DVDAnnie Hall / ManhattanPápai Zsolt
Annie Hall – amerikai,
1977. Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Shelly
Duvall. Forgalmazó: MGM/UA. 93 perc.
Manhattan – amerikai,
1979. Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Mariel
Hemingway, Meryl Streep. Forgalmazó: MGM/UA. 96 perc.
A hetvenes évek második
felében az amerikai film hátraarcot csinál, számos meghatározó rendezője
visszanyes a korábbi munkáira jellemző modernista irányultságból és az őshollywoodi
mozitradíciókhoz kanyarodik. Woody Allen azonban ekkor – ekkor is – szembemegy
a trenddel, és előbb megteremti, majd pedig megerősíti filmjei modernista
alapozását. Míg a hetvenes évek első felében inkább óhollywoodi mintákat
használt (Chaplint, a Marx fivéreket imitálta, a Casablancát készítő Kertész Mihályt idézte), addig a dekád
derekától jó időre Ingmar Bergman és a modern európai mozi más klasszikus
szerzői lesznek a fétisei. Az 1975-ös Szerelem
és halál már jelzi a változásokat, igaz, a Persona, A hetedik pecsét
és az Úrvacsora megidézése a zárlatban
még inkább ironikus. Allen mesterkettesében, az 1977-es Annie Hallban és az 1979-es Manhattanben
(kiegészülve a közéjük ékelődő, de művészileg enerváltabb Belső terekkel) viszont már a filmes intertextek mentesek a (pre)poszt
iróniától. Valamennyi szívből jövő hommage, elsősorban a svéd művészfilm,
másodsorban az európai modern film nagy direktorai előtti főhajtás. Az a
lendület, amit Allen az európai művészfilmtől a hetvenes évtized második felében
nyer, még sokáig kitart, ezt bizonyítja többek között a Szeptember (amit a bergmani kammerspiel hagyománya formált), a Szentivánéji szexkomédia (amit az Egy nyári éj mosolya – illetve Renoir Mezei kirándulása – ihletett), a Hannah és nővérei (amire a Fanny és Alexander hatott), továbbá a részben
a 8 és ½ által inspirált Csillagporos emlékek vagy az Amarcord vonzását mutató A rádió aranykora.
Az Annie Hall és a Manhattan
nagy filmtörténeti érdeme (mert
számos egyéb érdeme is van a két filmnek) tehát, hogy életben tartanak egy
olyan tradíciót, amely az elkészültükkor már igencsak elvékonyodott, és
hathatósan bizonyítják, hogy az akár viviszekcióra épülő európai szerzői
gondolat pompásan harmonizálható az amerikai kultúra elemeivel, a
stand-up-hagyománytól a burleszken át a romantikus vígjátékig. Az önvallomásos
jelleg több szintű a filmekben, Allen egyrészt személyes élettényeit használja
fel, mégpedig kíméletlen nyíltsággal, másrészt himnuszt ír szerelmetes
városához, New York Cityhez. Az önvallomásosságot erősíti a művek
kvázi-dokumentarizmusa, az, hogy a rendező–főszereplő folyamatos reflektál saját
magára, és rendre kontaktusba kerül a nézővel, direkten megszólítja őt. A
művészfilmes hatás azonban mindenekelőtt a filmek pszichológiai alapozásán érződik.
Lelki nyavalyák, pszichés defektusok kavalkádját látjuk, a direktor a modern
élet által szült zavarokat (elidegenedés, depresszió, paranoia, narkolepszia,
szexuális problémák) lajstromozza. Pontosan úgy, mint Bergman – csakhogy
Allennek jobbak a bemondásai.
Extrák: Nincsenek. A két lemez
két külön kiadvány.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 5.4 |
 |
|
