Állatemberek, emberállatok

Animal Planet

Hungler Tímea

Senki sem tudhatja biztosan: az állat uralkodik-e az emberben, avagy az ember az állatban.

„Hirtelen rám nézett, vagy hogy

úgy mondjam, fürkészve rám meredt.

Íme az Állat! – üvöltötte. Mindez

kicsit felkavart, hogy ilyet tudjon

mondani valaki, ha rám néz.”

Marie Darrieussecq: Malacpúder

Állat az emberben

Manapság az állatvédelem olyannyira természetessé vált, hogy legtöbbünk nem ütközik meg azon, ha a szupermodellek tüntetéseken bojkottálják a szőrmék viselését, ha egy kozmetikai cég legújabb termékeit nem állatokon, hanem embereken teszteli, vagy ha a Greenpeace aktivistái az elnyomott sárkánygyíkok jogaiért szállnak síkra.

Fajtatársaim közül néhányan valószínűleg túlzásnak vélik az állatok szabadságának, egyenlőségének és testvériségének ilyen típusú megnyilvánulásait, és az emberiség felsőbbrendűségét hirdetve az emberi jogok mellett törnek lándzsát. Vannak azonban olyanok (e sorok írója is közéjük tartozik), akik az állatokat a planéta ugyanolyan jogú állampolgárainak tekintik, mint az embert, és kénytelen kelletlen elismerik, hogy jóval lassabban futnak, mint egy gepárd, a rendőrkutyákkal ellentétben oldott állapotban sem szagolják ki a reptereken a kokaint, ráadásul a csatornák bűzét is nehezebben viselik, mint a patkányok.

Az emberi felsőbbrendűség tudata a kereszténységgel köszöntött ránk, és eszméi a mai napig sokunknál szilárdnak tetszenek –a Biblia tanítását, mely szerint az ember arra hivatott, hogy a többi élőlény fölött uralkodjék, a mindennapok látszanak megcáfolni, elég csupán egy sáskajárás, egy kutyatámadás vagy egy-egy kígyómarás kellemetlenségeit lelki szemeink elé idézni, hogy tudjuk, a hierarchia, melynek csúcsán állítólag az ember áll, nem is annyira stabil.

Darwin 1859-ben publikálta evolúciós elméletét a szerény címre keresztelt A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a kiváltságos fajok fennmaradása a létért való küzdelembent, amelyben bebizonyította, hogy az ember is csak egy a bolygónkat benépesítő állatfajták közül, az élet mutáció és szelekció következménye, ráadásul a létért folytatott küzdelemből („struggle for life”) mindig az a faj kerül ki győztesen, amelyik képes alkalmazkodni a megváltozott környezeti hatásokhoz („survival of the fittest”).

A génmanipulációk korában a posztmodern éra filmgyártása ugyanarról a meghasonlott állapotról tanúskodik, mint korunk emberének gondolkodása; viszonyunkat az animalitáshoz egymásnak ellentmondó hagyományok, nézetek, a keresztény-zsidó kultúrkör, a biológiaórák, némi totemizmus, a reinkarnáció tanai formálják alaktalanná, senki sem tudhatja már biztosan, hogy az állat uralkodik-e az emberben vagy az ember az állatban.

Tetemek és totemek

Az állatembereket/emberállatokat felvonultató filmek repertoárja sokszínű és összetett, akár az anyatermészet – tudományos tényeken alapuló science-fiction a Mimic –Júdás faj, amelyben a termesz és az imádkozó sáska keresztezéséből létrehozott új rovarfajta, miután intim kapcsolatra lép a csótányokkal, sikeresen népesíti be a New York-i metrót egy, az emberiség elpusztítását célzó, életveszélyes mutáns populációval; az Evolúció, amelyben az újra elkezdődő törzsfejlődés réme fenyegeti a Földet; illetve a két negatív utópia, a 12 majom és a Majmok bolygója, melyekben a létért folytatott küzdelemben az ember elvesztette a háborút: a valamikor irányítása alatt álló bolygón a vezető szerep már az állatok osztályrésze.

Ezek a filmek az állatok és az emberek viszonyát a kölcsönös kiszolgáltatottság elve alapján jelenítik meg, emlékeztetve az embert biológiai korlátjaira; arra a tudományos tézisre, hogy földi egyeduralmunkat csupán a véletlennek köszönhetjük, kitüntetett pozíciónk egy atomháborúnak, egy világméretű járványnak vagy egy meteor becsapódásának tükrében akár meg is inoghat, a Föld története bármikor újraíródhat, és lehetséges, hogy az új darabban az emberiségnek csupán statisztaszerep jut.

Szocializációja során az ember hajlamos megfeledkezni a gyökereiről, az áldásos civilizáció animális eredetünket gyakran szalonképtelennek ítéli. Azokban a filmekben, melyekben az emberi hősök metamorfózisokon keresztül állatokká változnak át (Párducemberek, A légy, Farkas, Patkánymese, A cápaember, A farkasember) az állati lét valamiféle isteni büntetésként reprezentálódik, az emberi felsőbbrendűség ellentétpárjaként, visszasüllyedésként a törzsfejlődés egy korábbi, elfelejtett szakaszába, az ösztönök világába.

Steve Barron Patkánymese című filmjének főhőse, a pékmester kis patkánylyukszerű szobájában emberhez méltatlan életet él (büdös, mint a görény, iszik, mint a gödény, zabál, mint a disznó), nem csoda, hogy egy szép napon a sors mindezt megtorolja azzal, hogy patkányként ébred; a klasszikus horrorban, a Párducemberek című moziban az elfojtott női szexualitás (a hősnő, Simone Simon képtelen szexuális kapcsolatra lépni a férjével) egy vérszomjas fekete párduc alakjában tör elő a főszereplőből, míg A légy izgága tudósa (Jeff Goldblum) azzal fizet az élet szentségének fittyet hányó kísérletezgetéseiért (olyan rendszer kifejlesztésén fáradozik, amely képes az atomjaira bontott anyagot egy földrajzilag távolabb eső helyen ismét összerakni), hogy DNS-állománya a véletlen folytán egy házi légyével keveredik össze.

A Patkánymesében az egyik szereplő a főhős régi fényképeit nézegetve megjegyzi, hogy a pékmester emberként leginkább egy patkányra emlékeztetett, a Párducemberek veszélyes szerb asszonyait többször hasonlítják a szereplők macskákhoz, a Farkasok szövetségének indián papja az 1764-es esztendő francia arisztokratáit pedig azzal kápráztatja el, hogy feltárja előttük, kiben milyen állat lelke lakozik.

A totemizmus jelenségét, mely nem csupán törzseket, nemzettségeket, de jellemző tulajdonságaik, külső megjelenésük alapján egyes személyeket is állati ősöktől eredeztet, tekinthetjük az evolúciós gondolkodás kezdetleges formájának, illetve a vallás előzményének is. Az állatok a totemizmusban vezetői, segítőtársai az embernek, isteni státuszuk biztosított: a szent állatokat a törzs nem fogyaszthatja el, nem törhet az életükre, hatalma és befolyása előtt szertartásokon tiszteleg. (A Brandon Lee alakította Eric Dravennek a Holló című filmben még a neve is az őt segítő totemállat elnevezésére rímel: „holló” vagyis „raven”; A skorpiókirályban egy egész birodalom származtatja magát a mérges állattól, míg Alan Parker klasszikusában, a Madárkában a főszereplő, Matthew Modine olyannyira azonosul totemállataival, a madarakkal, hogy naphosszat a galambdúcban üldögél, tollakból készít magának madárruhát, beleszeret a sárga kanárijába, és azt kívánja „bárcsak meghalna, és madárként támadna fel újra”.)

Ritka madarak?

Batman, a Pókember és szuperhős kollégájuk az orosz illetőségű Kétéltű ember – mindannyian újvilági héroszok, akiknek állatemberi léte a sanyarú gyermekkor következménye. A Denevérember kisfiúként szülei meggyilkolását nézte végig, akárcsak segítőtársa, a vörösbegy jellemvonásaival azonosuló Robin (Mindörökké Batman, Batman és Robin), a Pókembert idős rokonai nevelték fel, az iskolában a többi tinédzser gúnyolódásának állandó céltáblája volt, a Kétéltű embert korai éveiben titokzatos tüdőbaj támadta meg, tudós papája, hogy az életét megmentse, egy cápa kopoltyúját operálta a fiába.

A héroszok életében a totemállat valamiféle szülőpótlékként jelenik meg, azonosulásuk egy állatfajtával annak deklarálása, hogy az elvesztett emberi kötődések helyett egy új, szerető családra leltek; befogadta, elfogadta őket egy másik közösség, amelyhez tartozhatnak. Ahogyan a nyiladozó értelmű gyermek mintának, rosszabb esetben ellenpéldának tekinti szülei tulajdonságait, a szuperhősök is azonosulnak az őseiket jelképező, a biztonságot, védelmet szimbolizáló totemállatokkal, átveszik annak imponáló kvalitásait, ezzel a többi ember fölé, (állat)isteni rangra emelkednek. Félelemmel vegyes csodálattal, istenként/ördögként tekint rájuk az az emberiség, melynek szeretetéért és elismeréséért önfeláldozásukkal, segítőszándékukkal szállnak harcba.

Állati rokonságukat, a sötét foltot a múltban azonban egyikük sem képes felvállalni, származásukat titokban tartva kettős életet élnek: a Pókember New York felhőkarcolói közé feszíti ki hálóját, hogy emberi életeket menthessen, munkaidőben azonban félénk fotóriporter, a Denevérember mielőtt leszámol az ellennel Gotham Cityben, és befejezi röptét, szórakozott milliomos, a Kétéltű ember pedig jámbor gyöngyhalász, a tengerparti kis közösség mégis „tengeri ördögként” tekint rá.

A héroszok tudathasadásos egyéniségek, személyükben tökéletesen reprezentálják azt a skizoid, lelkünk mélyére száműzött, ambivalens érzelmi állapotot, amely a civilizált embert az állatvilághoz fűzi. Ahogyan kis kedvenceinkből, a háziállatokból hasadt személyiségeket nevelünk – egyik énjük felnőtt kutya/macska, aki utódait gondozza, szociális kapcsolatokat tart fenn a fajtatársaival, védi a territóriumát a betolakodóktól, másik énjük viszont szemellenzős módon megfeledkezik minderről, és örök gyermekként viselkedik, aki egy életen át boldogan fogadja, hogy a gazdi gondoskodjon róla –, a mi tudatunkat is többféle én lakja.

Olyan kettős kötődésű, szocializált ösztönlények vagyunk, akik hajlamosak istenként/ördögként viselkedni a Föld nevű bolygón, jóllehet természetüknél fogva csupán egyszerű állatemberek, emberállatok.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 13-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2632

Cikk értékelése:

szavazat: 819 átlag: 5.72