KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/június
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Óhullám A Nemzeti Filmalap (2011-19) filmjei
• Murai András: Gyomorgörcs és puncstorta Ügynökfilmek a Kádár-korszakról
• Rudolf Dániel: Áldozathozatal Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Kelecsényi László: Pisti a filmgyárban Örkény-mozi
• Huber Zoltán: Követni a formát Beszélgetés Sophy Romvarival
NŐI TESTEK
• Forgács Nóra Kinga: Anyanyelv Női reprodukciós horrorfilmek
• Bartal Dóra: Mintha orvos írta volna fel Autoerotika a sorozatokban
• Varró Attila: A vágy tüze Szörnylányok és rémapák
• Kovács Kata: Semlegesítsd a belső pandádat Domee Shi: Pirul a panda
LENGYEL VILÁGOK
• Fekete Tamás: Dubaji lányok, lengyel nők Maria Sadowska
• Szíjártó Imre: Csodás életek Lengyel hétköznapfilmek
• Varga Zoltán: Összefüggések pókhálója Gombrowicz és Żuławski
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Lovas Anna: Emlék-kollázsok Lynda Barry: One! Hundred! Demons!
AMERIKAI ÁLMOK
• Géczi Zoltán: Techno-Messiások tündöklése és bukása Amerikai startup: sorozatok és filmek
• Orosdy Dániel: Összebilincselve Sidney Poitier (1927-2022)
FESZTIVÁL
• Boronyák Rita: Idegen akcentusok találkozása Toulouse: Cinélatino
TÉVÉFILM
• Schubert Gusztáv: Családi kalitka Paczolay Béla: Pacsirta
• Kolozsi László: Frigye nem lett sikeres Tóth Tamás: Frici és Aranka
• Pethő Réka: Ez nem cég, hanem színház? Madarász Isti: Ecc-pecc
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: A halászlé és a tenger Pálinkás Norbert: Katinka
• Huber Zoltán: Hamlet, a barbár Robert Eggers: Az északi
• Varró Attila: Nickelodeon Tom Gormican: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya
MOZI
• Déri Zsolt: Szerelmes nehézfiúk
• Kovács Kata: Soha néha mindig
• Baski Sándor: Doctor Strange az őrület multiverzumában
• Vajda Judit: Hölgy
• Rudas Dóra: Kis lecke a szerelemről
• Pazár Sarolta: Mindenki utálja Johant
• Kovács Patrik: Camelot – Harcok trónja
• Varró Attila: Downtown Abbey: Egy új korszak
STREAMLINE MOZI
• Kovács Gellért: Fordulópont
• Benke Attila: Maixabel
• Huber Zoltán: Utazás
• Sándor Anna: Novícia
• Jordi Leila: Umma – Anyám szelleme
• Déri Zsolt: Stamping Ground
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Apokrif történelem

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tom Gormican: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya

Nickelodeon

Varró Attila

Nicolas Cage szerzői komédiája önparódia helyett duplacsavaros önarckép.

 

Nicolas Cage a kortárs amerikai film Bubbler-zenegépe: ötven centért gyakorlatilag bármit eljátszik retro-karcos, ám hi-fi minőségben és közben az ember képtelen levenni róla a szemét. Legyen szó kétméteres, vérszomjas vidámparki óriásbábokat kibelező takarítóról (Willy’s Wonderland) vagy trüffeltúró malacpajtásával társalgó erdei remeteséfről (Disznó), mutáns földönkívüli lénnyé transzformálódó családapáról (Color out of Space), vagy bal heréjével kezében üvöltöző szamuráj-Mad Max-ről (Prisoners of Ghostland), Cage csorbíthatatlan karizmája bármilyen különös zsánerképződményt vagy ezoterikus indie-művészfilmet képes összetartani – hála annak a sajátos imázsnak, amelynek szinte a pálya legelejétől szerves része az önreflexió. A Veszett a világ Sailorától az Ál/Arc Castor Troy-án át az Adaptáció Charlie Kaufmanjáig Cage legjobb filmjeiben egyszerre alakítja a figuráját és az őt alakító színészt, karaktereinek identitását meghatározza egyfajta állandó tudathasadás a valós én és a szerepjáték között, amelyet a legócskább filléres trashfilmben is bátran elővehet, mintha csak azt üzenné a hűséges közönségének: „te most nem egy pocsékul megírt figurát nézel, hanem azt, ahogyan én eljátszom”.

Ez a sajátos szerzői imázs szinte kikövetelte magának, hogy Nicolas Cage is bekerüljön abba az ezredforduló óta bővülő színészgárdába, akik nem csupán bájos cameo-k vagy burkolt alteregók (lásd Woody Allen) formájában játszhatják el önmagukat egy fikciós filmben, de hamisítatlan posztmodern truvájként sztár-perszonájuk kap saját történetet. Többről van itt szó önironikus mockumentary-knál (Real Life, Pittsburgh, I’m Still Here) – ezek a filmek nem a valódi színészt helyezik megírt kontextusba, hanem belőle írnak fikciót, amelyben a filmszerepeiből felépült konstrukció és a valós személyiség közötti ellentmondásos viszony kerül a középpontba. Amikor a minden karakterét szenvtelen bábbá redukáló John Malkovich saját fejében egy Malkovich-panoptikummal szembesül (A John Malkovich-menet); amikor a kiöregedett Jean-Claude van Damme egy postarablás túszaként könnyezve beszél személyes bűntudatáról az erőszakos és haszontalan álomgyári illúziók terjesztése miatt, hogy aztán egy köríves fejrúgással leszámoljon vele a fináléban (JCVD); amikor a kis hollywoodi karakterszerepekre kárhoztatott Paul Giamatti tárolásra leadott lelkét nagyobb sztár híján eladják a feketepiacon egy orosz szappanopera-színésznőnek, aki meg van győződve róla, hogy Al Pacino lelkével folytathatja pályafutását (Lélekölő) – mindezek a konkrét filmszínészi pálya szekunder szerzői vallomásaivá válnak egy író-rendező kezében.

Cage négy évtizedes karrierjének 8 és féljét azonban nem egy Woody Allen- vagy Spike Jonze-kaliberű álomgyári auteur készítette el: a Csajkeverők középszerű pasikomédiájával debütáló Tom Gormican ezúttal sem kívánt többet adni a nézőknek egy mókás dialógusokkal és túlrajzolt vígjátéki helyzetekkel szórakoztatóvá tett bromance-nál, amelyben az egyik fél történetesen egy létező, sőt sokak számára legendás színész, a másik pedig egy elvakult multimilliomos-rajongó, aki nem mellesleg a CIA célkeresztjébe került némi fegyverkereskedelem és emberrablás okán. Amitől azonban A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya hozzáteszi a maga pluszát a Durr durr és csók vagy Rendes fickók típusú hollywoodi akciófilm/buddy komédiákhoz, az éppen a Cage kézjegyét jelentő elidegenítő távolságtartás az általa alakított szereptől, amelyet ezúttal bravúros duplacsavarral önmaga eljátszásához használ: nem önparódiát kerekít a saját zsánervilágába pottyant sztárról (mint Bruce Campbell a Nevem Bruce-ban), hanem meggyőző önarcképet mutat arról a tudathasadásos állapotról, ahogyan a hétköznapi életét (család, szakma) eluralja a Cage-imázs – ám anélkül, hogy egy pillanatra is azt éreztetné a nézővel, ilyen a valódi Nicolas Cage. Gormican számos fantáziaepizóddal jelzi ezt a konstans ketrecharcot, amelyben a főhős vérre menő vitákat folytat az ifjúkori Sailorról mintázott doppelgängerrel, aki gonosz ösztönénként kényszerítené bele folytonosan a klisévé koptatott bőrdzsekibe – nem véletlen, hogy épp a Dr. Caligarinak jut a kedvenc film szerepe –, ezzel is jelezve a nézőknek: az évi hatfilmes nickelodeont rég nem a filmben is fennen hangoztatott kenyérkereset vagy holmi önkifejezési vágy működteti, hanem az elviselhetetlen megfelelési kényszer a vásznak és képernyők révén gigantikussá nőtt énképnek.

 

A GIGANTIKUS TEHETSÉG ELVISELHETETLEN SÚLYA (The Unbearable Weight of Massive Talent) – amerikai, 2022. Rendezte és írta: Tom Gormican. Kép: Nigel Bluck. Zene: Mark Isham. Szereplők: Nicolas Cage (Nicolas Cage), Pedro Pascal (Javi), Sharon Horgan (Olivia), Tiffany Hadish (Vivian), Paco Leon (Lucas). Gyártó: Embassy Films / Lionsgate. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 105 perc.

 

 

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15360