Kritika

Árnyékszázad

Henrik galambjai

Kozma György

Tévékép. Csíkok. Trombita. Tűz. Felirat. Ovális tükör. Gőz. Sziklák. Testdomborulat közelről. Feketekalapos profil, keze egy táj fölött. Női arc. Sír. Másik nő, hosszú hajú, fekszik. Ikon. Nő. Csobogás. Nő. Természeti kép. Deák Zsolt, az érzéki arcú, kopasz filmbeli „haver” néz. Autónak támaszkodik. Zászló egy házon, fekete. Pauer Henrik angyalarca – ő a forgatókönyvíró-színész főszereplő – egy pillanatra bevillan. Pillangó, a Tetovált énekel a Lyukban egy Müller-koncerten, ahogy szokott, kiluggatott farmerén átlátszik gyönyörűen díszített bőre. „Ez az én Keletem...” Megpillantjuk a kiírás szerinti másik főszereplőt, Michael Mehlmannt, a Halász-színház valamikori managerét, aki egy ideje Budapesten festő, színész. Egy kanál közelije. (Úgy tudom, a mákfőzet készítéséhez használnak kanalat, de lehet, hogy tévedek.) A négerhajú közismert andergrand figura a Fekete Lyuk szándékosan csúnyának elfogadott betonoszlopai között egy széket csap a falhoz, amelyet egy műanyag eper díszít. Tág ablak. Arcok. Avar, sín. „Néger”: „vonat elé feküdni…” Természet. Arc. Homály. Király Tamás-plakát. Henrik fekszik, szorítja a lepedőt, ki tudja, talán szenved? Léptek. A „néger”, vállán házipatkánnyal, egy vidéki utcán. „Let’s have fantasies, Bibike...”, mondja egy hosszú, a szakirodalomban „skizoidnak” nevezett beszédsaláta végén – régebbi filmekben ezt a Dixi játszotta. Rezsó. Főznek. Máklevet? Soma művésznő énekel, kedvenc Somám: „Önmagát újrafűtő vágyamat, miért, hogy testecském tied legyen…” Szóval a vágy nem egyértelműen pozitív. Zsoltot látjuk meztelenül – jó teste van – és Kecskés Kriszta számát éneklik, a „Marlon Brando”-t (akire Henrik, ugye, jobban hasonlít): „Üres lakásban ülök a fürdőkádban... Marlon Brando, te édes, te jó...” Terhes nőt látunk. A Kriszta-szám folytatódik: „Álmaimban gyakran élvezek, mostanában csak ez az élvezet”. A „néger” (lehet, hogy őt hívják Jimmynek?) azt ismételgeti „Orig-ó, origó, origó”. Naplemente. Beton, pocsolya. Őszi út, veszekedés zaja, színes folyadék. Müller Péter barátunk énekel: „Tudom, hogy tökéletes a tested, magad mégis nyomoréknak érzed”. (Az önértékelés zavara áll az addikciók hátterében, ahogy a pszichológus mondaná.) „Nem lenni nem jó, de nem jó lenni se”. Csaj. Utca. Kanál. Henrik fölül. „Néger”: „Madame Curie az ablakban”. Triciklin látjuk a tetovált srácot. Egy csendes szobabelső: „le akarok állni a piáról”. Egy zárat akarnak feltörni. Irreális vicc: „Másszunk be a kulcslyukon”. A leszokó házasságot köt, az anyakönyvvezető hangja: „A házasság jelképe a gyűrű...” Csók. Terhes nő képe. Fekete Lyuk, valaki alszik a padon. Henrik ágyán egy papagáj. Injekciós tűt mosnak. A tetovált tetovál. Néger: „Élvezzük az életet... látunk egy rétet... A sok vörös csillagtól rózsaszín volt a sapkám régen”. Kocsi érkezik, rendőrszirénával, Mehlmann rendőr lenne? (Mint a Káldor-féle – Blue Box – elődfilmben az underground bárban Kozák Andrást kinyomozó művészek?) Henrik apja után érdeklődik. „Nem érdekelnek apám anyagi ügyei”. Miért van mindig ágyban? – kérdi M. Házaséletet élek – így a válasz. Henrik öltözik. Henrik vicces-túlzó mozdulatokkal fut, mögötte az árnyéka. Ágy. Tűz, Fut. Árnyék. Zene. A periférikus körök egy másik csillaga, Tódor, ezüstre festve betakarja Henriket. Injekció. Kanál. Ablak. Őszi táj. Fa, homály. Inog a kép az úton. Sárga fű. Ikon. Henrik: „Ha belemennék a részletekbe... Minden a természet káprázata...” Naplemente. Zsolt. Mák. „My name is nobody” – éneklik. Valami csőre kennek ilyen mákváladékot. Piros felhők. Zs. kopasz feje. A „négernek” a vidéki út túloldaláról egy néni azt mondja, hogy „ne szemtelenkedj... csecsemőkorod óta ismerlek...” (Szegény néni. Mintha bármilyen befolyással lehetne az ember a másik emberre, csak, mert ismeri. És szegény „néger”, hisz ő is szeretné megváltoztatni a néni világképét. „Akkor kellett volna szólni... amikor nyaltátok a piros sót.”) Egy nő énekel Bárdos Ági stílusában: „Boldog jövő helyett boldog jelent!” Betonoszlopok. Őszi út. Zászló. Léptek. Futás zaja. Henrik megérkezik a Fekete Lyukba. Fölmegy a mikrofonhoz, fontos mondanivalója van: „... az eltévelyedettség állapotáról…” (Eszembe jut egy régi Henrik-vers: „... létből létbe, tegnapból mába... elmúlásból a megváltásba...” A közönség nem akarja hallgatni, Zsolt testőrként védi. Henrik galambbal. Tűz. Trombitálnak. Henrik megint ágyban. A Fekete Lyuk vécéjében a Kozma-verssor: „Másrészt viszont az út kanyarodik” (e film egyik elődjéből, az Eszkimó asszony…-ból), Mehlmann a vécében valamit szív az orrába. Henrik: „Én tudom, mi az igazság”. Mehlmann most amerikai tévéprédikátorként, nyakkendősen, angolul térít: „If you are ready to accept the Christ... You may turn away from evil...” (Nocsak, mint a másik előd-filmben a Rock-térítőben nagy barátunk, Pajor, itt is megtérés lesz a vége a gonosz addikcióknak? Adja ég!) Henrik nagyon szépen imádkozik, mint aki végre megértette, hogy nem csak az ego, az én és vágyai léteznek, s tarthatnak minket rabszolgaságban, van egy Világ-Én, a Lét Ura, akinek szolgálni úgy lehet, ha az ember nem csak magával törődik, hanem másokkal is. „Adj erőt, hogy ráléphessek a helyes útra... Adj kegyelmet, hogy eljussak a jószándék beteljesítéséhez…” Gépbecsavart fiatalok egy té alakú kádnál, az alámerülés szertartása előtt. Kamera a víz alatt. Henrik kiemelkedik, és egy látomás következtében csak a „Szentlélek nyelvén” tud beszélni, vagyis halandzsázva (mint a harmadik elődfilmben, Klöpfler Lakatlan emberében a pap), Mehlmann pedig megmagyarázza, hogy ez azért van, mert legtöbbet (mint szinte mindenki) nyelvével bűnözött, rosszat mondva magára és másra – s közben bedugja ujját a megtért szájába. „This is God’s büntetés” mondja keveréknyelven, az alkalomhoz illőn. Zsolt koncerten. Lassú léptek. Fáklyás Zsolt. Tűz. Nő. Zsolt. Henrik fekszik. A madár most szárnyra kap, mint a lélek. Kimerevedik a kép. Szép képek. Szép emberek. Szép zenék. Szép gondolatok. Hogy amúgy a filmek nem ilyenek szoktak lenni? Hát, ez nem a Dallas egy folytatása volt, az fix. Lehet, hogy a mákot a nézők többsége nem ismeri – de kevesen vagyunk olyanok, akik soha semmilyen rossz szokásnak nem kerültünk a hatalmába. Hiszen ha másban nem, az állandó önpocskondiázásban mindannyian „addiktok”, rászokottak vagyunk (s ez éppúgy aláássa az egészséget, ízületi problémákat és rákot „okoz”, ahogy a kemény drog a halálba vezet). Ezért nem lehet együttérzés nélkül nézni ezeknek a fiatal barátainknak a vergődését – vagy félmondatokban beszélnek, vagy végesohanincs mondatokban, mert nem akarják elfogadni, hogy az életnek igenis van értelme, csak nem mindig az, amit mi (az egónkkal) akarunk. S nem lehet együttérzés nélkül gondolni Dér Andrásra, aki kamerája jelenlétével önbizalmat adva segített szereplőinek – s fel kell készülnie, hogy esetleg nem teljesen teltházas mozikban vetítik majd költői látomását. Igyekeztek, hogy ne legyen, de van tanulság: öntisztelet nincs önfegyelem nélkül, s e kettő nélkül nincs boldogság. Van szépség, van szenvedély, van sok poén, van ősz, van eső, van minden – csak belső nyugalom (önbizalom) nincs. Így aztán végül film sincs. Ezt ellensúlyozandó kell olyan lassan pásztáznia a kamerának, s olyan lassan kibontakoznia a halvány történetszálnak. Az öntisztelet nem függhet a teljesítménytől, a tehetség adottságtól, a szépségtől, sem hibáinktól vagy súlyos addikcióinktól nem romolhat – azt valahogy ingyen kéne megadni magunknak a létezésért (vallásosan: Istenért). Csak azért nem kell mindjárt filmet (könyvet, színházat) csinálni, mert történetesen jók az adottságaink, és súlyosak a problémáink. Akkor érdemes megszólalni szerintem, ha van valami elmondandó, lehetőleg mások által el nem mondott mondanivalónk, vagy olyan új módon tudunk elmondani valamit, ahogy azt más még nem tette. Az álmodozó képsorok, a blickfangos cím (szintén egy elődfilmre, a Kutya éji dalára emlékeztető módon), az önelvesztés és megtérés bonyodalmai annak ellenére sem adnak hozzá sokat ahhoz, amit erről már tudunk, hogy én régi ismerősként igazán drukkolva néztem ezt a filmet. A nálam átlagabb néző esetleg csak bosszankodik majd.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1096

Cikk értékelése:

szavazat: 1539 átlag: 5.43