Új orosz filmekHátranézetBori Erzsébet
Ha nálunk nem látszik is, azért az orosz film még mindig a filmvilág egyhatoda.
Rossz filmet az amerikaiak tudnak jobban csinálni – erre jutottam az utóbbi időben látott orosz filmeket összegezve. Egy sorozat a Duna tévében, egy filmhét az Örökmozgóban, és ami még csurran-cseppen valamelyik magáról megfeledkezett tévécsatornán vagy a moziforgalmazásban. Amúgy szó sincs arról, hogy rosszak az orosz filmek. Vannak köztük egészen jók, sőt remekművek.
Muszáj jónak lenniük, mert bajos, egyre bajosabb rájuk hangolódnom. Sose voltam éltanuló oroszból, azóta azt a keveset is elfelejtettem, már a cirill betűk kiolvassásával is nehézségeim vannak. Az újabb filmekben csak elvétve ismerem föl a színészeket, a helyszíneket, és gondban vagyok a dátumokkal is. Nem ad megbízható támpontot, ha a szereplők elvtársnak szólítják egymást (nagy úr a megszokás), ha Zsigulin járnak vagy ha a fiatal hős kijelenti, hogy bízik a kommunizmus világméretű győzelmében (mi van, ha viccel). Csak ködös elképzeléseim voltak arról, milyen lehetett a hétköznapi élet a Szovjetunióban, és még ennél is kevesebbet tudok a mai Oroszországról. Egy határral távolabb kellett kerülnie tőlünk, Magyarország sokszorosát elveszíteni területben, hogy rádöbbenjek, mekkora valójában: még mindig kis híján kétszer akkora, mint az óceántól óceánig, Karib-tengertől Alaszkáig érő Amerika. Arra a kérdésre viszont, hogy világhatalom-e még Oroszország, egyértelmű nemmel válaszoltak egy milliós látogatottságú nemzetközi weboldal látogatói. Mi mégsem látjuk, mert a hátunk mögött van. Hátat fordítottunk neki, és tudni sem akarunk róla. Ha orosz könyvet olvasunk, orosz filmet nézünk, az nem odafordulás, hanem hátravetett pillantás. Nem volna becsületes eljárás, ha mindezt elhallgatva, a szakértő szerepében tetszelegve kezdeném itt osztani az észt az orosz filmekről, amelyeket tartozkodó kíváncsissággal, a laikus szűzi tekintetével néztem.
A páncélvonat utasai
Vlagyimir Hotyinyenko Makarov című filmjét a televízió vetítette. Emlékszem, három éve az ő Muzulmán című filmje tetszett legjobban egy orosz filmhéten. A Makarov egyszerre utal a főhős nevére és az afganisztáni háborúban rendszeresített maroklőfegyverre. Makarov halk szavú alanyi költő, vidéken él rajongó irodalomtanárnő feleségével, és nem nagyon találja helyét az erőszak és a posztmodern új világában. A félelemnek és a névazonosság sugallatának engedve egy igazi dosztojevszkiji megkísértéses jelenetben új verseskötetének honoráriumából megveszi a pisztolyt. Innentől kezdve a csehovi dramaturgia veszi át az uralmat, a hős a fegyver megszállottja lesz, élete gyökeresen megváltozik, házassága tönkremegy, nem sok híja van, hogy börtönbe kerüljön és megölje a legjobb barátját, valamint nem tud többé verset írni. Az utolsó pillanatban kiszabadul a pisztoly bűvköréből, de nyitott kérdés marad, hogyan lehet együtt élni az erőszak (és a posztmodern líra) rémuralmával.
Megnyugtató arról értesülnünk, hogy az új nemzedéknek már nincsenek ilyen problémái, a Süketek földje (rendezte Valerij Todorovszkij) két bájos hősnője – az ügyeletes szőke meg a tüneményes kis barna – természetesnek tekinti, hogy gengszterekkel áll napi kapcsolatban, és ők gőzölgő hullahegyek, vérpatakok mentén szövögetik közhelyes barátságukat.
Különös, hogy még Szerik Aprimov kazah rendező is a fővárosi trendet követi, amikor A három testvérben fegyveres rablásra küldi egy világtól elzárt, tök szegény falu kamaszait. A kazah ifjúság ugyanis sürgősen dugni szeretne, amihez pénzre van szüksége. Az egyik kölyök azonnal feldobja az apját, hogy ő hozza ki minden hónapban a kolhoz vagy a bányászok fizetését, csak azt kéri, hogy lehetőleg ne öljék meg az öreget. A falu és vidéke két izgalmas helyszínnel dicsekedhet, egy légi támaszponttal és egy mozdonytemetővel. Utóbbiban teljesít szolgálat az öreg Klein, aki onnan kapta nevét, hogy a háborúban német hadifogságba esett. Világlátott férfiként ő vezeti be a fiúkat a női lélek és az erogén zónák rejtelmeibe, ő gyújtja fel a képzeletüket és a tettvágyukat azzal a mesével, hogy egy közeli tó partján áll az a szerelmi fészek, ahová a repülőstisztek hordják a nőket. A térkép ugyan nem mutat semmiféle tavat, sem oda vezető vasútvonalat, de a fiúk is tisztában vannak azzal a közismert ténnyel, hogy a szovjet térképekről pont a legérdekesebb dolgok hiányoznak, miközben a feltüntetett tereptárgyak egy része dezinformációs célt szolgál. Végrehajtják hát a pénzrablást, elkötnek egy vonatot és nekivágnak a nagy kalandnak. Klein későn érkezik, hogy bevallja: az ócska vonatokat nem kéjutazásra használják a repülősök, hanem mozgó célpontnak a vadászgépek éles lőgyakorlatain. Így pusztul el a falu összes fiúgyermeke. Csak a legkisebb fiú marad életében, akiből vadászpilóta lesz, és aki elmeséli a váratlanul tragikus véget érő történetet. A három testvér hitelesen ábrázolja a kazah gyerekek életét, hangja egyszerre bensőséges és csúfondáros, csak a pénzrablási história nem illik bele a képbe, és azt is kételkedéssel fogadtam, hogy a szovjet televízió élő egyenesben közvetíti a titkos katonai bázison zajló légigyakorlatokat.
Aprimov filmjénél erőteljesebbnek ígérkezett A táncos ideje, amelyet jelentős alkotásként értékelnék, ha nem jövök rá véletlenül, hogy van egy második része is. Vagyim Abdrasitov filmjét két egymást követő héten adta a tévé, és az első résszel számomra befejeződött, nem tudtam, hogy van folytatás, és nem is éreztem szükségét. A történet a Kaukázusban játszódik, ide érkezik meg férje után a feleség a gyerekekkel és a nagypapával. A tengerparton szállnak le a vonatról, mosolyogva és jól öltözötten, Fjodor, a férj meg a barátja, Fidel buszra ülteti őket, amelyen csak ők utaznak, miközben a buszpályaudvar feketéllik az utazni akaró, batyus menekültektől. Útközben a gyerekek felfedezik a Kazbek havas csúcsát, éppen olyan, mint a cigarettásdobozon, csak a lovát ugrató kozák hiányzik a tetejéről. Ő sem várat magára sokáig, a kulturházban a néphadsereg műkozák együttese tart bemutatót, és az előadás fénypontján igazi lovas jelenik meg a színpadon. Ő Andrejka, a harmadik barát, akik a család érkezése előtt együtt lakták azt a gyönyörű villát, amelyet Fjodor a háborús érdemeiért kapott. Ne kérdezzék, melyik kaukázusi háborúról van szó, fogalmam sincs, a filmből sem derül ki, érjük be annyival, hogy az egyik a sok közül, muzulmán volt benne a másik fél, és most éppen kitört a béke. Az asszony azt szeretné tudni, honnan van a ház, amit teljes berendezéssel, gyerekjátékokkal, fényképekkel, ruhákkal hagytak hátra ismeretlen lakói, de akadékoskodását rövid úton hallgattatja el a férje azzal a kérdéssel, hogy akar-e inkább visszamenni a gyárba az Ural vidékre, ahol a férfiak bányászként dolgoztak, mielőtt a haza hívására pályát módosítottak volna. Az asszony felveszi az idegen nő ruháját, és nem kérdez többet. Mindenki hallgat, de ami békének látszik, az csak fegyverszünet, erőgyűjtés, mindenfelé menekültek bolyonganak vagy szivárognak vissza a hegyekből, mindkét oldalon őrzik és gyűjtik a kifizetetlen számlákat. A hősök veteránok lettek, Fjodor őrlődik a felesége és a háborúban szerzett ápolónő szeretője között, Fidel nem találja a helyét, Andrejnek pedig, aki egyébként nem volt katona, az a baja, hogy még nem sikerült felnőnie, ráadásul beleszeret a barátja szeretőjébe. Aztán egy átmulatott éjszaka után lemennek a tengerhez… Jól bevált filmzárlat, de A táncos idejének csak az első része ér véget itt. Kétségtelen, hogy nem adott megoldást, de ha egyszer nincs… Ezt a második rész nélkül is sejthettük, amely csak arra jó, hogy összekuszálja a szálakat, erőszakot tegyen a jellemeken, hogy aztán önkényesen belefusson a boldog végbe.
Rövidebbre vágva
A kaukázusi fogoly világsikere után várható volt, hogy megugrik az ilyen és hasonló filmek száma. Az általam látott, közvetve vagy közvetlenül háborús témájú filmek mind óvakodtak belemenni a kényes részletekbe, állást foglalni, kiállni valamelyik, akár a saját fél mellett is. Felteszem, hogy az orosz társadalmat is megosztja a végeken folyó fegyveres tevékenység, például az anyák nem úgy vélekednek róla, mint a nagyorosz álmokat dédelgetők. Belátjuk, hogy nem könnyű egybentartani és kormányozni a világ legnagyobb birodalmát, de kisnemzeti empátiánknak megvannak a maga határai. Én például nemigen tudtam mit kezdeni az Ellenőrzőpont című alkotással, amelyben egy kisded egységnek büntetésből egy olyan csecsenföldi mellékutat kell őriznie, ahol gyakorlatilag senki nem jár, csak néha egy-egy gyászmenet, amikor meghal valaki a „szemét őslakosok” közül, akikkel csak annyi a kapcsolatuk, hogy rendszeresen nőt és füvet vesznek tőlük pénzért vagy lőszerért. Az Ellenőrzőpontból nem tudjuk meg, miért vannak ott az oroszok, mit akar tőlük a nép, s ami a nagyobb baj, hogy mit akar tőlünk ez a film. Enélkül pedig nehéz átadnom magam az osztag mindennapjait megörökítő, mégoly hiteles és szórakoztató életképeknek. Pedig Alekszandr Rogozskin jó és neves rendező, de én a nála is jobb és nevesebb Georgij Danyelija filmjéért sem voltam oda. Sokakkal együtt nekem is szép emlékeim vannak az Őszi maratonról, és egyáltalán nem rossz a mostani Fortuna sem, amelynek egy öreg gőzös a címszereplője. Az egykor szebb napokat látott vízi jármű a Volgán jár fel s alá, a tiszteletet parancsoló Fomics kapitány (Vahtang Kikabidze játssza), egy mogorva gépész és egy hajósinas alkotja az állandó stábot, akik bárkit és bármit szállítanak, nászutasoktól gyásznépig, hamis dollároktól élő állatig. Képzelhetik, milyen mulatságos eseteik adódnak, de ezzel együtt, vagy éppen ezért, a Fortuna olyannak tűnik, mint egy megszelídített Kusturica-film.
Olvasom, hogy Gleb Panfilov, aki a szovjet korszakban A tűzön nincs átkeléssel vétette magát észre, legújabban a Romanovokról készített nagyszabású és apologetikus giccset. A Nyikita Mihalkov erkölcsi és anyagi segítségével tető alá hozott műhöz nem volt szerencsém, láttam viszont A cár gyilkosát, amely egy tébolydai ápolt és a lassan bűvkörébe kerülő orvos képzeletében idézi fel a cári család végnapjait. A szovjet elmegyógyintézetben játszódó kerettörténetben – amely óhatatlanul a 6-os számú kórtermet juttatja eszünkbe – az egyik őrültnek az a fixa ideája, hogy ő az a Jurovszkij nevű kisvárosi fényképész, aki megölte II. Miklóst. Jurovszkij laza kapcsolatban állt a csekával, és a tudomására jutott, hogy egy helyi kereskedő villájában tartják fogva a cári családot és legbelsőbb személyzetét. Delejesen vonzotta az épület, folyton ott ólálkodott, és egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy történelmi küldetést szántak neki. Az egyik orvost érdekelni kezdi a beteg, aki hosszú beszélgetéseik során láttató erővel, a legapróbb részletekig képes felidézni az eseményeket. Elbeszélésének hatása alatt a doktor fokozatosan magára ölti a másik fél, a cár szerepét. Az általa elképzelt Miklós kivételesen érzékeny és intelligens, tisztán látja Oroszország és benne a maga helyzetét, nincsenek illúziói, kötelességtudóan várja sorsa beteljesülését. A rezsimnek kényelmetlen a cári család jelenléte, hiszen a legitimáció kényes ügy, szabadulnának tőlük, de a száműzetés nem jó megoldás, és talán nem csak a hazai és nemzetközi felháborodástól tartva riadnak vissza a királygyilkosságtól. Nagyon is hihető a film verziója, hogy nem a legfelső helyről érkezett hivatalos, írásos utasításra történt a kivégzés, hanem a legfelső helyről kiinduló, szinte csak félszavakkal, célzásokkal és hangsúlyokkal közvetített sugallatra. A villában szolgálatot teljesítő magyar különítményt előbb lecserélik, mert nem hajlandó nőkre és gyerekekre lőni, majd egy este lehajtják a pincébe a cári családot a gyerekekkel és a személyzettel együtt, halomra lövik őket, éjszaka elszállítják és elássák a holttesteket, de utóbb elégedetlenek lesznek a helyszínnel, kiássák őket, és a cárt különválasztva újra elkaparják a tetemeket. A Romanovokat őrző villa körül többször is megjelenik egy fiatal nő, aki eltűnt kislányát keresi. Amikor Jurovszkij ismeretlen öregemberként, prózai vakbélgyulladásban haldoklik egy kórházban, utolsó szavaival azt bizonygatja, hogy annak a kislánynak az eltűnéséhez neki nincsen semmi köze.
A cár gyilkosát az a Karen Sahnazarov rendezte, akinek A telihold napja című remeklését nemrég láttam az Alpok-Adria fesztiválon. A telihold napja olyan, mint a Rövidre vágva, csak oroszban, és még rövidebbre vágva. Egyetlen nap véletlen találkozásait látjuk gyors egymásutánban, vannak figurák, akik csak annyi időre tűnnek fel, amíg elhaladnak valaki mellett, akit majd követni fogunk. Alapjáraton úgy írható le a szerkezet, hogy reggel buszra szállunk egy ismeretlen férfival, és elmegyünk vele a filmgyárba, ahol szerepért kuncsorog; a pasas szeretheti a nőket, már a megállóban kiszúr magának egy júnói termetű barnát, a filmgyári folyosón pedig egy bájos szőkét; további útja titok marad, mert innentől a szőke lány után megyünk, de csak addig, amíg buszra száll és egy piros lámpánál összemosolyog a szomszéd autóban ülő fiatalemberrel. A fiú sötét szemüveges, gengszter külsejű útitársaival valami roncstelepre hajt, kisvártatva furgon érkezik, a benne ülők szó és kiszállás nélkül nyitnak tüzet. A merdzsó egy utasa sem marad életben, a roncstelep mellett vonat robog el, a vonatablaknál ül valaki… és így tovább, következnek egymásra a találkozások, amelyeket sokszor csak a néző érzékel, a résztvevők számára észrevétlenek maradnak. Azt hihetné az ember, ez egy döglesztően unalmas film, nincsen sztorija, nincsenek benne főhősök, akikért izgulni lehet, mire felkeltené valaki az érdeklődésünket, már el is veszítjük szem elől, és valaki mást kísérünk tovább. Csakhogy a film éppen ellenkező hatást ér el, a leghétköznapibb emberek is enigmatikus figurává változnak benne, a nézőt titkos sugallatok lepik meg, önkéntelenül is találgatásokba bocsátkozik, szőni kezdi magában az ismeretlen találkozók rejtve maradt történeteit. A színre lépő alakok emlékei és képzelete révén kitágul a tér és az idő, a kilencvenes évek helyett 1948-ban vagyunk, egy étteremben, ahol egy gyönyörű, lila ruhás hölgy mosolyogva földhöz vág egy poharat, és otthagyja társát, a fess katonatisztet. A XV. századba kerülünk, és egy ifjú kán a sztyeppén Dzsingisz kán birodalmáról álmodik. Egy kisfiú Puskin meséket olvas, elalszik a könyv felett, és máris belovagol a képbe Alekszandr Szergejevics, a háborúba tart, és útközben csókot kér egy kalmük leánytól.
Egy ilyen filmet elkezdeni könnyű, befejezni nehéz, de Sahnazarov erre is tudja a megoldást. A szálak szövése közben vissza-visszatérnek az egyszer már látott figurák, és kiderül, hogy még középpontja, fókusza is van a filmnek: az éttermi jelenet, amelynek többen is részesei, szemtanúi voltak a szereplők közül. A záró epizódban idős férfi ül a parkban, és egy fiatal riporternő mikrofont tol az orra alá, hogy idézzen fel egy jelentős eseményt, emlékezetes pillanatot az életéből. Ő pedig elmeséli, hogy kezdő pincérként látott egy gyönyörű, lila ruhás hölgyet, aki mosolyogva földhöz vágta a poharát, és kisétált az étteremből. A tévések várják a folytatást – ki volt, miért tette, mi lett vele –, és amikor nem kapnak választ, udvariasan elköszönnek a szenilis vén hülyétől. Ők nem értik, de a néző tudja, hogy azt a titkos értelmű jelenetet valóban nem lehet elfelejteni.
Külső övezet
Most persze összegeznem kéne az új orosz filmekről szerzett benyomásaimat, de előtte beszélnem kell egy döbbenetes élményemről. Pjotr Lucik filmje volt az. (Onnan ismerhetjük, hogy ő volt a társírója a Vasisten gyermekei forgatókönyvének.) Nem elég, hogy fekete-fehér, az a címe, hogy Külső övezet. 1998-ban készült, de ha azt mondják, hogy 1931-es vagy 1955-ös, én azt is elhiszem. Ez maga a nagy-orosz vagy nagy orosz film, Eisensteintől Tarkovszkijig, nem kihagyva Mihail Rommot, Csuhrajt, de még Csiaurelit sem. Komor, súlyos, emberléptéken túli, monumentális, félelmet nem ismerő. Felrúg minden dramaturgiai szabályt, nem érdekli, mit hisz el a néző, sem az, hogy mit vesz be a gyomra. E Kohlhaas Mihály-történetben négy urali paraszt indul el igazságot tenni, visszaszerezni a földjét, amit gaz ármánnyal, bagóért privatizált el az olajkirály. A kolhozelnökön kezdik, aki puskát fog rájuk, egyiküket megsebesíti, de elkapják, megverik, lékbe lógatják, hogy azután a legnagyobb barátságban, az ő oldalkocsis motorján robogjanak tovább egy szinttel magasabbra, a járási kooperátorhoz vagy koordinátorhoz, akinek eltörik a karját, kályhára ültetik a gyerekeit, de miután kiadta a kért nevet, tőle is kedélyesen válnak el, és irány a város. Városi emberüket a szoba padlója alatti rejtekhelyen, a szó szoros értelmében a fogával marcangolja halálra egyikük, míg társai vad afrikai törzsek csatáját nézik a televízióban. A következő ellenség lelövi a kolhozelnököt, ketten mellette maradnak, a harmadik a támadó után ered, megöli és levágott fejét felmutatja az elnöknek. „Jó ember lett belőled” – mondja a haldokló, akit elásnak a városi parkban, és mennek tovább a nagyvárosba. Az olajkirály hatalmas palotája legfelső emeletén trónol, polcain díszkötésű könyvekként sorakoznak a világ minden részéből származó olajminták. Maga a mammon testesül meg benne, de nem tagadja meg orosz voltát. Armani öltöny helyett nyitott fehér inget visel, tegezi a kérelmezőket, szabályos adás-vételi szerződést tol az orruk alá, eldicsekszik vele, hogy az íróasztala többet ér, mint a falujuk összes földje, majd előveszi a vodkát. Hőseink tenyérbe rejtett bugylibicskával, szájukba rejtett borotvapengével mészárolják le a gonoszt és fogdmegjeit, de előtte még nagykabátot dobnak a kis titkárnő fejére, hogy megkíméljék a bestiális kegyetlenség látványától. Az utolsó jelenetben zúg a traktor, szánt az eke, szárnyaló nagyzenekari aláfestéssel, a jövőbe vetett optimista derűvel művelik visszavett földecskéjüket.
Gyalázatosan hatásvadász film, akár paródiának is elmenne, de hatalmasat üt. Megy a négy férfi a motoron, rájuk esteledik, hóvihar kerekedik, ők kört alkotnak, a fejük fölé, maguk köré kanyarítják a bundájukat, s az így képződött sátor védelmében begyújtanak a spirituszfőzőbe, konzervet melegítenek, teát főznek, az egyiket kiküldik lábat és kapcát mosni a hóba, a másik elbólint, a harmadik Puskint olvas. Alig beszélnek, hosszan mennek a havas sztyeppén, fütyül a szél, zúg a motor, zakatol velük a tehervonat, amit leintettek. A film tele van gátlástalanul naturális részletekkel és a naturalizmussal homlokegyenest ellenkező, balladisztikus kihagyásokkal: a képileg nem megoldható vagy fölöslegesnek ítélt mozzanatokat egyszerűen átugorja, de az emberi ésszel felfoghatatlan, mit és miért tart a rendező szükségtelennek vagy ábrázolhatatlannak. Nincs még egy ország, még egy filmgyártás a világon, ahol a Külső övezet elkészülhetett volna. Gyártotta a Goszkino Rosszii meg az Utro XXI veka, és ehhez már nincs is mit hozzátenni.
A filmeket az Örökmozgó, az m1 és a Duna Televízió vetítette.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 763 átlag: 5.62 |
 |
|
