Muhi Klára
Bacsó Pétert, a filmrendezõt sokan szeretik vagy kritizálják; második, harmadik, negyedik életérõl, a klasszikus filmekben fontos szerepet játszó író-dramaturgról, a hajdani stúdióvezetõrõl vagy épp a sikeres dalszerzõrõl már kevesebben tudnak. A modern magyar film talán legszínesebb, legellentmondásosabb életmûvét építette föl az elmúlt ötven évben.
– A Majdnem szûzt a bemutató utáni napokban láttuk: este 7-kor szinte alig ültünk néhányan a Puskin vetítõjében. Ez szomorú.
– Nagyon rosszul mennek a mozik mostanában, s nemcsak az én filmem. A 80-as években a Te rongyos életet még egymillió nézõ látta. A Banánhéjkeringõt is megnézték legalább 800 ezren. Persze még nem volt ennyi tévécsatorna, multiplex mozi, nem volt ilyen dömping a forgalmazásban. Ma egymás sarkában jönnek ki a magyar filmek is, az egyik nyomja ki a másikat. Annak a közel 40 filmnek, ami most megjelent a filmszemlén, tekintélyes része talán moziba se kerül.
– Ön legalább 50 éve dolgozik a filmszakma élvonalában. Mit gondol, hogy tud lenni egyszerre dömping és válság? Szinte mintha a szocializmusban lennénk.
– Ez számomra is rejtély, hiszen állami pénz már csak 30-40 százaléknyi van egy-egy filmben. Ezt az utolsó filmemet is iszonyatos küzdelem volt összehozni. A Majdnem szûz abszolút low budget film, valamennyi helyszínét személyes kapcsolatokkal én intéztem el. Hogy csak egyet említsek, az iskola az én régi iskolám, a Barcsay utcai gimnázium, ahová 60 évvel ezelõtt jártam.
– A Majdnem szûzben van egy jelenet, amit egyszer már megrendezett a Nyár a hegyen címû filmjében 1967-ben. A lányt tolvajlással gyanúsítják egy áruházban, aki erre õrjöngve dobálja le magáról a ruháit, hogy nézzék meg, nincs nála semmi…
– Csak késõbb jutott eszembe, hogy ezt már egyszer megcsináltam. Persze a Nyár a hegyenben Gyöngyössy Katalin egészen más karakter, egy öntudatos értelmiségi tanárnõ. A Nyár a hegyen egyébként, mint az egyik elsõ film, ami megmutatta, mi is van itt ebben a krecliben, nagy nemzetközi siker volt. Elõször San Sebastianban voltunk Katival, õ ott díjat is nyert, aztán meghívtak minket Acapulcóba a fesztiválok fesztiváljára, ahol elképesztõ fényûzésben volt részünk. Fenn volt a fesztivál egy hegyi citadellában, díszmotorosok kísérték a kabriónkat, a kormányzó felesége elvitte Gyöngyössy Katit ruhákat venni. Ott ismerkedtem meg Roman Polanskival, aki akkor már nagy menõ volt, a Rosemary gyermeke címû filmjét vetítették versenyben, és meghívott minket a jachtjára. Sharon Tate-tel volt, akit késõbb meggyilkoltak. A Nyár a hegyen pedig szinte minden díjat elnyert.
– Magyar filmben elõször volt szó az 50-es évek törvénytelenségeirõl. Hogyhogy nem tiltották be?
– Talán mert komoly film volt, nem nevetett ki senkit. Tény, hogy csont nélkül lement a hatalom torkán.
– A Nyár a hegyen után készítette egyik legjobb filmjét, a Fejlövést, egy kemény újhullámos road movie-t, mely furcsa mód nélkülöz minden politikai kontextust. Mégis, az egyik leghitelesebb lenyomat a korszakról.
– Hát nem volt túlbeszélve, valóban. A Fejlövésrõl írta életem legjobb kritikáját B. Nagy László.
– Kár hogy nem lett folytatása az életmûvében…
– Én soha nem törekedtem életmûre. Engem mindig megtaláltak a témák. A Fejlövés témája például egy 5 soros rendõrségi hír volt. Bementem a bíróságra, elõszedtem az iratokat, megkerestem az ügy életben maradt szereplõit. A fiú – akit nálam Charlie játszott – Sátoraljaújhelyen töltötte a börtönbüntetését. A Kovács Kati játszotta lány ápolónõ volt Kecskeméten. Majdnem teljes hûséggel követtem az útjukat. Ugyanott rendeztem meg az öngyilkosságot – a visegrádi erdõben –, ahol harmadik társuk fejbe lõtte magát.
– A Fejlövésben – a történeten túl – a stílus az igazi bravúr.
– Godard stílusa, az õ szikársága akkoriban nagy hatással volt rám. Nem a dialógusok, inkább a viselkedés adja a film sajátos ízét. Egyébként iszonyatosan nehezen csináltuk ezt a filmet, mert az autóban való fotografálás a mainál jóval kezdetlegesebb technikai körülmények között akkoriban nagyon komplikált volt. Az autó rá volt téve egy trélerre, amit egy technikus csinált, majd kirázta a lelkünket! Zsombolyai János volt az operatõr. Õ volt az elsõ, aki magyar filmben kézbe vette a kamerát, nem is nálam, hanem Herskónál, a Szevasz, Verában.
Elõzõ filmemet, a Szerelmes biciklistákat Illés Györggyel csináltam, aki egy monstrum Debrie kamerával forgatott. S hiába kértem, hogy kicsit jobban mozogjon, nem lehetett megoldani. Zsombolyai már egy könnyû kamerával dolgozott, de annak meg az volt a hátulütõje, hogy maga a gép hangosan zümmögött. Úgyhogy ezeket a filmeket elejétõl a végéig utószinkronizálni kellett. Zsombolyai egyébként nagyszerû operatõr volt. Tíz-tizenkét filmet csináltunk, remekül dogoztunk együtt. Csak aztán fejébe vette, hogy õ is filmrendezõ lesz.
– Pályája elején, a 60-as években szinte minden filmje más. A Szerelmes biciklistákat, a Nyár a hegyent, a Fejlövést, vagy a Tanút mintha nem is ugyanaz az alkotó jegyezné. Pedig épp ekkoriban virágzik a szerzõi film, az önálló stílus kultusza.
– Aztán ezt a saját stílust volt, aki megtalálta, volt, aki nem. Jancsó például mázlista, mert õ megtalálta, és évtizedeken keresztül azon a nyelven beszélt. Annyira, hogy mikor úgy esett, hogy fõnöke lettem – mert a 80-as években átjött a Dialóg Stúdióba, amit én vezettem –, írt egy rendes, normális forgatókönyvet, s megbeszéltük, hogy õ most megpróbál ebbõl a jancsói stílbõl valamilyen narratív nyelvbe átmenni. S emlékszem, leforgattuk a Bajcsy-Zsilinszky-filmbõl az elsõ tíz napot, különbözõ helyszíneken – például az Astoriában –, majd tíz nap után Jancsó leállt, eldobta, amit addig csinált, s leköltözött szereplõivel a pusztára.
Én mindig csak az adott témához kerestem a megfelelõ formát. Egyébként, mivel a legtöbb filmemet magam írtam, bizonyos értelemben ezek is szerzõi filmek. S például a nouvelle vague – elsõsorban Godard és Truffaut – nagyon nagy hatással volt rám.
– Az érzelmes, személyes Truffaut is? Ez meglepõ.
– Igen, a Jules és Jim például. De a kedvencem, mindig vetítem a fõiskolán, az Amerikai éjszaka, mely a filmkészítésrõl szól, s mintha a saját élményeimrõl beszélne. Nem is tudom, hányszor néztem meg! Bizonyos jeleneteket imádok benne! Van például egy felvételvezetõ, akinek a felesége is ott ül a forgatáson. Egyfolytában köt, s a végén kiborul: „Maguk csak itt folyton szerelmeskednek, meg izélnek!” – a kívülálló felháborodása tör ki belõle ez ellen a „banda” ellen. Az a nagy igazsága annak a filmnek, hogy emberek össze vannak zárva 4 vagy 6 hétre, imádják, szeretik egymást, aztán véget ér a forgatás, és totálisan elszakadnak egymástól.
– Nyilván önnek is nagyon fontos a csapat.
– Borzasztóan fontos. A Nyár a hegyenben még fiatalok voltunk. S ott például egy olyan csapat alakult ki, akik késõbb életem legjobb munkatársai lettek. Peller Károly, Koza Dezsõ, vagy Vayer Tamás – a díszlettervezõm –, aki egy felejthetetlen, gazdag fantáziájú, nagyszerû ember volt. Talán õt siratom legjobban a munkatársaim közül.
– A zeneszerzõ Vukán György is régi csapattag. Akivel például, sok egyéb mellett, 74-ben volt egy bizarr vállalkozásuk, a Szikrázó lányok, egy szocialista musical, melyben konzervgyári nõk fakadnak dalra a paradicsomos ládák közt, követelve gyereküknek a bölcsödét.
– Vukán Gyuri késõbb került a csapatba, A tanú óta van meg nekem. A Szikrázó lányokban egyébként a konzervgyár volt a találmány. Van például az a paradicsom-szám, amikor Madaras Jóskát megdobálják a konzervgyári asszonyok, azt most is szívesen megnézem.
Több zenés filmet aztán nem csináltunk, mert azt hiszem, ez volt életem legkeményebb munkája. Ugyanis egy musicalben nem lehet rögtönözni. Elõre tudni kell, hogy egy fahrt ettõl a taktustól addig a taktusig tart. Emlékszem, Pakson volt a konzervgyár, Szekszárdon laktunk, negyven lánnyal, és Vukán, Zsombolyai, meg a többiek egész éjjel a bárban buliztak. Én meg fönn ültem a szobában, hallgattam a magnón a zenét, és kétségbeesetten jelölgettem a forgatókönyvben a taktusokat.
– Pályája során sok dalszöveget is írt.
– Igen, például több film betétdalát, Fényes Szabolccsal, aki nekem nagyon jó barátom volt. A Mese a 12 találatról címû filmben volt a Csak egy kis emlék, vagy a Fûre lépni szabadban a Rejtély. Aztán a Szerelmes biciklistákban a Táskarádió meg a Te szeress legalább.
– Ezek népszerû slágerek voltak! Eszerint lehetett volna hivatásos slágerszerzõ is…
– Én ifjú költõként kezdtem a pályámat, Csoóri Sándorral, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, akik kortársaim voltak. Van közös antológiánk is. Már 16 évesen megjelentek verseim, aztán szerencsére abbahagytam. De a verselés mindig könnyen ment.
– És a próza-, illetve forgatókönyvírás?
– Prózát is gyorsan írok. Van egy Erika írógépem, a 20. születésnapomra kaptam anyámtól (Palotai Boris írónõ – A szerk.). Minden forgatókönyvemet ezen a gépen írom azóta is.
– Sok könyvet írt másoknak is, Fábrinak, Makknak, Várkonyinak. Nyilván jó pár megvalósulatlan is van köztük. Úgy tudom, az Örkénnyel jegyzett Babik az egyik legfájdalmasabb.
– Pedig a Babik nagyon kegyetlen szatíra lett volna. Még az 50-es években írtuk. Az ötlet Örkényé volt, és arról szólt, hogy két bércsaló egy gyárban kitalál egy figurát, hogy fölvegyék a fizetését, aki egyre többet termel. Végül ez a Babik annyira kinövi magát, hogy egy mozgalom lesz belõle, még egy nõ is hozzámegy feleségül. 56 októberében Makk Károly már majdnem elkezdte forgatni a Babikot, de a filmet elsöpörte a forradalom. 56 után Örkény szilenciumot kapott, engem pedig kirúgtak a filmgyárból.
– Miért épp magát? Hiszen már az 50-es években is oszlopos tagja volt a filmgyártásnak?
– Több oka volt. Nekem nagy szám volt, nagyon támadtam a Rákosi-rezsimet. Másrészt 56 után néhányan – Fábri, Makk, Ranódy László és én – létre akartunk hozni Pasaréten egy önálló filmgyártó csoportot. De az is lehet, hogy csak igyekeztek bûnbakot keresni. A filmgyárban volt egy pártszervezet, s engem neveztek ki bûnbaknak, mondván, Nagy Imre barátja voltam.
– Ismerte Nagy Imrét?
– Egyszer találkoztam vele. 56-ban, a Parlamentben.
– A bûnbak sok filmjében elõkerül. A tanúban, a Balekok és banditákban. Hogyan került végül vissza a filmszakába?
– Indult ellenem egy nagy vizsgálat, de szerencsém volt, mert hamarosan Darvas József lett az igazgató, s õ visszavett. Fontos volt az is, hogy mellettem akkor néhányan – például Makk Károly, Fábri Zoltán – nagyon kiálltak.
– Rendezõi pályája valójában elég késõn indult. Elsõ filmje, a Nyáron egyszerû csak 63-ban készült el, amikorra már elkönyvelték forgatókönyvírónak. Hogyan sikerült a pályamódosítás?
– Akkor már megalakult az 1. stúdió, melynek a kiváló Újhelyi Szilárd volt a vezetõje. Ám ennek a stúdiónak gyakorlatilag én voltam a lelke. Õ vezette, de én csináltam a forgatókönyveket, én vezettem õket elõ, én voltam a fõdramaturg. És egyszer elõálltam azzal a vággyal, hogy most már én is szeretnék filmet csinálni. S azt mondták, jó, csináld!
A Nyáron egyszerû egy lázadó fiatal szerelmespárról szólt. S az volt a rögeszmém, hogy amatõrökkel játszassam el a szerepeket. Akkoriban ez elég sikamlós döntés volt.
Pár évvel késõbb a Jelenidõ címû filmem fõszerepére is amatõrt választottam. Egy Simon Ágoston nevû debreceni munkást. Teljesen introvertált, magába merülõ, barázdált arcú ember volt ez a Simon. Mikor kérdeztem, lenne-e kedve a filmhez, azt mondta: megpróbálom. És nagyszerûen mûködött. A maga idejében nagysikerû, népszerû film volt a Jelenidõ. Simon Ágostonnal az egész országot bejártuk, a nézõk teljesen azonosították a szerepével. Õ egy ilyen igazságkeresõ, klassz munkás a filmben, a végén egy sztrájkot is szervez. S aztán, hogy, hogy nem – a film hatására –, megtették egy debreceni gyár igazgatójának. De ott is ugyanazt csinálta, mint a filmben, mindenkivel szembeszállt, minden felettesével, aztán kirúgták.
– A Jelenidõ valójában az ön 70-es években készült munkás-trilógiájának középsõ darabja. Megelõzi a Kitörés (1970), folytatja a Harmadik nekifutás (1973). A munkás egyébként nagyon érzékeny téma akkoriban, hiszen a hivatalos ideológia szerint övé a hatalom.
– A Kitörést közvetlenül A tanú után csináltam, egy csepeli munkásfiú lázadásáról szólt, Oszter Sándor játszotta a fõszerepet. Nagy izgalmakat okozott a film, egy évig nem engedték bemutatni. Végül Aczél György azt mondta, menjek ki a csepeli ifjúmunkásokhoz, vetítsem le ott a filmet, s ha nekik tetszik, akkor mehet. Szerencsére tetszett nekik. A Kitörés nagyon népszerû film volt, Konrád Györggyel írtuk közösen. A filmben szerepelt Konrád barátja, Liska Tibor közgazdász, aki fantasztikus figura volt! Annyira szikráztak a fejében a gondolatok, annyira hadart, hogy nem lehetett utószinkronizálni.
– Liskát egy rövid epizódszerepben a Falakban is látjuk. És Kovács András filmje is a 68 körüli reform esélyeit latolgatta.
– A Kitörésben beszélnek például elõször a számítógéprõl. Liska tart róla egy elõadást. Õ volt akkoriban a reformközgazdász. Kidolgozott egy félig kapitalista, félig szocialista érdekeltségû modellt, csinált is – azt hiszem, Szentesen – egy egyéni érdekeltségre épülõ mintavállalatot. De 70-ben, mikorra a film elkészült, a reform ügye már el volt söpörve.
– A Harmadik nekifutásról fiatal, önjelölt kritikusként azt gondoltam, érdekes felvetés, de ilyen nincs. Arról szól, hogy egy gyárigazgató, megelégelve a vezetés körüli anomáliákat, visszaáll az esztergapad mellé.
– Pedig volt modellem erre, ismertem valakit, aki azt mondta, elegem volt a karrierembõl, visszamegyek oda, ahol kezdtem. Ez egy conditio sine qua non. Szóval egy olyan felvetésbõl indul a film, amit vagy elhisz az ember, vagy nem. Én akkor hittem benne, hogy igenis, vannak emberek, akik azt mondják, elegem van ebbõl a vircsaftból, megpróbálom elölrõl kezdeni a dolgokat.
– Az egész életmûvében látszik a lelkiismeret-furdalás, hogy valamit annak idején elkezdtünk, mert jót ígért, aztán elbaltáztuk. A legjobb példa a NÉKOSZ-mozgalmat elsirató Tegnapelõtt.
– Igen, ebben valószínûleg igaza van. És meg kell mondjam, én a Tegnapelõtt címû filmemet tartom az egyik legjobbnak. Ez a leginkább önéletrajzi filmem. Én is ilyen hallatlanul lelkesen kezdtem az életemet a NÉKOSZ-ban, majd átéltem a mozgalom egész nyomorúságát, elárulását és tragikumát. Én értelmiségi gyerekként önként, dalolva mentem bele ebbe a mozgalomba. Fogtam magam, és egy jól szituált polgári otthonból beköltöztem egy tizenhat ágyas szobába, s elmentem Jugoszláviába vasutat építeni. Sokan nem értették, miért csinálom.
– A film melyik figurájához állt legközelebb az ön története? A Dörner György játszotta NÉKOSZ-vezetõhöz, aki végül a Rajk-per áldozata lett, vagy a Nemcsák Károly által játszott fiúéhoz, akire a bûnbak szerepét osztják?
– Inkább a lány alakjához, akit Igó Éva játszott, s aki egy vallásos, katolikus környezetbõl érkezik, s beáll ide, lelkesen csinálni az új világot. Aztán olyan helyzetbe kerül, hogy elárulja a férjét, aki a mozgalom egyik vezetõje.
– Ez az árulás is önéletrajzi?
– Nézze, konkrétan nem árultam el senkit, de végül is valamennyien kollaboránsai lettünk a Rákosi-rendszernek. Én is csináltam ezeket a szörny-filmeket. Én írtam például az Ifjú szívvel címû borzalmat, melyben Soós Imre volt a fõszereplõ. Elõtte Várkonyival csináltunk egy szörnyû sematikus filmet – Nyugati övezet volt a címe –, egy tudósról, akit a nyugatiak elrabolnak, hogy nekik dolgozzon. Kétségtelenül volt bennem szégyenérzet és bûntudat, hogy benne voltam ebben a vircsaftban.
– De abban a csapatban is részt vett, amelyik – amint lehetett – megpróbálta korrigálni a rossz irányt. Ön volt a dramaturgja például a Liliomfinak, A 9-es kórteremnek, a Megszállottaknak, a Nehéz embereknek…
– Az 50-es években az a bizonyos Központi Dramaturgia, ami eldöntötte, hogy mibõl legyen film, valójában négy-öt emberbõl állt. Tulajdonképpen mindenki minden filmben benne volt. Én például Fábri és Makk minden filmjében dolgoztam. 54 után aztán valóban enyhült a politikai nyomás.
– Úgy látom a werkfotókon, hogy gyakran elõjátszik a színészeinek.
– Van bennem egy elkracholt színész, kétségkívül. Föl is akartak venni a fõiskolára. Hamlet egyik monológját mondtam, amikor rendezõnek jelentkeztem, s olyan szuggesztíven hatottam a tanári karra, hogy mondták, menjek inkább színésznek. „Mi néki Hekuba, és õ Hekubának?” – ezt a monológot sok filmembe betettem, annyira ismerem és szeretem. A Te rongyos élet!-ben is benne van. Egy szerencsém volt, hogy raccsoltam. A legjobb tanárok, Gellért Endre, Ascher Oszkár próbáltak leszoktatni a raccsolásról, de nem sikerült. Úgyhogy nem lettem színész.
– Ahogyan költõ, író és fõfoglalkozású dalszerzõ sem. Évtizedekig volt viszont „szocialista producer”. A Dialóg stúdió vezetõje. Mire büszke a produceri munkájából?
– Sok mindenre. Összehoztam például a Szindbádot, ami egy csodával határos dolog volt. Szerintem ma nem lehetne megcsinálni. Nagyon drága film volt, teli kosztümökkel, statisztákkal, Huszárik végigforgatta az egész országot. Vittorio De Sicával akarta eljátszatni a filmet, ki is ment Rómába, sokat tárgyalt vele, majdnem össze is jött. Összehoztam Makk Károly több filmjét, köztük volt a Szerelem, vagy az Egymásra nézve. Utóbbi ellen, ha ma készülne, pártok szólalnának föl, annyi tabut sért egyszerre. A stúdiónak az is ambíciója volt, hogy minden évben elindítson egy-egy fiatal tehetséget. Nálunk indult Xantus János, az Eszkimó asszony fázikkal. Nagyon tehetséges rendezõnek tartom, nem is értem, miért nem csinál filmet. Mi indítottuk el Szurdi Miklóst a Hatásvadászokkal és Tímár Pétert – aki eredetileg trükk-operatõr volt – az Egészséges erotikával.
Aztán a rendszerváltás után felhagytam a stúdióvezetéssel. Úgy éreztem, kifutott a talaj az alól a munka alól, amit évtizedekig csináltam. Az államilag biztosított filmkészítés bizonyos fokig kényelmes volt. De ez a kuncsorgás a pénzért, ebbõl én már kiöregedtem.
– A tanúról beszéljünk, mely szinte olyan lett, mint egy Bacsó-védjegy. Talán kicsit félre is viszi az életmûve megítélését.
– Szerintem a sorsa tette annyira népszerûvé ezt a filmet. Bár kétségkívül ez volt az elsõ, ami nevetségesé tette a Rákosi-rendszert. És az 50-es évek 69-ben még nagyon közel volt. A tanúnak föld alá nyomott sorsa volt, s ez kíváncsiságot keltett az emberekben.
– Ha nincs betiltva, vajon ugyanakkorát szól?
– Ezen én is sokat gondolkodtam. Ha ez a film akkor kikerül a világba, lehet, hogy másként alakul a sorsom. Mert mikor végül 80-ban meghívtak vele Cannes-ba, ott valami hallatlan sikert hozott. Reggeltõl estig interjúk és fotósok kereszttüzében voltam. A film amerikai forgalmazója egy 500 személyes vacsorát adott a tiszteletemre a Majestic Hotelben.
Egyébként én 77-ben tanúja voltam – épp Cannes-ban – a Márványember hatalmas sikerének. De A tanú akkor már régen kész volt!
Szóval talán az egész életem másként alakul, ha nincs a betiltás.
– Nem is Wajda Márványembere a jó párhuzam A tanúra, inkább Forman egykorú filmjei, például a Tûz van, babám!, melynek szintén óriási nemzetközi sikere volt.
– A cseh vonulatnak tényleg komoly hatása volt a világban, de a Tûz van, babám! például inkább metaforikus film. Amit aztán a nézõ képzelete kitágít, hogy itt tulajdonképpen a rendszerrõl van szó. A tanú viszont nyíltan kimondja, hogy mi volt. Egy perrõl szól, ahol nyomoznak, ahol embereket megvádolnak, szóval minden virágnyelv nélkül beszél az 50-es évek törvénytelenségeirõl. De humorában és plebejusságában kétségkívül közel van Formanékhoz.
– Nyilván épp ez a plebejus hang volt az oka, hogy betiltották. Mert mondjuk Jancsó dekódolásával a népek azért olyan nagyon nem foglalkoztak. A tanút viszont mindenki értette volna.
– Meginterjúvoltak a minap egy Aczél Györgyrõl készülõ portréfilmhez, ahol a lánya, Aczél Anna, úgy emlékezett, valójában azért tiltották be A tanút, mert az sértette Rajk Júlia érzékenységét. De szerintem ez nem igaz. Egyébként is, Rajkné Kádár ellenzékéhez tartozott. Bár kétségkívül tisztelték, mert a fiát soha nem csukták le, akármit csinált, pedig a Galamb utcában árulta a szamizdatokat.
– A 89 elõtti filmjei között talán csak kettõ van, ami nem az „érted haragszom” alapállásból született, ami nem a hatalomnak üzen, a Fejlövés és A tanú. Pelikán gátõr valójában honnan jön?
– Titokzatos dolog, hogy hogyan jut egy téma az ember eszébe. A Dunának fontos szerepe van az életemben. Már gyerekkoromban is sokat jártam oda. Ma is van egy házam Lupa szigeten. Sokat szenvedek a Duna áradásaitól is. De a Duna több önmagánál, valahogy a történelem, a sors metaforája. Pelikán alakja pedig talán abból a bûntudatból táplálkozik, amirõl az elõbb beszéltünk. Mert ez a gátõr végsõ soron nagyon lojális pasas. Aki például rejtegeti a kommunistákat. Szóval, Flaubert-rel szólva, Pelikán én vagyok.
– Harminc évvel késõbb, a rendszerváltás után megrendezte A tanú második részét. S bár a történelem – hogy úgy mondjam – feldobta a labdát, a film mégsem mûködött.
– Tulajdonképpen nem is akartam azt a filmet megcsinálni. Nem szeretném áthárítani a felelõsséget, de volt rajtam egy erõs nyomás: annyira megbolondult körülöttünk a világ, hogy itt az alkalom, folytassam! Emlékszem, Fábri Sándor – aki akkor dramaturg volt a filmgyárban – erõsködött nagyon, hogy találjunk ki valamit. Aztán összeeszkábáltunk egy történetet, ami nem volt elég jó, ez az igazság. Kicsit sematikus, másrészt túlbonyolított, volt benne egy újgazdag kapitalista figura, meg egy népies, mint egy kisgazda, s azért megy a küzdelem, hogy ki legyen a polgármester. Vannak azért a filmnek szerencsésebb részei, például a választási kampány, ami szerintem ma is épp így zajlik.
– Az a különös, hogy 89 után ez a publicisztikus, közéleti film egy csapásra kiment a divatból. Mit gondol, miért nem készült el a rendszerváltás alapfilmje máig?
– Az látszik, hogy nincs átfogó elképzelés, vagy gondolkodás, hogy mi is történt itt valójában. És a jelenlegi fiatal, nagyon tehetséges nemzedékben nincs is meg az igény, hogy ilyen filmeket csináljon. Nézze meg, bármelyik jó film egy nagyon intim magánfilm, nincs bennük a történelem. Talán a Moszkva térben tükrözõdik valami. Az a fajta társadalmi érdeklõdés, ami az én filmjeimet jellemzi, ma teljesen hiányzik.
– Ma elsõsorban vígjátékok készülnek, de mi lett a szatírával, ezzel a jellegzetesen Kádár-kori mûfajjal?
– Szerintem a szatíra folytatható, csak kell hozzá egy abszurd, szatirikus alapötlet, amit konzekvensen végig kell vinni. A szatíra bizonyos ellentmondások fölnagyítása. A vígjáték másként mûködik. Ott a karakterekben rejlik a vígjátéki paradoxon, s az hoz létre komikus szituációkat.
– A tanú például vígjáték vagy szatíra?
– Nehéz dolog, mert A tanú szatirikus helyzetei a valóság abszurditásaiból fakadtak. Hogy Rákosiék narancsot termeltettek, annak például én magam is tanúja voltam. Jártam egy ilyen nagy narancsfarmon, Sopron közelében, Kossuth-díjat is kapott a tudós, aki a magyar narancsot megteremtette. Vagy az Angolpark az 50-es években ki volt bélelve Engels társadalmi formáinak fejlõdésével.
– Ha már itt tartunk, miért lett szinte önként vállalt tabu a politika világa egy mostani filmes számára? Mert a politikához végképp senki se nyúl.
– Számomra nem tabu, én mindig belementem a politikába. Most hívtak föl épp a Történeti Hivatalból, hogy 200 oldalnyi jelentést szedtek össze rólam. De ez a mostani politika annyira változó, annyira lepkeszárnyú, hogy úgy érzem, az emberi autonómiámat kockáztatnám, ha bármelyik politikai irányzat mellé odaállnék. A fiatalok nem tudom, miért nem vállalják fel. Én már megöregedtem ahhoz, hogy beálljak ebbe a vitustáncba.
– Valószínûleg az ön életmûve a legnagyobb a magyar filmtörténetben. Ha csak a rendezéseit vesszük, 31 film e pillanatban. Sok ez vagy kevés?
– Ha valaki három jó filmet csinált, már az is egy életmû. Múltkor épp Truffaut-ról néztem egy könyvet. Kiderült, õ is rendezett legalább 30 filmet, pedig nagyon korán meghalt. S legalább 15-rõl nem is tudtam. De ez velejár. A legjobb rendezõ is készít olyan filmeket, amelyek nem sikerülnek.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9377 |
