Szelek szárnyánKicsit ásnak, nem röpülnekKarátson Gábor
Kiarostami filmje igazi földfilm: elfogadása a földi sorsnak.
Félreértés ne essék, mindjárt az elején: hogy nem röpülnek, az jó (miért kéne az embernek röpködnie: nem madár), s hogy ásnak egy kicsit, az is jó, mindjárt durván a mélybe ásni, az sem kívánatos. Mondjuk meg mindjárt az elején, nagyszerű film ez; írásom címe nem a filmmel vitázik, csak a címével, azzal is csak egy kicsit. „Hordoz majd a szél”, The wind will carry us, mondja a film angol címe, idézet a korán elhunyt iráni költőnő, Forough Farrokhzad verséből (magyarul, pláne, Szelek szárnyán), amelyet az enigmatikus főszereplő egy fejőnőnek (fiatal lánynak) mond el a hegyen épített városban; de azt sem ám kint a szabad levegőn, hanem mély földalatti pincében, vaksötétben (ott feji a lány a kecskét); röpülésről igazából, egyelőre, szó sincs. Lehet, hogy hordoz majd egyszer, hát remélhetőleg, de egyelőre csak úgy seperget erre-arra, fönt a fölszínen is; egyelőre csak úgy sodródunk a földön.
Abbas Kiarostami új filmje igazi földfilm, a szó legjobb értelmében. Szinte vallásos értelemben, gondolnám, ha nem volna e jelző félreérthető, kiváltképp a mai Iránnal kapcsolatban. Mégiscsak erre gondolok, elfogadására a földi sorsnak, a földi utazásnak, amelynek, mint Kiarostami más filmjeiben is, végestelen-végig valami áhítatos hangulata van, épphogy az események tökéletes jelentéktelenségében (tökéletesen jelentéktelenek, tehát nem azok); nem beledolgozott tézisként, hanem a történet szövedékéből adódva.
„Hová megyünk?”, „Sehová se tartunk.” „Nem, nem” – ilyesmi beszélgetés foszlányait halljuk a távolból mint lehallgató-berendezésen át, miközben látni széles, kopárságában is meglehetősen barátságos dombvidéket látunk, kígyózó szerpentint, s rajta egy autót, amely illő bizonytalansággal halad, nemsokára már a vetítővászonnal párhuzamosan keresve útját; bár másfelé mint az országúton úgysem mehetne.
Egy nagy fát kellene megpillantaniuk, a láthatatlan utazók erről beszélnek; ott kanyarodik majd el az út. Figyelni kezdi a néző is a dombokon ritkásan álló fákat, találgatni, ez vagy az elég nagy-e, a maga távolabbi figyelőhelyéről, amely a láthatatlan utazókénál akár kedvezőbb is lehetne (rájön hamar, hogy az övé sem az). Így vonódik be a tájba mint történésbe, talán kalandba. Máris valami vizsgálódásba, amely bármit jelenthet, akármire vonatkozhat, hisz nem tudjuk, a nagy fa keresésének mi a tétje. Hová igyekeznek ezek s mi ott a dolguk? A beszélgetés (vita?) mintha valami fontosra utalna. A filmcsinálás itt, máris érezhetően, arra megy ki, hogy ez a fontos ne derüljön ki soha, maradjon viszont a film porosan s tétován, cseppet se durván félelmetes hangulata. – Marad is.
Megpillantjuk a nagy fát, még mindig a messzeségből; és aztán ott a kisfiú, már a közelből, a láthatatlan utazók szemével. A film másik főszereplője, majd, mint lassacskán, csip-csup mozzanatokból megértjük, folyton párhuzamban azzal, hogy végül is nem történik soha semmi. Mi sem történik, de érdekesebben, mint sok úgymond izgalmas filmben. Valami, ami meg sem volt soha, folyton elvész.
Lukak, kihagyások, üregek vannak a történetben, kitakart részek. Mindjárt az elején is, a kisfiú megjelenése körül. De ez sincs meg, igazából, ezt a lukat, kihagyást, elhallgatást is csak fokozatosan fedezzük fel (a hiány sincs meg, igazából), a jelentését pedig egyáltalán nem értjük meg, soha. A kisfiú utazóinkra várt ott az út mellett, a nagy fa alatt, utazóink csodálkoznak is, nahát, ki küldött ki elébünk... de kik elé?
Hagyján, hogy sejtelmünk sincs, kik ezek, mit keresnek e távoli tájon („Haha, abból lenne csak nagy baj, ha kiderülne, miért vagyunk itt!”, mondják majd nevetve a kisfiúnak, „ha kérdezik, mondd azt, kincskeresők vagyunk”, mondják), de valójában ők hárman, az autó utasai nincsenek is, ketten közülük végig láthatatlanok maradnak; csekély kis tevékenységeik említései jelzik csupán, valamiképp mégiscsak léteznek. Boszorkányos ügyességgel a rendező mindjárt a legelején eltünteti az autó másik két utasát, a „mit láttunk a filmrészletben” játékhoz hasonlóan; hogy a félrevezetett néző (aki nem tudta, hogy talán erre kéne figyelnie) utólag tényleg nem tudja megmondani, látta-e akkor, szemvillanásnyi időre, mindhármukat, mikor a főhős (a falubeliek majd „a mérnök”-nek fogják nevezni), a másik kettőre (de voltak-e?) hagyva az autót, a kisfiú vezetésével elindul a meredélyen a hegyi város sasfészke felé. Midőn félútról, harmadútról még visszafordul, valamit lekiált nekik: láttuk-e őket, például, akkor, mintegy búcsúzóul: legelején a filmnek?
*
Amit Kiarostami igazán megmutat, a hegyen épített város lesz majd, amely ezúttal sem rejtethetik el. Valóban érdemes megmutatni, dokumentarista részletezéssel mint képzőművészeti alkotást, szobrot, térplasztikát, vagy olyasmit, ami természeti képződmény inkább, mint emberi mű – évszázadok alkotása, talán évezredeké (arrafelé sose tudni). Több szinten, egymás alá, fölé, mellé építve, egymásba ékelve állnak-függnek a parányi épületek, utcákkal és terecskékkel egybefolyva, kimeszelve hézagmentesen az egész, sárgásfehéren; aki ablakán kitekint, maga mellett, fölött, alatt mindenhol életet lát, beszélgetőket, alvókat, levest kanalazgatókat. Ez a kurd falu (hogy kurd volna, csak a recenziókból tudom, Sziah Dareh, az iráni Kurdisztánban, minek némely kritikusok politikai jelentőséget tulajdonítanak, a rendező hogy rokonszenvezne a kurdokkal, annak volna ez a jele; a kurdokkal én is rokonszenvezem, afféle magyarok ők is; ha a rendező velük mondani akart valamit, ugyanúgy elrejtette azt is, mint filmje megannyi más mozzanatát), ez a falu tehát semmiben sem hasonlít az általunk ismert településszerkezetekre. A privatissimumnak nyoma sincs; ennek fejében a meghitt nyájasság hangulatát árasztja magából.
Ekkor s itt következik a film egyik csodája, főhősünknek, a „mérnöknek” a hegyi városba való fölérkezése után, a legnagyobb; egyáltalán a filmezés egyik csodája, hogy mit lehet, egyáltalában, filmen megmutatni: az alma útja.
– A nagybácsi almája – mondja „a mérnök”; három sárgászöld alma a kezében. Az egyiket fölmutatja a kisfiúnak, ki három szinttel alatta, egy kis belső udvarban áll.
De elejti az almát. S az azon az ugyancsak sárgásfehérre meszelt kis teraszon (egyetlen forma sem nagyobb itt néhány négyzetméternyinél), amelyen ő áll, a mérnök, elgurul, szép lassan, de már utánanyúlni késő, megállíthatatlanul; eljut egy keskeny, hosszú vályúig, amely – bizonyára az esővíz elvezetésére, ha mégis esni találna néha – merőlegesen kivezet a terasz pereméről az űrbe, hosszú, vékony póznával megtámasztva a végén, ki a három szinttel alattunk levő kis benső udvar közepéig: belép e vályúba, lassacskán végiggurul azon is, s a végére jutva lepottyan a mélybe, egyenest a kisfiú lába elé:
– Nem, a tiéd – szól le neki a magasból a „mérnök”.
Mérnök, az semmiképp sem lehet. (Mifelénk „tanár úr”-nak volt szokás szólítani az ilyen nadrágos embert.) De néprajzos sem, annyi szent. Filmes-e? Nem látni, hogy volna kamerája. Fotóművész, talán? Valami tény itt is ki van takarva.
Magasság- s mélységről szól a film, nem túlságos magasságokról s nem túlságos mélységekről: emberléptékűekről; őket futja be az alma, kijelölve mintegy azt a képzetes teret, amelyet a „mérnök”, kit mintha ennek az (el nem rejthető) hegyi városnak a kikémlelésére küldtek volna ki ismeretlen megbízók (hiába kívánnak tőle ténylegesen bármit is, megbízatása is csak képzetes lehet), hegyre föl, félútra vissza mint etalont folyton magával hurcolna. (Valaki Kafka Földmérőjéhez hasonlította.)
Foglya ennek az etalonnak, de mivégre; egyikük sem tudja használni a másikat.
Az autó közben fölkerült a hegyre, fölfurikázott vele a hátsó szerpentinen a két kolléga, kiket valóban nem látunk ezután sem; szamócát esznek, ezt halljuk róluk többször is, az egyik teraszról nyíló egyik szobában. Magát az ajtót Kiarostami gondosan meg is mutatja. Egy kritikusa szerint a film sok szempontból komédiának tekinthető, a dialógusok szinte abszurdak; meglehet; de ez a komédia, másfelől, valamilyen (talán ordenáré, talán csak félelmetes) misztériumjátéknak hat inkább. Valami nagyon el van tussolva itt.
A „mérnök”, mostantól szinte végig, maga vezeti a kocsit. Van egy mobiltelefonja (bérli); a World Socialist Web Site kritikusa megdöbbentőnek találja, hogy Siah Dareht föl sem lehet hívni mobilon, annyira el van vágva a modern technológia áldásaitól – mókás; mintha csakugyan kívánatos volna, hogy minden kurdnak legyen maroktelefonja. – Egyre megy; megcsörren, de nincs térerő.
Autóba be; tekervényes, poros földúton a „mérnök” kigurul a városból, föl egy másik, kissé magasabb tetőre. Onnan próbál telefonálni, ordibálva.
Hamar sejteni kezdjük, egy öregasszony halálát lesi a három jómadár (fontos, hogy hármuk közül csak az egyik létezik); a kisfiú meg is mutatja, ott lakik az öregasszony az egyik szint kék ablaka mögött. Az ő (különleges?) halotti szertartását kellene a „mérnöknek” lefényképeznie (filmeznie?). Ez annyira „kiderül”, hogy nem hisszük el igazán; a gyászszertartás csupán fedőneve valami másnak, ki nem mondhatónak. (Amely mozzanatnak az abszurditása azonban nincsen annyira kidolgozva, mint másoké, a film ezen a pontján kissé orrnehéz.)
A mobiltelefonálós fölautózások tagolják a filmet, a teljes értelmetlenség hangulatát sugallva. „Mrs Godarzi?” „Azt hittem, ő az.” „Mondd, hogy nem tudtál elérni.” „Mégsem fojthatom meg!” „Várnunk kell, nincs mit csinálni.” Mire a film végére az öregasszony valóban meghal, a „mérnök”, már az autóból, éppen távozóban, néhányszor lekapja a temetési menet nőtagjainak sötét ruhába öltözött, érdektelen menetét; ilyet akárhol látni, ilyesmire nem vár két hétig három (?) ember.
Mint R. H. Blyth írja valahol valami másról, az allegóriák híg levegőjét szívjuk; ezúttal ez megnyugtató, kellemes. Miféle hely ez az Irán? Fönt, a szomszédos hegyen, a tetőn, az első fölautózáskor már énekszó hallatszik a földből. Föld röpül föl a földből; ásónyomnyi föld ásónyomnyi után. A „mérnök” odamegy, a gödör fölé hajlik. „Mit ás, kutat? Kutat nem hegytetőn szoktak ásni.” „Nem”, válaszol a mélybeli hang, „távközlést, telekommunikációt”. Erre megy hát ki a temetés is. Egy lábszárcsont érkezik. Sírok lehettek itt!
Eszembe jut Joris Ivens gyönyörű filmje, A szél. Az Kína filmje és a Gobié. A várakozás filmje az is. Ott a szélre várnak, lefilmezni azt szeretnék. Igazi eredmény ott sincs. A múlthoz való viszony Ivens Kínájában is (hát még a létezőben!) mélységesen meg van zavarva; de abban, ahogy a francia Ivens viszonylik Kína földjéhez, mégiscsak több a kínai múlt, mint az iráni Kiarostami elmaradott iráni (kurd?) jelenidejében a régi Kurdisztán (Irán?). Ezért kell, gondolom, ásni.
Holtakat eltemetni, kiásni eltemetetteket. Iszlám Irán; miféle világ, egyáltalában, az iszlám világ? Mint minden vallás, az iszlám is eleve tiszteletreméltó; azonfelül, egyáltalában, vallásokról nem nagyon kellene beszélni. Csakhogy Kiarostami módszere, az allegorizáló elhallgatás eleve megköveteli a belemagyarázást; ebben mindenki egyet is ért. Vallásról ebben a filmben szó alig esik (a végítéletről, egyszer, mint a kisfiú a „mérnöknek” elmeséli; erre a kérdésre nem tudott felelni az iskolában); az ásás kényszerített arra, a film nézése közben, hogy Irán vallási múltjáról, magamban, rágódni kezdjek; s vallási jelenéről is, amelyről még kevesebbet tudok.
Meg arról, mit hoz a jövő: miről is beszél ez a perzsa filmes.
Én ugyan hajlok arra (rá vagyok kényszerítve erre is), hogy az amerikai-indusztriális civilizációt a mullahokkal együtt a Föld gyilkosának tekintsem; túlságosan is erről beszélnek a tények, a riadalmas napihírek. De ettől még szívemben a mullahok iránt sem támad vonzalom. Az iráni mullahok talán még mindig jobbak, mint az afgán tálibok; de a tálibok éppen akkor lőtték széjjel a sziklafalba vésett bámijáni Buddha-szobrokat (sárgásfehér az a szikla is, akár Kiarostami földje), amikor én Kiarostami filmjét néztem itt Budapesten. Az iszlám számomra idegen, ezt jobb bevallanom, ezen talán segítenem is kéne; de most a napi események előtérbe tolakodtak. Az iszlám számomra furcsa fénye a Föld jelentős részein minden régebbi s az én szememben nagyobb fényt kioltott. (Tudom, hogy a szarajevói moszlimok a Buddha-szobrok törmelékeit szeretnék Afganisztántól megszerezni és Szarajevóban kiállítani, s ez az álomszerűen gyönyörű gesztus az iszlám karmáján javíthatna is: a szarajevóiak nagyon megtanulták, hogy egyáltalán mi a helyzet.) Mint a mai afgánok mit sem tudnak kezdeni azzal, hogy földjükön egykor a buddhizmus nagyszerű kultúrája virágzott s a Mitrász-kultusz s még mi minden: a mai irániak sem tudnak semmit a Zaratusztra-hitről, amely egykor az övék volt. – Őseiké?
Mit tudnak, mit nem tudnak róla, tényleg – tényleg semmit sem? Perzsának lenni, micsoda ötlet! Nem csinálhatok úgy, mintha e kérdést nem belülről érteném. Merre lépjen a „perzsa”? (Így, ez a szó, a beavatás bizonyos fokát jelölte, a hírhozóét, azt, aki egyesült népe szellemével; mint Nátánaelről halljuk, Ján 1,48, „Ímé egy igazán Izráelita!”) Előre, az amerikanizmus felé, hol mindenkinek lesz majd zsebtelefonja? Vagy érje be a mullahokkal? Vagy ásson le a múltba, amíg Zaratusztrához, az Aranycsillaghoz el nem ér? Hol és hogyan? Egyáltalán, odalent van-e Zaratusztra? Különben meg – ez egy kurd falu. A kurdokkal mi a helyzet?
Vége felé a filmnek fölgyorsulnak az események, kicsit fölöslegesen, talán. A gödör ráomlik a telekommunikációt keresőre. A „mérnök” meg sem próbálja kiásni; tehetetlenségét tanúsítva ide-oda autózik a dombokon, míg össze nem hoz egy mentőcsapatot. Akkor látjuk csak egy pillanatra a mélybeli ásót, nem is őt, csak a talpát, ahogy a mentőautóba rakják. Megjelenik egy orvos, akinek állítólag, egyébként, soha semmi dolga; az élet szépségéről áradozik és fél a haláltól. E nélkül is meglettem volna. Valahogyan, igaz, be kell fejezni a filmet. Szívesebben láttam volna egy nagy felhőszakadást, vagy holdfogyatkozást, ilyesmit – bocsánat. Az utolsó képben a „mérnök” bedobja a lábszárcsontot a patakba – visszaadja a földnek? Ez a gesztus is tapogatódzó, bizonytalan. Nem tudtam nem magyarként nézni ezt a perzsa filmet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 963 átlag: 5.52 |
 |
|
