Takács Ferenc
A modern idõk gépi világától irtózó, az archaikus létformát ünneplõ író nem szerette a mozit, az viszont szerette õt, ha nem is feltétlenül értette. Ken Russell a ritka kivétel.
David Herbert Lawrence (1885–1930), regényíró, novellista, költõ, festõ, a technikai civilizáció dühödt ellensége, a gépkorszak testi-lelki börtönébõl való kiszabadulás igehirdetõje, a menny és a föld megújulásához vezetõ szexuális apokalipszis prófétája megvetette a filmet: a számára gyûlöletes, mert embernyomorító modern élet szimptómáját, sõt jelképét látta benne. Feljegyezték róla, hogy 1926-ban elment megnézni a Ben Hurt, de a filmet „hamisnak és embertelennek” találta, és dühöngve elhagyta a mozit. Hasonló indulat hatja át a film és a mozi tárgyában tett megjegyzéseit, köztük még verseit is. Árvácskák (1928) címû gyûjteményében két költemény is foglalkozik a témával. Az Amikor moziba mentem (When I Went to the Film) szerint a filmet nézve a mennyországban érzi magát az ember – de terméketlen és halott mennyországban, egy minden élet és erõ híján való világban, ahol – idézem – „ember-árnyak” mozognak „vértelen extázisban”. A Legyünk emberek (Let Us Be Men) címûben pedig imígyen sorolja be a filmet a modern tömeglét élõhalottjainak a kábítószerei közé: „A jóistenit, legyünk emberek, / s ne gépeket kezelõ / vagy farkukon csücsülõ majmok, / akik gépekkel mulatják magukat, a rádióval, a filmmel / vagy a gramofonnal.” A közvetlenség-közvetítetlenség, a testi érintés, a másik emberrel, a természettel és a kozmosszal való egybeolvadás hittételeit szinte eretnek szektáriusok hevületével valló Lawrence mozi-utálata igen logikus álláspont volt. Õ a primitív és archaikus létformák szerves teljességében hitt, a modern demokráciában és gépi civilizációban az emberi kiteljesedés szörnyû akadályát látta – nem csoda, hogy a filmre, ennek a civilizációnak a demokratikus és gépi mûvészetére, mely passzív kábulatot gerjeszt befogadójában és megfosztja az önkiteljesítés lehetõségétõl, nem sok jó szava volt. (Érdekes, hogy a nyomtatott könyv, ez a történetileg korábban kialakult, bár a filmhez hasonlóan modern, közvetett, demokratikus, gépi és passzivitást indukáló közlésforma, amely az õ prófetikus üzenetének is a terjesztõje volt, nem keltett benne ilyen indulatokat.) Lawrence a Lady Chatterley szeretõje botrányhõseként, pornográfia-vádakkal és obszcenitás-gyanúkkal körülvett szerzõként hunyt el 1930-ban. Generációjából, az angol nyelvû regényírás nagy modernista nemzedékébõl (James Joyce, Virginia Woolf, E. M. Forster) elsõként s fiatalon: negyvennégy évesen. Talán ez – a hírhedettség és a korai halál – is közrejátszott abban, hogy a nagyok közül elsõként az õ egyik mûve került a filmgyártás adaptációs gépezetének, az „irodalmi megfilmesítéseknek” a futószalagjára. Igaz, ez is csupán a második világháború után vált lehetségessé, amikorra Lawrence – immár „modernista klasszikusként” – tartós helyet kapott az angol irodalomtörténeti és kritikai kánonban. 1949-ben készült az elsõ Lawrence-film Angliában, a The Rocking-Horse Winner, melyet Anthony Pelissier rendezett az író egyik elbeszélésébõl, A szerencse hintalova címûbõl. Fontosabb mû, jelentõsebb Lawrence-regény megfilmesítése ekkor még szóba sem kerülhetett – a Lady Chatterley különösen nem. (Eredetileg 1928-ban Olaszországban jelent meg, a szerzõ magánkiadásában, s Angliában csupán az 1932-es cenzurálisan csonkított kiadásban volt „legálisan” hozzáférhetõ, egészen 1960-ig, amikor is egy bírósági eljárás során az esküdtszék felmentette a könyvet az obszcenitás és pornográfia vádja alól, s a beperelt Penguin-kiadó ettõl fogva szabadon terjeszthette a csonkítatlan eredeti szöveget.) Jelentõs Lawrence-regény filmtörténetileg is jelentõs feldolgozására az elsõ példa a Szülõk és szeretõk 1960-as megfilmesítése. Eredetije – Sons and Lovers – 1913-ban jelent meg, Lawrence harmadik regénye volt, tulajdonképpen a pályakezdés szintetikus lezárása. Erõsen önéletrajzi munka, a történettel és a fõhõs, Paul Morel alakjával voltaképpen önmagáról, a családjához, s különösen édesanyjához fûzõdõ viszonyáról, anya-függõségének és szeretõivel való kapcsolatának a pszichológiai gubancairól, az anyának a fia iránti ragadozó és fojtó szeretetérõl, a leválás, felszabadulás és önmagára találás fájdalmairól beszél. A film – Jack Cardiff rendezése – visszafogott és tapintatos módon közvetíti az emberi kapcsolatok mélyén munkáló bénító feszültségeket. Közöttük is azt a sajátosan osztálypszichológiai konfliktust, amely Lawrence ifjúkorának a mélyen személyes élménye volt: az apa iskolázatlan, iszákos bányász, az elemi érzések és a nyers testiség embere, az anya kispolgári értelmiségi, érzékeny és tanult szellemi lény, aki festõmûvésznek készülõ fiából igyekszik érzelmileg kizsarolni mindazt, amit férjétõl nem kaphat meg. Mindezt nem csupán keretezi, hanem értelmezi is a látvány: a Szülõk és szeretõk fekete-fehér anyagra készült, de páratlanul festõi munka, az észak-angliai vidék drámai kontrasztjait, az érintetlen természettel szomszédos csúf bányavidéket, a városka szegényes és nyomasztó világát mindvégig lélegzetelállító érzéki közvetlenséggel idézi meg. S a közeliekben, az intim jellemfestésben is remekel: az apa szerepében Trevor Howard karakterszínészi pályájának talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja, s igen jó az együttérzésünket kiváltó áldozatból lassanként ragadozóvá keseredõ anyát megformáló Wendy Hiller is. (Megoldatlanabb a fiú figurája: az amerikai Dean Stockwell kevésbé kontúros alakítása.) Sok film készült azóta Lawrence munkáiból (még a Szülõk és szeretõkbõl is, egy tévésorozat a BBC-nél 1981-ben és egy másik 2003-ban), de talán igazuk van azoknak, akik szerint Cardiff filmjét egyetlen késõbbi Lawrence-adaptáció sem múlta felül – s nem csupán ebben vagy abban, hanem minden tekintetben. Egyetlen esélyes versenytársa van, s ez Ken Russell 1969-es megfilmesítése, a Szerelmes asszonyok. (Bár talán említést illenék tenni egy kevesek által ismert, de e kevesek által igen nagyra értékelt filmrõl, Lawrence A róka [The Fox] címû kisregényének 1967-es, Mark Rydell rendezte filmváltozatáról – egy leszbikus viszony érett, intelligens és visszafogottságában is hatásos történetét mondja el, analitikusan és szimbolikusan, a feldolgozás.) A Szerelmes asszonyok Ken Russell harmadik nagyjátékfilmje volt, de voltaképpeni pályakezdésének is tekinthetõ, ugyanis ez a film viseli elõször a rendezõ jellegzetes kézjegyét: vonzódását a sokkoló-epatírozó hatásokhoz, a jó ízlés határait elvszerûen feszegetõ camphez, a tabukat törõ és bálványokat döntögetõ dachoz, a kihívóan narcisztikus, rikító vizuális túlzásokhoz. Mindahhoz, ami érettebb és radikálisan elengedett munkáiban késõbb valamiféle tudatosan kultivált, önindukált elmebaj tünetegyüttesének a benyomását kelti, de amit itt még jótékonyan ellensúlyoz az irodalmi alapanyag iránti tisztelet, sõt hûség – a rendezõ meglepõ gonddal követi a regény cselekményét, s jeleneteibõl és dialógusaiból is igen sokat híven reprodukál. Olyannyira, hogy a film a regény ismerete nélkül is megáll a lábán (ami ritkaság): követni tudjuk a „négyes” – a két Brangwen-lány, Ursula és Gudrun, illetve a két barát, Birkin és Crich – eggyé ötvözõdését, majd darabokra hullását, férfi és nõ, férfi és férfi teljes és feltétlen összeolvadásának az utópikus vágyát, majd ennek a vágynak a kudarcát és tragikus beteljesületlenségét. De Russell érti, megjeleníti és filmes megoldásokkal bõvíti ki az eredeti – Women in Love, 1921 – szimbolikáját is. A regénynek van egy sor szimbolikus kulcsjelenete, amelyeket Russell mind igen hatásosan és nagy érzelmi erõvel képes filmre transzponálni. Emlékezetes képsor például, amikor Gerald Crich – bányatulajdonos, a dominancia, a világra és az életre a gépek olajozott és engedelmes mûködésrendjét rákényszerítõ Mechanikus Akarat, eme életellenes, gyilkos és öngyilkos princípium megtestesítõje – lován ülve versenyre kel a Géppel: megpróbál elõbb odaérni a keresztezõdéshez, mint a vonat, majd amikor ez nem sikerül neki, véresre korbácsolja és sarkantyúzza a lovát, mert az iszonyatos félelmében nem hajlandó nekiugrani a vonatnak. A regénybeli jelenet vizuális újrafogalmazása mellbevágó, intenzitása messze túltesz azon, amit Lawrence prózája közvetíteni képes. Ugyanilyen jelkép a film egyik hírhedt jelenete: Birkin és Gerald mezítelen birkózása-verekedése a kandalló elõtt (a pucér Alan Bates és Oliver Reed szabadfogású elõadásában, fesztelenül himbálódzó hímtagokkal). Ez a „négyes”-nek a kiegészítõ elemét, a férfi-nõ kapcsolat mellett a férfi-férfi kapcsolatot, a testi érintkezésben megpecsételõdõ „vértestvériséget” van hivatva szimbolizálni a regényben. A filmen remekül mûködik a jelenet: mint mindig, Russell most is képes a végsõkig feszíteni a húrt, a végén pedig egy milliméterrel elõbb megállni, mielõtt kínossá vagy nevetségessé (vagy mindkettõvé) válnék a dolog. A meztelenség egyébként a film egyik – immár jellegzetesen filmes – jelkép-sorozatába is beletartozik. A történet szereplõi gyakran vetkõznek: a birkózás-jeleneten kívül is látjuk Crich-et meztelenül fürdeni, Birkint meztelenül az erdõben, Ursulát és Gudrunt meztelenül úszni a tóban. Ezek a természetesség, a testiség és a szexus pillanatai, a világgal, a természettel való közvetlen kapcsolat jegyében. De a szereplõk ugyanilyen gyakran öltöznek is, pontosabban beöltöznek: jelmezt öltenek, felismerhetetlenre maszkírozzák magukat, színházat játszanak, táncjátékot adnak elõ. A teatralitás, a szerepjáték, az önmagukkal nem vállalt azonosság, a mûviség pillanatai ezek; az elõbbi motívumsorral alkotnak szimbolikus párost. Mûvinek és halottnak a jelképe az egyenruha is, amit a hatalom kényszerít rá az emberre, s teszi engedelmes gyilkológéppé. A filmben gyakran jelenik meg az egyenruha: a háború után vagyunk, egyenruhás hadirokkantakat látunk koldulni, az egyik jelenetben háborús emlékmûvet avatnak, a halál kollektív dicsõségét zengik. (Birkin megzavarja az avatást, botrányt csinál; kis híján megverik.) S végül egy jellegzetesen filmes szimbólum, mivel tisztán vizuális színdramaturgiai fogás: feketének és fehérnek a dinamikája a Szerelmes asszonyokban. Észak-angliai bányaváros a helyszín (van jelenet, amely odalent, a tárnában játszódik), a szereplõket körülvevõ világot a mindent és mindenkit belepõ szénpor feketesége uralja: feketék a hazatérõ bányászok a villamoson, akik közé feszengve száll fel Gudrun és Ursula, feketék a sihtából hazafele ballagó bányászok, akik között Crich elhajt hófehér (!) autóján. A film zárószakaszát viszont a fehér szín uralja: a „négyes” a svájci hegyekben üdül, szikrázó napsütés, vakító fehér hó mindenfelé. Ám ez a fehér a halál színe: négyük együttese felbomlik, Gudrunt elcsábítja egy diabolikus torzalak, Loerke, az életellenes dekadencia megtestesítõje, Gerald pedig halálát leli a hóban. Ken Russell evvel a filmmel indult el a világhír felé. Lawrence-hez késõbb is visszakanyarodott. Elõször majd húsz évvel a Szerelmes asszonyok után, 1989-ben, a Szivárvány (The Rainbow, 1915) leforgatásával. Ez a visszakanyarodás voltaképp amolyan „mögékerülés” volt, mivel a Szerelmes asszonyok a Szivárvány folytatása, míg az elõzõ regény Ursula családjának, a Brangwen familiának a történetét meséli el, generációs családregény formájában, s ott ér véget, ahol a Szerelmes asszonyok elkezdõdik. Azaz utólag kaptuk meg Russelltõl az elõzményeket. Bár az elõzmények zömével adós marad a film: a rendezõ-forgatókönyvíró leoperálta az utolsó nemzedék (Ursula Brangwen) életét a családi sagáról, s az elõzményeket eldobva Ursula fiatal éveire – a regény utolsó harmadára – koncentrált. Lírai, szép és hatásos, bár a Szerelmes asszonyok erejéhez és merészségéhez képest sápadtabb munka lett az eredmény, a Szivárvány Russell egyik legkonzervatívabb filmje. Ami annál is különösebb, mivel a rendezõ ekkoriban forgatta le legszélsõségesebb és legmerészebb munkáit, a Gótikát (1986) és A fehér féreg búvóhelyét (1988) – most viszont, Lawrence-bõl dolgozván, meglepõen tisztelettudónak és visszafogottnak mutatkozott. Néhány évvel késõbb ismét Lawrence-hez nyúlt: 1993-ban elkészítette a maga Lady Chatterley-jét, minden Lawrence-megfilmesítõ vágyott örömfutamát. A Lawrence-próza darabjai ekkor már rendre vászonra kerültek, elbeszéléseinek rendszeres fogyasztója – nagyjából a hetvenes évektõl fogva – a televízió (s nem csupán az angol: tudunk francia, holland, szlovák és jugoszláv feldolgozásokról), kisregényei közül film készült a Szûz és a cigányból (1970, Christopher Miles), az Ausztráliában játszódó Kenguru címû regényébõl ausztrál rendezõ, Tim Burstall forgatott filmet (1986) – de az igazi nagy falat természetesen a Lady Chatterley szeretõje, a betiltott, pornográf és obszcén hírû munka, a regény, amelyet Lawrence is élete, eszméi, utópiája és regényírása végsõ összegzésének szánt. Õ maga három változatban írta meg (címük magyarul a megírás rendjében: Az elsõ Lady Chatterley, John Thomas és Lady Jane és Lady Chatterley szeretõje) s vagy fél tucat filmes rugaszkodott neki a könyv megfilmesítésének, amikor egy ilyen film elkészítése egyáltalán lehetségessé vált. Francaországban valamelyest korábban vált ez lehetségessé – 1955-ben készült el az elsõ Lady Chatterley-film, Marc Allegret rendezésében. Egyetlen érdekessége, hogy Connie-t, a háborúból bénán és nemzésképtelenül visszatérõ arisztokrata fiatal feleségét, aki a vadõr karjaiban tapasztalja meg a gyengédség hatalmát, s ébred rá önnön igaz testi valójára, Danielle Darrieux játszotta benne. Idõrendben haladva Just Jaeckin 1981-es rendezése érdemel némi figyelmet. A divatlap-fotós az Emmanuelle-lel, a hetvenes évek fenomenális soft-porn világsikerével tette híressé magát és fotómodell-sztárját, Sylvia Kristelt. Az obligát folytatások után nyúlt Lawrence regényéhez, hogy steril profizmussal gusztusos, finoman vágykeltõ munkát hozzon létre, amivel egy újabb Emmanuelle-variánssá banalizálta Lawrence lírai szenvedélyû próféciáját a testi felszabadulásról és hatalmas erejû tiltakozását a gép és a piac jeges õrületébe dermedt modern fél-élet ellen. A késõbbi próbálkozások egyébként azt mutatják, hogy a regény azoknak sem adja meg magát, akiknek pedig – mondjuk így – „komolyak a szándékaik” Lawrence ügyében. Több oka is van ennek. A történet – Connie és Mellors, a vadõr egymásra találása – lassú, terjengõs és híján van a fordulatosságnak. A szerzõ szex-kozmogóniai fejtegetései jól megférnek a regény elbeszélõi szerkezetében, de aligha adhatók filmszereplõk szájába. A szövegnek számtalan olyan részlete van, amelyeket a lawrence-i prózaköltészet hitelesít az olvasó számára, de amelyek látványként nem mûködnek, a rendezõi szándék ellenére szinte szükségszerûen fordulnak át a kínosan nevetségesbe. A Lady Chatterley szeretõje, ha komolyan vesszük a dolgot, alighanem megfilmesíthetetlen. Mindez áll a legújabb, 2006-os francia gyártmányú Lady Chatterley-változatra is. Pascale Ferran rendezte – az elsõ nõi rendezõ a Lady Chatterley-mezõnyben –, mégpedig a második változat, a John Thomas és Lady Jane alapján. Az eposzi terjedelmû történet lassú folyását, sajnos, minduntalan technikai ügyetlenségek (fõleg vágási hibák) akasztják meg, következetlenség mutatkozik a feliratok és a képen kívüli narrátor használatában, a végkifejlet táján érthetetlen okból belép egy nyaralási amatõr-filmet utánzó rész stb. Nagyobb baj, hogy a filmnek nem sikerül végigtáncolni a borotvaélen: a leginkább lírainak, egyben ihletetten emelkedettnek szánt jelenetek (a meztelen futkározás az esõben; az intim testtájak felövezése vadvirágokkal) akaratlanul önmaguk paródiájába fordulnak, s a nézõtéren kitör a nevetés. Hát igen, ha a regény egyáltalán jól járt valakivel, Ken Russellel járt jól. 1993-as Lady Chatterley-je, mely eredetileg négy részes televíziós sorozat volt, a regény mindhárom változatából merít, bírja szusszal a terjedelmet, keményen osztályharcos, romlatlanul lírai, és sohasem válik nevetségessé. Valamint õszinte: az egyetlen feldolgozás, amelyben a deréktól lefelé béna Clifford Chatterley ágya mellett, majd felesége kezében a nézõ ágytálat lát. Russellnek láthatólag szívügye volt a film: õ volt az operatõr is (Alfred Russell néven), azonkívül szerepel benne, Lady Chatterley édesapját játssza. Büszke lehet magára: a megfilmesíthetetlen regényt, amennyire lehetett, megfilmesítette.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9376 |
