Újabb cseh filmek

Valami menthető

Turcsányi Sándor

Az új hullám elültével a filmek többsége fontoskodó módban szólal meg. A nézettségi mutatók viszont meglepőek.

Ott hagytuk el, 1996 márciusában (Šumava, a Paradicsom, Filmvilág 95/3), hogy nagyvonalú szemlét tartottunk az előző, kilencvennégyes év kényszerűségből rostált termése fölött. Most az Örökmozgó hete lehetőséget ad, hogy fölvegyük a fonalat, hiszen azóta csak Csonkin volt, meg Kolja, nemzetközi fogyasztásra szánt ügyeskedés mind a kettő, meg az inkább szlovák gyártású, bár kétségtelenül cseh tartalmú A kert, Martin Šulíktól, és az egy szem, Ondríček-gyerek készítette Šeptej (Suttogás; helyesen Suttogj), melynek, egyszeri vetítése alkalmából, kritikát szenteltünk (Rá csaj még nem volt ilyen hatással, Filmvilág, 97/7), és annyi. Itt tehát az alkalom, mit a decemberi Európa Filmhét még meg is fejelt két valódi csehszlovákkal, Jakubiskóval, és a már emlegetett Šulíkkal.

Meghalt Hrabal, éljen Hrabal

Fentiek után nem marad más, mint nekivágni az elmúlt három év, bizony mondom, bőséges termésének (Csehországban, ebben a kicsiny, de mozizós országban, még mindig évente 23-25 nagyjátékfilm, nem úgynevezett, hanem valódi, normál költségvetésű mozifilm készül. Ez adat. Jan Švankmajer A gyönyör összeesküvői című remekművét, ezt a távolról sem közönségfilmnek, sokkal inkább művészfilmnek, szubkulturális desszertnek szánt darabot – hogy mást ne említsek, nem is beszélnek benne –, Csehországban nem egész egy év leforgása alatt 176 000 – százhetvenhatezer – fizető néző nézte meg. Hogy hogyan csinálják, az is csak innen nézvést kérdés.), mit vittek vászonra ’95-től ’97-ig, mindjárt a végiről szinte, hiszen az Örökmozgó is egy 1997 áprilisából keltezett darabbal nyitotta sorozatát. Petr Nikolaev (1957) Mesés kutyaévek, Kutyául töltött mesés évek, méginkább Mesés évek a béka segge alatt (Báječná léta pod psa) című elsőfilmjével, mely itt, korántsem véletlenül, Varázsos évek pórázon címmel jelent meg. Azért e cím, nem is rossz, mert a film alapjául szolgáló, nem csekély világsikert arató elsőregény, Michal Viewegh műve, így fordult magyarra, a JAK műfordító füzetek egyik legelső darabjaként, eléggé nem méltatható gyorsasággal. Viewegh (1962) igen jól debütált, sokat lehetett nevetni regényén, mely egy inkább sírnivaló korszak, a mű főhősét adó író (Kvido Vítek) születésétől (1962) kb. a rendszerváltásig málló idő stabil emlékműve. Azért érdemes több szót vesztegetni a regényre, mint a filmre, mert a könyv a nagy szó, bejött mindenkinek. Olyannyira, hogy az első regényt rögtön követte a második. Az első filmes adaptációt a második, 1997 májusában elkészült (tessék figyelni a dátumra, pontosan egy hónappal vagyunk a Varázsos évektől) a szerző újabb bestselleréből a Leánynevelés Csehországban, a Menzel által is többször dicsért Petr Koliha (1956) rendezésében. Szóval a Varázsos évek kasszát csinált, távolról sem érdemtelenül. A fiatal cseh irodalom már rég nem kényeztette olvasóit igazi populáris művel. Amit, mondjuk Jáchim Topol és társai művelnek, magas posztmodern, de leginkább olvashatatlan. Úgyhogy a Varázsos évek után, ezernyi torokból tört elő VIVÁT. A legszebb cseh elbeszélői hagyományok, hrabali lendület, skvorecky-i humor, kunderai cinizmus, a nevek és a meghatározások tetszés szerinti variálhatósága, elég az hozzá, hogy nagyon vártak már egy ilyet a népek. Annyira, hogy úgy is maradtak, a csehek hajlamosak ilyesmire, nem kiszeretni kedvencükből, de ha már megesett, a világért be nem vallanak.

A Leánynevelés Csehországban, én innen kimondhatom, halavány utódja az első, pofonszerű megszólalásnak. Mellesleg magyar fordítása, mely az első sikerregény honi kiadásának másnapján már készen állt, ha jól tudom, máig sem talált kiadót, sajna korántsem véletlenül. Csakhogy mára már késő, kimondatott: Michal Viewegh az új Hrabal, dixi. Ráadásul, ahogy féltávolból tűnik, ő volt az első, aki ezt beszopta. Megjelenik tévében, itt-ott, művelt nép negyedórán, rádióhullámok hátán, és helyreteszi a dolgokat, megmondja a tutti-frankót, ő Viewegh. Csinálja, rendben, ettől még írhatna is, meglátjuk. Összegezve a két regényéből készült adaptációt, megjárja, egyik sem került rossz kézbe. A Varázsos évek pórázon volt a filmhéten, egyszerű képlet, populáris regény, szórakoztató film kis hibákkal, rengeteg néző, április óta legalább nagyon sok, úgy negyed millió. A kis hibák közül az egyik, hogy a kitűnő ifjú dokumentarista (nem az első, hiszen a Šeptejt jegyző ifjú Ondriček is így kezdte) talán túlságosan is nagy tisztelettel közeledett ábrázolandó korának helyi filmművészetéhez, mint ahogy a regény kapcsán írókat emlegettünk jelzőként, most, hisz a cseh kinematográfia aranykoráról van szó, sorolhatnánk estig az áhítattal kezelt mestereket, tán inkább ellenükre kellett volna tenni valamit, mást nem, egy kutyát, mint Ondriček, vagy csak roncsolni valamicskét az egészen, ki tudja, kicsit pimasz ha lenne, de nem, nagyon nem, elővezeti például Libuše Šafránkovát, Menzel kedvenc színésznőjét, ki mára tagadhatatlanul a cseh színjátszás nagyasszonya, csakhát a hős szinte csitrikorú anyja szerepében elég kínos látványt nyújt, esetleg valami szülét ha játszna, cseh filmdíjak eme örökbérletes szendéje.

A Lánynevelés (amit nem láthattunk) a problematikusabb, filmen is. Megint író a hős, elszegődik gazdagékhoz ezerér’ tanítani a lányt. Beleszeret persze, közben témát keres új regényéhez, mindjárt a kéznél lévő szerelemben. Itt egy igazi ifjúi szépség, Ana Geislerová (mennyit dicsértük a Jízda [Utazás] kapcsán) bicskája törik abba, hogy a jobb napokat is látott Ondrej Pavelka elkeseredett igyekezetének megfeleljen. Nézettség tekintetében fej-fej mellett halad a két feldolgozás. Van a sok-sok eladott jegy, egyfelől. Másfelől a fanyalgás innen, a volt keleti szomszéd házatájáról. Itt van a jezevcik (helyi kutya) elásva. Már a Kolja is egy hant volt az eb felett.

Meglehet, mi mást bírunk bennük, mint ők magukban, vagy ki tudja.

A Viewegh-adaptációkkal, noha végig jól mulatunk, pléhre csúszunk, és vidékükön sem járunk jobban. Ha Nikolaev szemére a túlzott tisztelettudást vetettük, akkor jobb, ha mélyen hallgatunk Koliha első filmjéről. Hrabalhoz nyúlt, Menzel, Rudolf Hrušínsky, Jaromír Hanzlík (Pepin alakítója a Sörgyári capriccióban) és Boleslav Polívka domborítottak az opuszban.

Erre a szemre már nem vetni kell, de szinte hányni, aki így választ tárgyat s hozzá szereplőket, az eleve, előre lemond a rendezés lehetőségéről, viszont könnyen is tettenérhető az olcsó kasszasikerért és a mértékadó mesterek atyai vállveregetéséért. Na ja, az öntudatért nem adnak sört a kocsmában. Dehogynem.

A cseh film fél- és közelmúltja persze olyan kincsestár, olyan vonzósan csillogó aranykazal, hogy kézenfekvőbbnek látszik markolni belőle, mintsem rálökni a magunk garasát, ki tudja, hátha réz, oszt égünk a tarlón, míg a többiek kaszálnak.

Ezért ha nem vágjuk egyből a restek közé, igen merész vállalkozásnak tűnik napjaink elsőszámú cseh sztároperatőrének, F. A. Brabecnek (1954) bemutatkozó rendezése, a Pesten most vetített, tavalyi Übü király című dolgozat. Ez a história pláne nagyon régen kezdődött, ha nem is akkor, amikor Jarry abszurdját vetette papírra, de úgy az ötvenes évek vége felé. Mikor Ludvík Kundera (egy nem kicsit jelentős nagybácsi, kilenc évvel öregebb Milánnál) minden utána jövő csehek számára kinyilatkoztatá: „menlíva aktualni platnost”, miszerint az Übü körülbelül a változó aktualitás érvényessége, magyarán, szabad a gazda, azt csinálsz, ami jól esik, szép ecsém, igazad lesz. Frászt! - mondta az Akkumulátor I., az Általános iskola, az Utazás operatőre, és vadul kapcsolódási pontok, történelmi előzmények után nézett, hogy segítségükkel helyezze el saját Übüjét a világ önfejlődésének kevéssé aktuális, ám annál könnyebben észrevehető, ha tetszik, mindenhonnan jól látható helyére. E tájékozódási pontokhoz hogy eljussunk, nem kell nagyon beássuk magunkat a cseh színpad történetébe, elég, ha az elkészült, igen attraktívvá fotografált (a kamerát sem engedte ki kezéből a rendező) film felől közelítünk. A darab ismerős, a szereplők is. Übü papa: Marian Labuda, telitalálat, ki ne ismerné Bán János partnerét. (Apropos: ő is visszatért egy újabb opusz erejéig, régi sikere színhelyére, idén július óta játsszák Eva Borušovičova cseh-szlovák koprodukciós filmjét, Égszínkék címmel. Egy három generációs, tragikomikus asszonyhistória, amiről jobb nagyvonalúan hallgatni. Übü mama sem akárki, ha itthon nem is ismerjük, híres énekesnő: Lucie Bilá. Mióta Helena Vondráčková csak háromnegyed annyira hiperaktív, mint fénykorában, ő a Cseh Csalogány (ez az évi rendes zenei kitüntetés neve), szóval egy istennő, ráadásul szemrevaló, dúskeblű teremtés. Néhány jelentős állomás pályájáról: az előző számvetésben dicsért Renč-film, a Rekviem egy babáért főcímdala, az első cseh szoft-pornó videoklip, többször kivillant a bokája mellett a könyöke is, ide kívánkozik, hogy a Prodigy Smack my Beatch Up-ját egy héten keresztül ígérte, reklámozta az egyik cseh kereskedelmi televízió. Úgy jön el Sodoma és Gomorra, míg az erősen nézett, hajnali sávban sűrű bocsánatkérések között egyetlen-egyszer, szinte snellben lenyomták, címszavakban. A jelentős művésznő legutóbb a ’97 énekesnői fődíj (Csalogány) átvételekor azzal tüntette ki magát, hogy miután köszönte papának, mamának, kijelentette, a legeslegtöbbet mégiscsak Václav Klausnak köszönheti, ha ő nem lett volna, még mindig egy varrodában csücsülne, mint tűbefűző, így meg háza van Floridában. Luciét isten is Übü mamának teremtette. Fut a filmben még a Boleslav Polívka–Chamal Poullain páros, Bugrisláb királyfiú szerepében egy újabb Marian Labuda, az ifjabb, és első a család, hátha még Jarry szerint is. Egyikük sem érdekes, csak egy kisebb szerepben Ivan Vyskočil. A mostani adaptáció írója M. Macourek. Nos, e két jelentős férfiú, a cseh abszurd színház nagy öregjei, élő legendák, már 1964-ben a világhírű Divadlo Na Zábradlíban elkészítették a maguk verzióját, és máig ható sikert arattak. Nekik is nagyon megtetszhetett a dolog, mert máig sem változtattak rajta semmit szinte. Közben még volt ‘69 is, egy bágyadt kísérlet vászonra vinni a cuccot, nem is akárki akarta, Oldřich Lipsky a Limonádé Joe (40 milliárd néző) rendezője, ő tényleg azt csinált, azt csinálhatott, amire csak kedve szottyant, de pont 69-ben Übüt, azt nem. Így várni kellett hát Brabecre, aki tízéves korában nyilván ugyancsak rosszul volt a gyönyörtől, a jeles Übü láttán, de rajta is vesztett. Bizonyítékát így maga adta annak, ahogy Kunderát cáfolta. Nem lett érvényes, jól kitolt mindenkivel. Filmje, és ehhez még Übüékről sem kell nagyon messzire tekinteni, egy régi mozi, ma már tudjuk, égi, sápadt, noha színesebbre nem is fotózhatták volna, barnábbra semmiképp, mai mása, ha engedékenyebbek vagyunk, folytatása az Egy kezdő hóhér első ügyének. 64 meg 65 sehogyan sem 96, vagyis dehogynem, ha a két hátsó számot összeadjuk, az kilenc és ott marad nekünk a hat, az annyi mint 96, ha csak így nem. Ehhez hasonlatos magyarázatokat találhatunk csupán e mai verzió születési szükségességének indoklására.

Szemle elveszett harcosok felett

Tudjuk valahonnan, Menzel az Őfelsége pincére voltam vászonravitelén fárad, egy Hrabal tán segít rajta, sejti-e, hogy mennyire kényes szóba hozni a régi dolgokat. A Havel-féle Koldusopera után itt-ott, szappanoperákban, orosz regényekben, alfamédia tényezésben helyét kereső mester rálelt ím régi hazájára, a hosszú és áldatlan harc után, mely a megfilmesítési jogért vívatott egy sokatpróbált hadastyán, Karel Kachyna ellen, melyben végre triumfált Pan Menzel, de láttak páran, jószemű tanúk, egy Jirka nevű örökifjút.

Brabec operatőr fotózta Jan Němec Fedőneve: Rubin című filmjét. Az új hullám mestere, ki tán a legérvényesebb mondatot mondta a zsarnokságról valaha, az Ünnepségről és vendégekről kockáin, pár évvel közvetlen hazatérte után, Klima Sternenhoch hercegéből készített kínos adaptációja után ismét csúnya ügybe keveredett. Provokatív szándékú munkája, a Bölcsek kövének XX. századi kutatóiról, hangos csendbe fúlt. Rejtélyes kollázsok, azonosíthatatlan kísérletezgetés, dögunalom, parolázott közönség s kritika, az ősz fej felett. Pedig a jó ember még Washingtonban is forgatott. Így van ez rendjén, méltóságos vesztes, emlegetett frenetikus remekét, hatvanhatos elkészülte óta még tízezren se látták, pont a nagy számok hazájában, de sebaj, az Ünnepségről... így is, úgy is halhatatlan marad.

Az 1938-as születésű Hynek Bočan, az egyik utolsóként induló újhullámos (Vihar a lombikban, 1967) a nyolcvanas évek második felin, mint a cseh mintára készülő nyugatnémet sorozatok (Állatklinika a város szélén) jelentős gyártója kamatoztatta a régi dolgokat. Tavalyi visszatérése, a régi idők hevületét immár egy oldottabb világ nyelvére fordító, könyörtelen múltidéző dráma, a Bumeráng (ugyancsak volt a filmhéten) igen kedvező fogadtatásra lelt a közönség és a vele szövetséges kritika karjaiban. Jelenetek 1958-ból, mikor a munkatáborként üzemelő uránbányába új elítéltek érkeznek. Valóban, a film szinte hibátlan, ugyanakkor nem tud (akar) túllépni a rendszerváltozások után oly szükségszerű hiánypótláson, mi szerint ezt is el kell mondani a gyermekeinknek. Nincs mindenkinek akkora szerencséje, mint Menzelnek, aki ’69-ben még befejezhette a Pacsirtákat. Másfelől szegény Menzel, a Pacsirták húsz évig dobozban aludtak. Bočan a sikerét hazai pályán tetézte tovább, Megvadult föld címmel, olyan TV-sorozattal rukkolt elő, amilyet régen látott a világ, az Angyal volt tán utoljára ilyen, amikor adták, elnéptelenedtek az utcák. Vágott hát septiben egy mozifilmnyit belőle.

Fordított utat járt be az egyik csehszlovák rendező, Juraj Jakubisko nagyköltségvetésű mozija, amit az Európa Filmhéten vetítettek. Attól csehszlovák, hogy szlovák volt, de a szakadás után Prágába települt, hogy egyike legyen a nagyszámú Moldva-parti kulturális díszszlováknak. A fordított út pedig, hogy a moziban tavasz óta futó filmjének tévésorzattá duzzasztott változatát egy év múltán kezdi sugározni a másik majdnem országos kereskedelmi tévé, a PRIMA. A régi Jakubiskót (Az ezeréves szék) idéző, vagy inkább ismétlő darab eleddig nem nagyon hozta vissza a pénzét, és a pesti közönség se jött lázba tőle.

Az isten összes lehetséges hátsó fele mögötti elszigeteltségben játszódó mennyegzői farkas-attak nyomán kialakult világvége állapot, csak igen csikorogva fordítható le napi használatra. Nostradamus, nem kétséges, kelendőbb a ponyván, noha a film teleszájjal őt citálja, de ez sem számít, a vak is látja, hiába minden farkas-kiáltás, a világvége kurvára nem 1997-ben érkezik, sőt bátran megkockáztatható, ‘98-ban is otthon marad.

A másik, ugyancsak az Európa Filmhéten domborító, elcsehült szlovák, A kertben szolid sikerét maga mögött tudva, mintegy haza érkezett a Művész moziba. Ugyanakkor a valóság és misztikum határán balanszírozó Orbis Pictus, egy gyereklány szlovákiai road movie-ja, inkább a „Szlovákia műemlékei” című sorozat, és a „Hogy mik vannak a világon, és hogy kell vigyázni” – jellegű egzotikus baromsággyűjtemények édestestvérkéjének tekinthető, ilyenformán elég messzire pottyan A kertben lenyűgöző egyszerűségétől, vesztére, mégha a rendező néhány gesztusa hitelt érdemlően ígéri is, hogy nem lesz ez mindig így.

A csehszlovákok után egy szlovákcseh, vagyis inkább az Orbis Pictushoz hasonlatos, Szlovákiában játszódó cseh produkció, a Marian. Petr Václav (1967) tavaly novemberben bemutatott „cigánytémájú” filmje, az Örökmozgó sorozatának egy olyan darabja, amit valamennyire megelőzött a híre. Kisebbségi érdekvédelemmel foglalkozó tévéműsorok idézték megrázóbb képeit, publicisták hivatkoztak rá, mintha mindenki láthatná, mondjuk hazamenne, rákattintana a pilinckával vagy az egérrel, útközben kivenné a Hiper Eros videotékából, mégha így is lenne, ki ne kapcsolna rögtön tovább egy szlovákiai lelencház keserves életétől. Kit érdekelhet Marian, a cigányfiú, aki e rémes helyen cseperedik. Sokakat. Vegyük mindjárt a hivatásos liberálisokat. Nehezen magyarázható és pejorálónak tetsző skatulya, de láttunk már ilyet, leggyakoribb előfordulási helye a művészvilág, ez is az ő szavuk, meg a tolerencia. Velem ne legyen toleráns senki, leggyakrabban használatos értelmében a szónak, egyszerű szívességtételi ügymenet, mi kijön. Elnézem neked, szép öcsém, másságodat, te szép vagy, én okos. Ilyen alapon nemcsak a másságot, de az azonosságot is érdemes úgymond tolerálni. Vagy így még szebb: a tolerancia körébe vonni.

Jön Petr Václav, az anyja szemit, hát nem dokumentarista volt (’62-es, mikor?) és úgy tesz, mint aki az volt. Mutat, közvetít, ott van, igencsak, kosztümöt varrat, látványt terveztet, lehet durvábbat mint a való, de nem. És a reáliából, ha onnan egyáltalán, átemelt sztori ép bőrrel megússza, még csak nem is emelkedik akármilyen magasságokba. Egyszerűen csak bőgni kell, hogy min megy keresztül az a kicsi fiú, hol a jó francban van itt cigánytéma, egész egyszerűen csak dühbe kell gurulni, hogy az ártatlan is ártó, a bűn égrekiáltó. Petr Václav filmje alatt az alvó néző is szólni akar az istennek, hogy ez így tovább nem mehet. A szikár (egy fenét) dokumentarista (dehogy az már e filmben) egy igazi művészt vett maga mellé, egyet a nagy öregek közül, az új hullám egyik meghatározó, ám felénk legkevésbé ismert alakját, a hetvenhárom éves Estér Krumbachovát. Estért, a forgatókönyvírót, ki ha tetszik, számos könyve okán igazi íróvá is vált, Estért, a dramaturgot, Němec, Schorm, Juráček állandó partnerét, segítőkész rossz-szellemét, Estért, a ruha-, a díszlet- és látványtervezőt, Estért, a színésznőt, a patakparton kombinéra vetkezett szőkét, akivel jaj mit is csinálhatnánk, az annyiszor magasztalt Ünnepségről és vendégekről című filmből.

Tényleg mit is csinálhatnák vele? Sirathatnánk, épp úgy, mint Schormot, Juráčeket vagy akár Opletált, Palachot, Huszt s a többi Jant. A Marian művészeti rendezőjének, kosztümtervezőjének, Ester Krumbachovának ez volt az utolsó munkája, meghalt ő épp nem sokkal a bemutató előtt. Mi maradt belőle filmeken, könyveken túl? Tán, hogy soha nem állt az első sorba, ha fényképeztek.

Persze ugyanígy elveszett harcosok Hanna Schygulla és Udo Kier is, ezúttal a legnépszerűbb morva színész, Miroslav Donutil társaságában domborítanak a filmhét utolsó bemutatóján, Ivan Fíla (1956) Lea című, 1996-os mozijában. Ismét valahol Kelet-Szlovákiában járunk, érdekes, szlovákul beszélnek a népek, persze németül is, legfőképpen Udo és Hanna, az elveszett harcosok. Olyanok ők, mint a kopaszra nyírt gyerekfejű ruszki szoldát, nem is sejtik, hogy ez most itten Szuez, netán Budapest, de nagyon szép város, és majd eljövök ide nyaralni a családommal, Mr. Friderikusz, helytállanak mindenütt, hogy tudásuk legjavát nyújtsák, valódi européerek, nem kérdezik, hol a pénztár, tudják. A film persze lírai, egy öregedő, magányos férfi megrezdül egy vidéki lány iránt, kinek vidéki volta nem tájszólásából derül ki, mert elnémult az istenadta, amikor tanúja lett anyja brutális legyilkolásának, azontúl csak leveleket ír, verseket egy halotthoz. Ne legyünk igazságtalanok, a nemzetközi stáb leginkább annak köszönhető, hogy a rendező, Ivan Fíla, a hetvenes évek óta Németországban él, meglehet, csak Hannát és Udót ismeri, vagy őket jobban.

A javáról megint lecsúsztunk

Jiří Menzel, tán még mindig közelebb az ötvenhez olyan életművet tudhat maga mögött, hogy számos nagyon is ismerős ország komplett 100 éves filmmművészete/ipara is maximum a cipőfűzőjére köthetne masnit, ha engedné, mégis. A lényeg az, hogy maga mögött. Amit még három évvel ezelőtti nagyobbacska vizitünk során sem mertünk kimondani, nem kizárt, észre se vettük, az utóbbi filmek után nyilvánvaló: az újhullám, mit úgy szerettem, amit soha nem feledtem, rabja voltam már kisdiákként, partot ért, legutolsó taraja is hab csupán egy mohás sziklán.

Korántsem hullámzó már e kor éveiben, megváltozott a látás is. Mert honnan jön, ki mondja, hogy egykor, nemrég, tegnap, ma délelőtt a volt dokumentaristák csinálják a húzósabb-vonósabb mozikat? Még szép, hogy a nová vlnából (eddig kibírtam, hogy ne így említsem). A porondon lévő személyek legtöbbje, még besorolható, meghalt egy újhullámos, megöregedett egy másik, X az új hullám második, Y a harmadik generációjához tartozik, dühös és bársonyos még mindig fiatalok maradtak köztünk a mladá vlnából, ezt a kifejezést akkor találták ki, amikor már ciki volt mondani, hogy negyedik, ötödik generáció, legyen akkor ifjú hullám, no jó.

Az évi huszonhárom-huszonöt film többsége fontoskodó módban szólal meg, Jan Svěrák Általános iskola című majdnem tökéletes epigonizmusa pedig Oscar-jelölést hozott, Sulik még 95-ben is elnyerte a legjobb filmnek járó Cseh Oroszlánt, félmilliós nézettséget hozott, nagyon is nézhető, élvezetes, nagyon is csehes mozijával, ám Kolja, a szörnyeteg már tiszta Amerika.

Kimaradt a válogatásból, miér’ is Vladimír Michálek (1956) 1996 decemberében bemutatott filmje, Az elfeledett fény. Ha az idei év filmterméséről helyiekkel beszélgetsz, vigyázz, mert mélyen a szemedbe néz, gyanakvón körbepillant, óvatosan karon fog, odébb von még magad mellől is, majd föltéve hangtompítóját torkára s agyára, csak veted közli, ez a film jobb volt, mint a Kolja, aztán ijedtében föloszlatja magát, ha nem tudná, hogy hajnalhasadtakor mondta egy idegen ország, teljesen kihalt focipályájának szögletzászlója mögé bújva, olykor legszívesebben önkezével lövetne maga közé, párnája felé fordítaná a nachtkasznin őrzött japán törpevízágyút, te persze nem érted, hisz a Koljánál még a Véres kés III. is jobb volt.

Az elfeledett fény Vladimír Michálek második filmje, az első az 1994-es vadul prágaias Kafka-adaptáció, az Amerika, ami nekik bejött, nekem annyira, mint egy póló a szuvenírboltból, mondjuk a Károly egyetem címerével a mellyin. Mára tán elkészült a harmadik is, címe nagyon is sokat ígér: Meg kell ölni Sekalát. Az elfeledett fény egy Jakub Deml-könyv címe. E máig mérvadó férfiú a századelő katolikus modernjei közé tartozott, költő, író, pap. Ám a film mégsem e könyvet követi, hanem Deml önéletrajzi prózáinak meglehetősen szabad inspirációitól űzve fut, egy Amerikában élő cseh származású írónő, Milena Jelinek írta. Nem is a századelőn járunk, hanem sokkal, különösen filmkészítői szempontból, sikamlósabb, veszedelmesebb korban, 1987-ben. Egy Boleslav Polívka játszta pap vidékre kerül, szegény az eklézsia, kevés a hívő, Polívka akit csak Clownnak hívnak népben és szakmában, sohasem látott módon visszafogott, azontúl, hogy jé, ilyen is bír lenni, szíve dacában ott a láng, e melankolikus rebellis szerepében fölülmúl mindent, mi eddig esett vele, noha például Chytilova filmjeiben (A bolond és a királynő, Elakadás) igen magasra emelte a lécet, próbál segíteni egy gyógyíthatatlanul beteg, haldokló nőnek, két kezével toldozza-foldozza düledező templomát, megmentendő a romot, harcra kél a magas papság ellen is, nyilván nem elég neki a helyi és körzeti funkci elvtársak negyven év óta szívósan hurcolt kekeckedési ingere, kényszere, így a napi küzdelmekben csendesen kiteljesedik, kitellik élete.

Remélhettük egykor, hogy Kelet-Európa filmművészete eztán, majd szaladva szalad feltárni félmúltját, hisz egy pályakezdő is kikapta vastagon, pont ott talán, ahol a legjobban fáj, az iskolában, de nem. Volt ugyan számos jó-szándékú, vagy kassza felé ácsingózó próbálkozás, rengeteg megkésett kísérlet, többségükben teljesen hiteltelen handabandázás, melyből és sok minden másból, egy, csakis egy következtetés volt levonható, hogy ezeknek már akkor is jó volt, annak a mérgezett trágyadombnak is megvolt a maga tutti-ja, ezek meg morc pofával vagy cinikus vigyorral dagonyáztak benne. Most meg kéretlenül újabb és újabb alkotásokkal igyekeznek fehéríteni a szennyest, menteni a menthetetlent. Dehát épp ők, e viruló, jólöltözött halottak, kik a kifeküdt masztodon fülét néha merészen megcibálják, az ékes bizonyítékai a végnek. A kelet-európai nagy filmművészet ház legtöbb négyzetméterén különböző rendű és rangú panoptikumok üzemelnek, ünnepi meghosszabbított nyitvatartással, ám roppant satnya kínálattal. Magukba roskadó viaszfiguráik inkább előbb, mint utóbb felszívódnak oda, ahonnan vétettek, mert vétettek éjjel, vétettek nappal, pláne ha akciósán is lehetett, szóval a semmibe.

Boleslav Polívka ezért a szerepéért a legjobb férfalakítás díját kapta, nyilván épp a bohém csellistából frankó faterré izmosodó hőst a Koljában adó Zdenek Šverákot előzve le. Polívka egy interjúban azt mondta, hogy e film igencsak megtépázta az idegeit, sokszor riadt arra, hogy valóban ott van megint, benne a nyolcvanhétben, és bárki visszasír bármit is, a fülinél fogva kellene belecibálni abba a korba, vagy ebbe a filmbe, melyben neki ha a pártirodába lépett, mindig görcsbe rándult a gyomra, ha belenézett az ÜB-titkár vizenyős szemébe, egy istennek sem jutott eszébe ép gondolat, még az sem, hogy nyolckor lehet menni zuhanyozni, mert vége az aznapi forgatásnak.

Hihetünk a bohócnak. Lehet, hogy egykor ő is azt hitte, hogy minden örökké tart, és nem is túlélésre, hanem leélésre készített mérnöki terveket, ám Michálek filmje purgatóriumnak is megjárja, olyannyira, hogy e jól kitalált műintézmény szolgáltatásait nemcsak a mozihősök, de a figyelmesebb nézők is igénybe vehetik.

Itt véget ér a második hároméves terv, persze felületes futam volt megint. Leszűrhetnénk esetleg, hogy a csehek több filmet csinálnak egy évben, mint a magyarok, színigaz, hogy milliomszor annyian kíváncsiak saját kutyájuk kölykeire, mint minálunk, ez is hétszentség, egyszóval jobban űzik, mint mi ezt az ipart, elképzelhető, lehetséges, és jobb, szebb, érdekesebb filmeket csinálnak, mint a mieink, hát tudja a fene. Annyi biztos, hogy nem ez a lényeg. A meccs most nem országok között folyik, sokukkal játszhatunk mi is egy csapatban, és az ellenfél térfelén is rengeteg az ismerős.

Švankmajer, Michálek, Marian, az a sokat bántott kicsi fiú, csak a vak nem látja, hogy van út, mely elvezet.

Március közepétől az MTV1 sorozatban új cseh filmeket vetít.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 11-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3624

Cikk értékelése:

szavazat: 897 átlag: 5.49