KritikaSzerelem nélkül sohaPárizsi esernyőkSchubert Gusztáv
Christopher Honoré az újhullám örököse: megátalkodott szerelmesfilmes. Régóta várok a francia új hullám második eljövetelére, de pragmatista lévén addig is beérem a szerényebb és szelídebb borzongásokkal, mint amilyen Christopher Honoré immár nyolc nagyjátékfilmre bővült szerelmi enciklopédiája. A papa mozija ellen lázadó hajdani nemzedék felemlegetése már csak azért sem indokolatlan, mert a negyvenes évei elején járó breton rendező a szerelmes történetek és Párizs mellett a nouvelle vague iránt is olthatatlan vonzalmat érez. Nincs olyan filmje, amelyben valamilyen módon ne idézné meg Truffaut, Godard vagy – mint most – Jacques Demy filmjeit. Ha másként nem, hát a színészeivel. A fagyos spleen és a szenvedélyes vadság feszültségétől szikrázó Louis Garrelt nézve, akárha a fiatal Jean-Pierre Léaud-t látnánk, Ludivine Sagnier szőkesége a huszonéves Deneuve-öt idézi (Honoré nem véletlenül játszatja épp velük e film hősnőjének fiatal és időskori énjét), Chiara Mastroianni tekintetének bölcs szomorúsága mögött pedig mindig felsejlik az apa, Marcello Mastroianni. Az Honoré-filmek ugyanakkor tele vannak filmes idézetekkel. A tűsarkúban ritmusra kopogó női lábak közelképe például A férfi, aki szerette a nőket jeleneteit és szellemét idézi („A női lábak azok az oszlopok, melyek a világot tartják”.) A Szerelem nélkül soha pedig mintha a legendás francia zenés melodráma, az 1963-as Cherbourgi esernyők kései folytatása lenne. Persze citátumokból még az intertextualitás aranykorában is nehéz eredetit alkotni. Honoré szerencsénkre a nouvelle vague szellemét is megörökölte. Az új hullám mindenekelőtt új érzékenységet hozott, az újhullámos fiatalok másként látták és élték át a szerelmet, a barátságot, a családi kötelékeket, mint ahogy szüleik és nagyszüleik; a papa mozija a klisék és a tabuk miatt semmit sem tudott már az érzelmekről mondani, és ebbe bukott bele.
Honorét ugyanaz izgatja, ami mestereit, az érzelmek zűrzavara: hősei furcsán boldog nők, és arrogánsan boldogtalan férfiak (persze az átmeneteket is megtaláljuk e billenékeny lelkiállapotok között). Ötven év múltán a különbség csak annyi, hogy ma még nehezebb az egyensúlyt megtalálni. Az édeshármas, a ménage à trois nem azért tér vissza szinte minden Honoré-filmben, mintha a rendező a néző érzékeit akarná vele felcsigázni (a Szerelmesdalok, vagy a Szerelem nélkül soha még a tabusértő homoerotikus jelenetekben sem pornografikus), a bizonytalanság tükre inkább.
A régi francia bohózatban a hűtlenség az önzés egyenes következménye, Honoré mikrokozmoszában a tanácstalanság jele, hősei még keresik a szerelmet, de már nem remélik, hogy megtalálják. „Nem hiszek a boldogságban, de azért előfordul, hogy boldog vagyok.” – mondja immár az öregkor határán Madeleine (Deneuve). Az ifjú Madeleine (Sagnier) még reménykedett a viszonzott és tartós szerelemben, a kiábrándulás azonban hamar eléri, jóképű cseh férje pár év házasság után cserbenhagyja. Hogy aztán a csábító váratlanul újra Párizsban teremjen epekedve, majd ismét gyáván elszeleljen. Madeleine élete ebben a „se veled, se nélküled” kapcsolatban telik el, boldog boldogtalanságban. A mintát lánya, Véra (Chiara Mastroianni) is megörökli. Csakhogy ő egészen más alkat. Sagnier-Deneuve „femme légère” – ami egyszerre jelent könnyűvérű nőcskét, könnyelmű, és könnyed nőt. Véra, a „fille légère” csak a könnyelműséget tudta eltanulni. Óvatlanul veti bele magát olyan kapcsolatokba, ahol nem kaphat viszonzást. Pedig a „csak azért is szerelem” nem az ő műfaja, beleroppan a bizonytalanságba.
Mindez így elmondva drámaian hangzik, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, a Szerelem nélkül soha musical, márpedig e műfaj alapvetően pasztelles és könnyed tónusa, a tragikus vonásokat nem mélyíti, hanem tompítja. (A zenét és a dalszövegeket jegyző Alex Beaupain tökéletes alkotótárs.) Miközben az Honoré-hősök léthelyzete inkább drámai (annyiban mindenképpen, hogy sehogy sem találják a helyüket), a filmek hangulata nem tragikus, hanem szomorkás. Honoré mindig melankolikus, együtt érző és megbocsátó, hiszen nem érhetjük el tökéletességet, a világ nem a tökéletességre van berendezve, még a szerelemben sem. Innen Honoré könnyed nemtörődömsége (sajnos a szerkesztésben is, a 45 évet átfogó szerelmes történet időnként maga is elbizonytalanodik, és elveszti a fonalat, ilyenkor egyedül a márkajelként felismerhető hangulat tartja össze). A Szerelem nélkül soha melankóliája ellenére is „film légère”. Ez olykor zavaró, de összességében mégis inkább erény. Honoré bizonytalanságából van mit tanulnunk; csak a közhelyek butítanak.
SZERELEM NÉLKÜL SOHA (Les bien-aimés) – francia-brit-cseh, 2011. Rendezte és írta: Christopher Honoré. Kép: Rémy Chevrin. Zene: Alex Beaupain. Szereplők: Catherine Deneuve (Madeleine), Ludivine Sagnier (a fiatal Madeleine), Chiara Mastroianni (Véra Passer), Louis Garrel (Clément), Rasha Bukvic (a fiatal Jaromil Passer). Milos Forman (az idős Jaromil). Gyártó: Canal+ / France 2 Cinéma. Forgalmazó: CineReal. Feliratos. 133 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 872 átlag: 5.27 |
 |
|
