyes életével kultikus figurája lett a szürke és langyos szocializmusnak.

Forgách András: Egy Bódy Gáborral készített interjúban olvastam: „A Kutya éji dala egy olyan hajlam szülötte, amely egyben a kinematográfia grundreflexe, nevezetesen az aznapi, az agyaglábakon imbolygó jelen fenomenológiája.” Lehet ezt érteni?

Szilágyi Ákos: Bódy rengeteg ilyen mondatot mondott, és õ tudta, hogy akkor, ott éppen mit ért alatta, és akkor az, akivel beszélgetett, az is tudta, nagyjából, nem is nagyon lehetett õt félbeszakítani ilyen mondatok közepette. Abból a szempontból érdekes az idézet, hogy Gábor, egyébként az általa minden tekintetben követendõ mintának tekintett nagy filmesekhez hasonlóan, mondjuk, mint Eizensteintõl Pasoliniig sokan, teoretikusa, sõt, talán filozófusa is akart lenni a filmnek, a filmnyelvnek. Bódy bizonyos értelemben gondolkodómûvész volt, és filmjei is ennek a gondolkodásmûvészetnek az egészen különleges, individuális mûfaji megvalósulásai. Itt van a kezemben ez a frissen megjelent, szép és méreteiben is impozáns könyv, a Bódy-életmû teljes szövegkorpuszát közreadni kívánó három vagy négy kötetre tervezett sorozat elsõ kötete, amely csak az elméleti írásokat tartalmazza. Ha végigtekintünk a korszak magyar filmmûvészetén, nem igen fogunk olyan filmrendezõt találni, akinek elméleti szövegeibõl ilyen hatalmas könyvet lehetne összeállítani, még Jeles Andrást is beleértve, aki pedig remek szövegeket ír, de nem az elméletalkotás igényével. Ez tipikusan avantgárd igény. És Bódy ebben az értelemben számomra nyilvánvalóan az avantgardizmus nagy 20. századi filmes hagyományához kapcsolódik, mert hát a hagyománytagadó avantgárd is hagyományt teremtett természetesen. Eizenstein, Vertov, Pasolini filmelméleti írásaiból lehet ilyen vaskos könyveket találni a könyvesboltok polcain. Azt mondanám, Bódy, természetesen, ha Balázs Bélát nem számítjuk, szinte egyedül áll a magyar filmrendezõk között ebben a folyamatos elméleti önreflexióban, elméletalkotó törekvésben, szenvedélyes, sõt, olykor dühös, mindent megújítani akaró, radikális önreflexióban. Rengeteg filozófiát olvasott, mûvészi gondolkodását filozófiailag is artikulálta, ebbõl a kötetbõl is kiderül, hogy például milyen mélyen foglalkoztatta a nyelvészet, a nyelvfilozófia. Zsilka János volt az egyetemen egyik nagy mestere, együtt jártak hozzá Dobai Péterrel, aki egyébként – mint ugyancsak erõsen avantgárd kötõdésû filmes és író – szintén teoretikusként is fellépett. Talán Erdély Miklóst kell még itt elméletalkotóként kiemelni, annál is inkább, mert – különösen Montázséhség címû híres tanulmányával – kifejezetten inspirálóan hatott pályakezdésekor Bódyra.

F. A.: Bódy Gábor kultikus figurává vált. Furcsa módon, hiszen nagyon ellentmondásos személyiség. Mi lehetett az oka ennek, Vilmos?

Csaplár Vilmos: Attól, hogy valaki ellentmondásos, nem lesz furcsa az, hogy kultikus figura. Éppen hogy nem. Mi lehet az oka? Az, hogy jó filmeket csinált, és az emberek szerették. Annak, hogy kíváncsiak voltak rá, az volt az oka, hogy olyan személyes hangúak voltak a filmjei, hogy nem volt elég csak megnézni a filmeket, kíváncsivá tette a nézõt magára a filmrendezõ személyére is. Vannak olyan filmrendezõk, akiknek a személyére senki nem kíváncsi, annak ellenére, hogy a filmjeiket nézik és szeretik. Az 50-es, 60-as években több hasonló szellemû filmrendezõ volt, akkor Európában divat volt az, hogy a személyiség és filmrendezõ együtt érvényes és érdekes. Ma ez már kiment a divatból, Bódy Gábor talán egyike volt az utolsóknak Magyarországon, aki ilyen értelemben egyszerre volt filmrendezõként és személyében is érdekes. Nagyon sok jó filmrendezõt lehetne mondani, és senki nem kíváncsi rá, hogy kicsoda, micsoda, tudjuk, hogy mikor született, és kész. A Bódy filmjeibõl áradó személyesség váltja ki a személyes kíváncsiságot. De volt másvalami is. Õ valamiféle színesebb figura volt a szürkeségben, és úgy nézett rá egy közösség. Valamilyen életminta volt a szocializmus nem színes idõszakában. Ez a halála után tizenöt évvel furcsa fénytörést szenvedett, amikor a személyérõl és az életérõl még újabb adatok derültek ki. Ez a nagyon túlfeszített, nagyon fordulatos, szeszélyes élet, amely valamilyen módon egy szûkebb és tágabb nyilvánosságnak az érdeklõdése közepette zajlott, tartalmazott egy titkos szálat is, mely a BM III/III ügyosztályához vezetett. Amit látni lehetett a filmeken kívül, annak néha éjszakai helyek portásai voltak a szereplõi, és õ verekedésektõl kezdve mindenfélében benne volt – akkor Magyarországon még nem volt bulvársajtó, akkora nyilvánosságot nem kapott, mint ma kapna. Gábor nem volt erõs ember, de bizonyos helyzetekben, italos állapotokban az a fajta ember volt, aki, ha bemegy a kocsmába, akkor kinézi magának a legerõsebb embert, és azzal kezd el kötekedni, és abból majd csak lesz valami érdekes. Volt is. Valahogy mégis eljutott a nyilvánossághoz szájhagyomány útján egy csomó dolog, úgyhogy ez is szerepet játszott.

F. A.: Mondd, hogyan fedezted fel magadnak Bódyt, mi volt az elsõ filmje, amit láttál, és akkor mit gondoltál róla?

Báron György: A harmadik címû film volt, ha jól emlékszem, ez 1971-ben történhetett, a Bölcsészkar tetején forgatta le, különbözõ mûvészbarátaival, akik között volt nekem is egy ismerõsöm, Károlyi Zsigmond, kiváló festõ, az egyik fõszereplõje volt ennek a filmnek. Faustot játszottak az akkori Bölcsészkar tetején, és különbözõ módokon kommentálták.

B. Gy.: De. Rád is, és még sok mindenki másra, a fõszereplõ egy Gomba nevû kislány volt.

B. Gy.: És az volt a furcsa, hogy utána elkezdtünk beszélgetni, és bejött egy teljesen angyali külsejû figura. Nagyon hasonlított ebben Jelesre.

B. Gy.: Huszonöt. Alig volt idõsebb, mint mi, kezdõ egyetemisták, vagyis a publikuma. Én két angyali figurát látok a magyar filmmûvészetben, az egyik Jeles, a másik Bódy, nem tudom, hogy ez-e az egyetlen közös vonás bennük, hogy mindkettõ angelikusra vette a figurát, és picit még rá is játszott. Hihetetlenül érdekelte, hogy mások mit mondtak. Ült és szívta magába a dolgokat. Nagyon érdekes volt a film, én soha életemben ilyet nem láttam. Világos volt, hogy ez egy teoretikus film, õ teoretikusa volt a filmnek, ilyen elõtte, de utána sincs több, aki a teória felõl közelít a filmhez, tehát igazi bölcsész volt. Volt egy barátom, akit már sokan elfelejtettek, egy Papp Zsolt nevû filozófus, szociológus, aki járt ki Frankfurtba...

B. Gy.: Milyen jó, hogy akkor mindenki szerepelt mindenhol, és Papp Zsolt akkor elsõ kézbõl hozta Frankfurtból a modern filozófiai irányzatokat, és mindig mondta Gáborról – Zsolt egy-két évvel idõsebb volt nála, és mindenképpen tájékozottabb volt –, hogy rendre elkapta õt a Bölcsészkar folyosóján és azt kérdezte tõle gyermeki módon, hogy „Zsolt, miket kell most elolvasni? Mik az új irányzatok?”, mint egy szivacs, mindent, ami gondolat, ami teória, ami eszme, azt szívott magába.

Magyar Dezsõ rendezte, Bódy Gábor szerepelt benne, azért emlékszünk rá, mert abban együtt volt a csapat. Az Agitátorok egy teoretikus társaság filmje. Egyáltalán nem véletlen, hogy Lukács Györgynek annyira tetszett. Sinkó Ervin regényébõl készült, és arról szólt, hogy a teória megválthatja a világot, nem csak errõl szólt, persze, hanem sok minden másról, egy mondatban mondom el, amit nem szabad egy mondatban elmondani, Hobó játszott benne, Bódy, Szentjóby, de átütött rajta a mérhetetlenül teoretikus alapállás. Magyar Dezsõ amúgy nem volt teoretikus alkat.

Cs. V.: Nem véletlenül válogattak össze olyan szereplõket, akiknek az apukájuk a kommunizmusban valamilyen szerepet játszott – ugye Földes-Hobó, az '56 utáni belügyminiszter-helyettesnek a fia, a Révai fia, a Révai Gábor, úgyhogy ezeket összegyûjtötték.

Sz. Á.: Igen, de a betiltott Agitátorok népes szereplõgárdája nem egészen így gyûlt össze. A „Kisrévai”, vagy Földes, a késõbbi „Hobó”, és, ha más ágról is, Bódy úgy kerültek a filmbe, hogy 1967–68 táján ténylegesen létezett egy marginális szélsõbaloldali, radikális hangoltságú értelmiségi szubkultúra Magyarországon, a korabeli nyugat-európai radikális diákmozgalmak mintájára, maoista és guevarista leágazásokkal, amely politikailag, olykor csak kulturálisan, de mindenképp radikálisan szembehelyezkedett a „revizionista”, „elvtelen”, „hazug”, „kapitalizmust restauráló, tehát ellenforradalmi” Kádár-rendszerrel, az undok konszolidációval, a rendszer „fogyasztási legitimációjával”, és közben „kulturális forradalomról”, „új életmódról”, „kommunákról”, „radikális szükségletekrõl” fantáziált. Azoknak az Agitátorokban megjelenõ nietzscheiánus-dosztojevszkijánus lelkületû fiatal értelmiségieknek a története, akik az 1919-es „Kommünt”, magát a bolsevizmust, az erõszakot „erkölcsi problémaként” élték meg, vállalták vagy utasították el, arra volt jó, hogy a szereplõk így beszéljék el az 1968-as forradalom bukását, az új ellenforradalom gyõzelmét, miközben a szóban forgó, akkor már szétesõben lévõ magyar szélsõbalos szubkultúra szereplõi pszichodráma-szerûen eljátszhatták és megélhették saját történetüket is, és valamiképp, hogy úgy mondjam, búcsút vehettek saját szélsõbalosságuktól is…

Sz. Á.: Nevezzük újbaloldaliságnak, de azért lássuk, hogy ez eredetileg egy végletesen dogmatikus, kifejezetten szektás mozgalmi szervezõdés, mozgalmárkodás volt – a film nagyrészt errõl is szól –, tehát mindenki egy kicsit a saját szerepét játssza benne, hamvasan és fiatalon, akkor szinte névtelenül, vagyis csak szubkultúrában és az államrendõrség aktáiban nevesítve, olyanok is, akiknek a politikai szélsõbalhoz nem volt túl sok közük, nemcsak Szentjóbyra gondolok, de például Papp Zsoltra vagy Keserû Katalinra is. A baloldaliság ebben a formában akkoriban egyszerûen radikalitást, rendszerellenességet, a rendszer által hirdetett eszmék számonkérését jelentette a rendszeren. Bódy életében sok mindent nem is lehet megérteni enélkül a balos radikalizmus nélkül, még titkosszolgálati beszervezésébõl és késõbbi kettõs életébõl sem. Például az „ifivezetõkrõl” szóló filmje nélkül, tudjuk, hogy õ is „ifi” volt, márpedig az „ifik” szuverén és kissé romantikus balos mozgalmisága szembement az establishmentbe tagozódott és cinikus KISZ-szel, ezért is számolták fel olyan hamar a mozgalmat. Teljesen véletlenül és szerencsémre én a Hernád utcai általános iskolában találkoztam ifikkel. Nagyszerû fiúk voltak. Hogy mást ne mondjak, Vági Gábor, a fiatalon meghalt, kiváló szociológus volt az egyik ifi, aki a mi osztályunk úttörõit vezette, õ nagyon okos és kemény gyerek volt, de nem volt igazi vagány, mint más ifik. Szóval, nem véletlen, hogy Bódy annak idején, az NDK-s úttörõtáborban szerzett közösségi tapasztalatok után egy idõre az ifikhez csapódott, és amikor az ifiket szétverték, egyszeriben valami galeriben kötött ki. A lényeg a lázadás volt, és Bódy tényleg örök renitens maradt. Mindig szét akart verni valamit, hol okosságból, hol tébolyultan, végül aztán magát verte szét, mint már annyian mások õelõtte ebbõl az engesztelhetetlen balos értelmiségi fajtából.

F. A.: Pedig úgy tudom, hogy úgy vették föl az egyetemre, hogy megnyerte, vagy elõkelõ helyezést ért el a középiskolai történelempályázaton, ahol a kocsi eredetérõl írt dolgozatot, mert történész akart lenni, tehát volt benne egy tudományos érdeklõdés, függetlenül az ifiktõl és a filmmûvészettõl. Baloldali volt a Gábor, azt akarod mondani?

Sz. Á.: 68-as értelemben, tehát nem a politikai oldalakhoz tartozás értelmében igenis baloldali volt, sõt, balos volt, és a 68 utáni baloldaliságra jellemzõ melankólia hatotta át egész gondolkodásmódját, attitûdjét. Ha valaki Walter Benjamint olvasott, és olvasta Benjamin Baudelaire-tanulmányait, talán érti, mirõl beszélek. Benjamin is nagy melankolikus volt. Lényegében mással sem foglalkozott egész életében, csak a melankóliával. A melankolikus – magányos, radikális, munkamániás. Susan Sontagnak van egy nagyszerû Benjamin-tanulmánya, amelyben nagyon jól leírja ezt a melankolikus típust. A szaturnuszi rosszkedvet. Az ettõl való megmámorosodást. Kétségbeesés és extázis, rosszkedv és mámor. Baudelaire munkamániája és örökös vágyódása az extázis, a mámor, a „mesterséges paradicsomok” boldogsága után, többek között alkoholizálása is ugyanarról a tõrõl fakad, mint Gáboré. Szerintem filmjeihez is a melankólia a kulcs.

Cs. V.: Az, amit mondasz, a szocializmusban való hit, vagy annak a melankolikus tudomásulvétele, ami 68 után történt...

Cs. V.: ...az igaz, mert én vagyok itt köztetek az egyetlen, aki huzamos ideig személyes kapcsolatban álltam vele, tíz évig, tehát '75-tõl '85-ig, mi végül is elkezdtünk dolgozni, és mintegy véletlenül barátságot is kötöttünk. Addig beszélgettünk hosszú sétáinkon – 30 éves korában az ember már nem köt barátságot –, míg végül barátok lettünk. És így ezt a részét, amit mondtál, tudom igazolni, hogy ezt a dolgot forgatta magában, hogy mért így, mért úgy... Aztán késõbb, amikor már kiderült, hogy „Pesti fn. tmb.”, az már egy másik nézõpont...

F. A.: Nem kell ennyire diszkréten mondani... „fmb” az mi, tömbmegbízott, vagy mi? Házmester?

Cs. V.: Elnézést, azt hittem, hogy ezeket a rövidítéseket már mindenki ismeri, sajnos még nem, szóval az azt jelenti, hogy „Pesti fedõnevû titkos megbízott”. Ez egy rendfokozat volt a titkosszolgálatoknál, volt ennél alacsonyabb, és természetesen volt magasabb is. Amikor kiderült, hogy õ erre is vállalkozott, ami, ugye nem tudjuk, hogyan történt valóban, mert a dokumentumok enyhén szólva hiányosak, sok mindent nem lehet megtudni a Történeti Hivatalban, ezt sem. És akkor, amikor az ember ezt megtudta, óhatatlanul arra gondolt, hogy a beszélgetéseiben, vitáiban egy csomó játék volt, hiszen õ arra is gondolhatott, hogy õt is megfigyelik, és játszott egy szerepet azoknak, akikrõl azt gondolta, hogy õt besúgják, ugyanúgy, ahogyan õ másokat. Ez már nem tudom, hogy illik abba a teóriába, amit te mondtál, ez már a teóriák teóriája, a teoretikus pszichológia kategóriájába illik bele, és valóban sok olyan személyes élményem van, amely ezt úgy igazolja, hogy közben meg nem tudom eldönteni. Beültünk egy autóba, beszélgettünk, közben kihúztam a hamutartót, hogy kiürítsem. Nem volt tele nagyon, de õ nagyon beszélt, és visszatoltam, és akkor azt mondta, hogy szálljunk ki a kocsiból, és sétáljunk, és úgy beszéljünk tovább. Egyszerûen, anélkül, hogy bármi szó lett volna, õ eljátszotta, hogy gyanakszik, mintha énrám gyanakodott volna, hogy talán valami álcázott magnót kapcsolgatok. Ez akkor döbbenetes volt, így utólag már nem olyan döbbenetes, mert megértem, hogy hányféle szerepet játszott magának, és másoknak, ebben a helyzetben.

Amit Gáborról mondtál, az visszavezet odáig, hogy õ milyen családból jött – itt van az, hogy a következõ nemzedék szembefordul, de ez furcsa szembefordulás, mert az apjának és a testvéreinek egy bányája volt, bányatulajdonosok voltak, a nagyapjuk még malomtulajdonos volt. Én voltam abban a házban, egy kétemeletes ház volt Felsõnyárádon, õ abban lakott hároméves koráig, az államosításig. Az anyja pedig pesti, seftelõ zsidó családból származott: tehát mindkét oldalról a kommunista világgal szemben nagyon ellenséges közegbõl jöttek. Õ valószínûleg azt hallotta gyerekkorában, hogy te nem érvényesülhetsz ebben a világban, te mindkét oldalról nemkívánatos személy vagy, tehát neki az eszmélése innen is eredhetett. Szembefordult ugyan az apjával, de hát olyan emberrel szembefordulni, akit tönkretesznek, elnyomnak, nem nagyon érdemes, tehát a melankóliája innen is eredhetett, hogy igazából õ nagyon szerette azt a szabadságot is, amit hiányolt Magyarországon, s amit nyugaton keresett és megkapott, tehát nagyon furcsa viszonya volt ehhez a szocialista valamihez. Én igazából nem vállalkoznék annyira magabiztosan arra, hogy eldöntsem, mi volt itt az igazság.

F. A.: 1971-ben készült A harmadik. Ez egy Balázs Béla-produkció volt, és elég rendkívüli volt, hogy valaki még a Fõiskola elõtt – ezután került csak be a Filmmûvészeti Fõiskolára – csinálhatott egy ilyen filmet. Emlékszem, hogy 150 ezer forint volt a költségvetése, ami akkor jelentõs összegnek számított...

F. A.: Azért emlékszem, mert egyrészt szerepeltem abban a filmben, másrészt barátja voltam Gábornak, miután kiválasztott engem, mint ahogy nagyon sok embert kiválasztott magának, õ gyûjtõ volt...

F. A.: Ezt tudtuk. Akkor jártunk a Balázs Béla Stúdióba vetítésekre – volt egy ilyen slepp, nem tudom, te jártál-e a 70-es évek elején a BBS-be, ahol minden filmet lehetett látni, amit Magyarországra behoztak, és moziban nem mutatták be, nagyon izgalmas idõszak volt –, de az a lényeg, hogy Gábor akkor már, éppen elvégezvén a Bölcsészkart, vagy még nem fejezve be (történelem-filozófia szakos volt egyébként) csinálhatott egy filmet, egy Balázs Bélá-s játékfilmet, vagy kísérleti játékfilmet, A harmadikat, és utána vették csak fel a Fõiskolára, tehát ez antré volt a számára.

Cs. V.: A Balázs Bélában sokan csináltak úgy filmet, hogy nem jártak Fõiskolára, és késõbb se jártak...

F. A.: De Gábor ebben úttörõ volt. Pontosan emlékszem, a 70-es évek elején, hogyan változott meg a BBS profilja. Eredetileg arra hozták létre, hogy a Fõiskolát frissen végzett filmrendezõk a 60-as években filmeket, fõleg kisjátékfilmeket csinálhassanak, és aztán Gábor volt, Grunwalskyval, a hódító sereg, aki aztán vitte magával Erdély Miklóst, és lehetõvé tette, hogy ott filmet csináljon, és még nagyon sok embert...

Sz. Á.: Elnézést kérek, én nem emlékszem – év szerint mikor alakult?

B. Gy.: Formálisan már 1958-ban, de igazából a hatvanas évek elejétõl mûködött. Szabó Istvánék már Balázs Bélás filmeket csináltak.

Sz. Á.: Csak azért kérdeztem, mert nem mellékes az évszám. Bódyékkal egy egész új nemzedék lépett színre a 60-as évek végén, 70-es évek elején a BBS-ben. A szocializmusban úgy volt, hogy minden felülrõl, állami kezdeményezésre vagy jóváhagyással létrehozott intézmény, márpedig máshogy létrehozott intézmény nem létezhetett, ha egyszer létrejött, akkor úgy mûködött, mintha az örökkévalóság öntõformája lett volna, megszüntethetetlen volt, új intézményeket fentrõl nem hoztak létre mellette, lentrõl pedig, mint mondtam, nem lehetett. Ilyen körülmények között, ha az intézmény vezetésébe és tagságába zömmel egy új nemzedék került, vagy olyanok kerültek, akik akartak valamit, egyet tehettek: eltérítették vagy „ellopták” az intézményt. Szerintem így „lopták el” a BBS-t a 70-es években Bódyék, így lopták el késõbb a Mozgó Világot a „mozgósok” vagy így loptuk el mi az Írószövetségben a József Attila Kört.

B. Gy.: A BBS eleve úgy volt felépítve, hogy mindig be tudta fogadni az újabb nemzedékeket, s Bódynak ebben óriási szerepe volt. Maga köré tudta válogatni, ki tudta kristályosítani ennek a nemzedéknek a legfontosabb embereit, ami önmagában egy kultikus figurát feltételez. Azzal, hogy belépett a BBS-be, radikálisan átalakította, ami egybeesett egyébként azzal az idõszakkal, amikor válságba került a stúdió is, meg a magyar film is. A Stúdióban két csoport alakult ki érthetõ módon: ez a kettõ totálisan tagadta a magyar film addigi szerepét. Az egyik a dokumentarizmus felé tájékozódott, a másikat az experimentalizmus izgatta.

B. Gy.: Igen, Dárday István mellett Gazdagék és Schifferék is ott voltak. Most visszanézve, azt hiszem, Gazdag volt a legjelentõsebb rendezõ, meg Ember Judit. A másik a K3-as csoport volt, és oda Bódy – mivel experimentális filmrendezõ nem volt sok Magyarországon – bevitte Erdélyt, bevitte Maurer Dórát, bevitte Szentjóbyt, Dobait, a Halász Péteréket, Najmányit – tehát az egész magyar avantgarde-ot úgy, ahogy volt. Erre a Balázs Béla Stúdió alkalmas volt, tehát nem kellett megszállni – belefért a keretekbe...

F. A.: Mellesleg a K3-at mondtad, néhány évvel késõbb a Jeles színháza így jött létre (ezt most zárójelben jegyzem meg, mert most a Bódyról beszélgetünk): õ egy K3 projektként adta be az elsõ színdarabjának a tervét, és úgy kezdett színészeket válogatni, hogy a BBS-tõl kapott erre pénzt, pedig nem filmet, hanem színházat akart csinálni.

F. A.: És aztán késõbb létrejött az Infermentál is, amely összefügg a Balázs Bélá-s nyelvi gondolkodás radikális megváltozásával.

Cs. V.: Az Infermentál azért jött létre, mert Bódy fölismerte a videóban rejlõ lehetõségeket...

F. A.: Igen, de egy filmnyelvi forradalom részévé akarta ezt tenni, és mindig a filmnyelv megfogalmazása érdekelte...

B. Gy.: És megint csapatot szervezett, csak ez már nemzetközi volt, az Infermentál videó-folyóiratot, akkor, amikor még senki nem csinált ilyet. A nemzetközi experimentális filmezésnek nem volt fóruma. És Gábor kitalálta, hogy mindenki beküldhet filmeket, és õ ebbõl csinál egy rendes, évenkénti folyóiratot. Egyetlen egy baja volt a dolognak: hogy a beküldött anyagok döntõ többsége nem volt jó. Emlékszem, együtt ültünk Erdéllyel és Erdély a haját tépte.

B. Gy.: Egy Thomas Mann-novelláról volt szó, hát persze nyomokban sem lehetett fölfedezni ezt a szép, higgadt novellát, a szövegek Thomas Mann-szövegek voltak ugyan, de már ott érzõdött Gábornak ez a hihetetlenül erõs érdeklõdése és késztetése, hogy hogyan tudja a képet szétszedni, a képet szétzúzni. Egy novella megfilmesítése, ugye, abból áll, hogyan tudják a képeket összerakni. Ez a vizsgafeladat. Ez a rutin, a tradíció. Õ meg mindenféle roncsolt képekbõl alkotta meg ezt a furcsa novellát, ami nem Jappéról és Do Escobarról szólt, soha nem arról szólnak az õ filmjei, ami a konkrét történet, itt szemérmetlenül ki is mondja, hanem a világról. Univerzális vízióvá tágítja ki ezt a nagyon egyszerû Thomas Mann-i diáknovellát. A világgal bíró mûvész képe és önképe jelenik meg benne, ami Bódytól soha nem volt távoli, soha nem is tudott mást csinálni.

F. A.: A cím második része az elsõ világháborúra utal, Gábor itt finoman értelmezi a Thomas Mann-novellát, fölfedezve, hogy nem egészen arról szól, hogy két fiú hogyan verekszik meg egy fürdõhelyen.

Cs. V.: Mint ahogy a Mario és a varázsló is többrõl szól. Valószínûleg igen, õ képileg is ki akarta hozni belõle ezt a történelmiséget. Valamiféle montázs-technikával dolgozik ebben a filmben. Ebben a Jappe-filmben a narráció kötött bennünket össze. Ugyanabban az idõben én is írtam ilyen stílusú epikus novellákat (Csikósok és Kreutzok), amelyekben hasonló áldokumentáris narrációt alkalmaztam, Gábor olvasta ezeket, és ebben fedeztük fel elõször a rokonságot egymásban. A Jappéban ez a kétségbeesett, akadozó hangú, öregember-hangú narráció a legérdekesebb számomra, „Miért, de miért dobogott úgy föl az én szívem, mint egy kisdob?”, ez újra meg újra megismétlõdik. Ez a narráció átment a Psychébe is. Míg az ágy alatt látjuk, ahogy dúl a napóleoni háború, az ágyon Psyché csatázik...

A cikk közvetlen elérhetõségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 14-18. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9375