Szindbádot játszottunkSára Sándor
Amikor én 1953-ban egy előző évi sikertelen felvételi vizsga után a főiskolára kerülök, ő, mint egyetlen galgavölgyi szülőföldről ismerős, már nincs ott.
Most a szűkszavú Filmlexikont idézem: „... 1952–57 között volt pályamunkás, szobafestő, olajbányász, földműves, falusi népművelő, biztosítási ügynök és rajzfilmes. 1957-ben a Hunnia filmgyárban ügyelőként alkalmazták. 1959-ben folytatta kénytelenségből megszakított tanulmányait...”
Meggyőződésem, hogy Zoltán ezt az öt évet és azt a „kulák-sokkot” nem tudta kiheverni – hiába akarta, hiába akartuk.
Ebben az időben sokat ittunk, éjszakáztunk, nőztünk, de e különös kábultság tiszta pillanataiban fogalmaztuk meg saját magunk és egymás számára is, amit művészetről, politikáról, erkölcsről, magatartásról, magyarságról, szerelemről, demokráciáról, forradalomról, szocializmusról, Kelet-Európáról, egyszóval magunkról és a világról gondolunk.
A filmkészítés lehetőségétől mindannyian nagyon távol voltunk, mindaddig, amit létre nem jön a Balázs Béla Stúdió általunk megújított formája 1961-ben, és el nem készül a Koncert, a Te és a Cigányok (1962). Ebben az időben segítjük egymást nemcsak a leglátványosabban, hanem a legőszintébben és legtermészetesebben is. Ha felidézzük első filmjeink főcímlistáit, láthatjuk, hogy 1963-ban Gaál István Sodrásbanjának első asszisztense Huszárik Zoltán, 1964-ben Kósa Ferenc Tízezer napjának írói Csoóri Sándor és Gyöngyössy Imre, első asszisztense Gábor Pál, a Feldobott kőnek írója Csoóri Sándor és Kósa Ferenc, és sorolhatnám tovább a példákat, de térjünk vissza Zoltánhoz.
1964-ben készíti el diplomafilmjét. Már megint késésben van. Nemcsak a vele először együtt indulókkal, hanem másik évfolyamának osztálytársaival szemben is. Ezt természetesen tudja, de bízik abban, hogy ez a hátrány előnyére változik, mert mást akar, mert másképpen gondolkodik a film megreformálásáról is.
Filmjének címe: Groteszk. Arról „szól”, hogy egy festő azt hívén: felégetve, megszüntetve maga körül mindent, más életet kezdhet – de a vonat, amire felül, egyhelyben marad, s a tisztára töröltnek vélt palettán meggyötört önarcképét viszi a hátán.
A film nem sikerült. 1964-ben a Cigányok, a Sodrásban, a Tízezer nap időszakában nem voltam ráhangolódva arra a vizuális formanyelvre, amit ez a film megkívánt. És Zolit is köthették a „hagyományok”. Nem voltunk elég bátrak, elég következetesek. Belebuktunk a realizmusba.
– Ezt elbasztuk! – állapítottuk meg, mert a már említett részeg-érzékeny időszakot leszámítva mi vagy semmit, vagy igen közönségesen beszéltünk a „művészetről”. A jól elvégzett munkát, azt becsültük. Az Elégiát Tóth Janóval készítette. Bevallom, első vetítésekor nem fogtam fel maradéktalanul, hogy mit látok. Holott azóta már mindenki számára világos, hogy a magyar filmművészet legjelentősebb fordulata itt és ekkor következett be:
Elégia. 1965. Huszárik Zoltán.
Tervei között szerepelt Krúdy Szindbádjának megfilmesítése is. Amikor a forgatókönyv első változatát elolvastam, képtelenségnek tűnt annak filmrevitele.
Számomra s számára is a kép volt alfája és ómegája a filmnek, úgyhogy teljesen értetlenül álltam azelőtt a szózuhatag előtt, amit a forgatókönyv tartalmazott.
– Más lesz, majd más lesz – bizonygatta és eltette a többszáz oldalas könyvet.
Tudtam, hogy Tóth Janóval közösen írták, tudtam, hogy Tornai Jóskával átírták, hogy elfogadták, hogy már minden rendben van: motívum-keresésre járnak, rövidesen elkezdik a filmet, aminek örültem, hiszen néhány évi szünet után Zoli „jó formában” volt, 1969-ben elkészült a Capricco, az Amerigo Tot – úgyhogy teljesen váratlanul ért, amikor egy este azzal állított be hozzám, hogy csak úgy tudja elképzelni és elkészíteni a filmet, ha én állok a kamera mögött.
Ellenérveimet: Tóth Janóval kezdte a filmet, vele kell befejeznie; Krúdy világa számomra nem eléggé ismert és idegen is; egyszer már megbuktunk együtt; a forgatókönyvet sem tartom megoldottnak, és különben is, vágtam ki a döntőnek vélt érvet: néhány hónapos ösztöndíjjal Párizsba utazom, nem kapcsolódhatom bele a munkába.
Zoli hallgatott, mosolygott:
– Megvárlak.
– Rendben. Ha nem találsz jobb megoldást. A barátod vagyok.
Visszajöttem Párizsból. Zoli nem tágított. Elkezdtük a munkát. A munkát, ami játék lett. – Mert mi mindannyian nagyon szeretünk játszani: Szindbád, Latinovits, Huszárik, s mind a többiek.
Zoltán miért 40 éves, amikor a Szindbádot játsszuk?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1799 átlag: 5.39 |
 |
|
