KönyvNemeskürty István filmtörténete németülSzó és képSzőnyi Klára
Az orosz, lengyel és angol kiadás után most megjelent a Corvina és a Frankfurt am Main-i Kommunales Kino gondozásában, Helga Neuhaus kitűnő fordításában, Nemeskürty István magyar filmtörténetének német nyelvű változata is, amely az 1968-ban kiadott és a Velencei Filmfesztiválon a film tárgyú könyvek Ezüst Oroszlán díját elnyert Word and Image című, angol nyelvű mű felhasználásával és kiegészítésével készült.
Örvendetes esemény ez már csak azért is, mert jelzi, hogy a külföldi nézők, filmkritikusok, filmtörténészek olyan érdeklődéssel fordulnak a mai magyar filmekhez, amelyet már nem elégíthetnek ki a külföldi sajtóban szórványosan megjelenő bírálatok, interjúk, riportok, hanem szükségesnek érzik a mai magyar film előzményeinek autentikus forrásokból merítő, pontos és megbízható ismertetését, a magyar filmművészet fejlődésének behatóbb megismerését is.
Nemeskürty könyve ehhez bőségesen nyújt lehetőséget. Végigkíséri a magyar filmgyártás történetét 1896-tól, a Rákóczi úti Velence kávéházban érlelődő kezdetektől a hetvenes évek filmsikereiig és problémáiig.
Úgy tűnik, hogy a kezdeti periódus egyetlen fontosabb eseményét, adatát sem hagyja feledésbe merülni a szerző. Részletesen tárgyalja az első vetítések és mozgóképek létrejöttének körülményeit, felvilágosít a közreműködők személyéről, korabeli újságcikkekből idéz, aprólékos és színes képet fest a magyar filmgyártás első lépéseiről, nem felejtkezve meg az első filmekre jellemző specifikus jegyek ismertetéséről sem.
Külön fejezetet szentel a Tanácsköztársaság idején született filmek, rendeletek, események elemzésére, e rövid, de a filmgyártás számára is jelentős korszak analizálására, majd az ellenforradalom idején bekövetkezett hanyatlás okainak és következményeinek boncolására.
A meseautók évtizede címen a magyar hangosfilmgyártás megszületéséről, sikereiről és kudarcairól számol be, meghatározva a magyar filmek helyét és rangját a nemzetközi filmművészet fejlődéséhez és eredményeihez viszonyítva.
A kitekintés a külföldi filmművészetre a későbbiek folyamán sem hiányzik a könyvből. A szerző egyrészt felvázolja a társadalmi és történelmi keretet, amelyen belül a filmek létrejöttek, másrészt igyekszik a hazai filmművészet specifikus vonásait, fejlődésének meghatározó jegyeit a nemzetközi fejlődés tükrében szemléltetni.
Az 1939–1944-ig tartó háborús konjunktúra ellentmondásainak, a filmgyártás fasizálódásának bemutatására, s ugyanakkor egyes pozitív törekvések ismertetésére, amelyeknek legszebb példája Szőts Emberek a havason című filmje, a könyv egyik legizgalmasabb fejezete.
Hasonló gonddal és részletességgel tér ki a szerző az új alapokról induló, felszabadulás utáni filmgyártás problémáira és eredményeire, a 45–47-ig tartó átmeneti korszak filmjeinek elemzésére, amelyek között a magyar filmművészet legkiválóbb alkotásai közé tartozó Ének a búzamezőkről és a filmtörténetünk mérföldkövének tekinthető Valahol Európában művészi értékének megfelelő, méltó helyet kap.
Az államosítás utáni első két évben készült 11 film (köztük a Talpalatnyi föld, a Díszmagyar, a Lúdas Matyi) alapos ismertetésével a szerző a filmgyártásunkban végbement forradalmi változás korszakos jelentőségét hangsúlyozza.
Érdekes és elgondolkoztató a sematizmus okainak és következményeinek a vizsgálata, majd a sematizmusból való kilábalás utáni magyar filmművészet felfelé ívelésének, az önálló rendezői stílusok, módszerek és koncepciók kialakulásának, kibontakozásának és érvényesülésének története.
Minél jobban közeledik azonban a szerző a jelenhez könyvében, annál inkább észlelhető valamilyen fajta kifulladás a stílusok, irányzatok felvázolásában, a filmek és alkotók megítélésében. Őmaga is bevallja, hogy nehéz volt a közeli tegnapot ugyanolyan tárgyilagossággal látnia, mint amilyennel a 20–30 évvel ezelőtt történteket szemlélte. Jancsó, Fábri, Kovács, Makk alkotói módszerei, filmjeik elemzése, a filmnyelv megújításában játszott szerepük még jelentőségükhöz méltó helyet kapnak a könyvben, a 70-es évek filmalkotásairól, alkotói törekvéseiről azonban már felsorolásszerű pontossággal sem tájékoztat, és megítélései is vitathatóak. Pedig egy filmtörténetben az arányokra feltétlenül ügyelni kellene.
Ha a ma már rendkívül naivnak ható Janikát vagy mondjuk a Szabónét, hosszas magyarázatra tartja érdemesnek a szerző, aligha fogadható el, hogy Kósa kitűnő filmjét a Tízezer napot vagy Mészáros Márta nemzetközi sikereket aratott és hazai vitákat kiváltó filmjeit csak néhány sorra érdemesíti. Huszárik Zoltán Szindbádját – amely hűségesen eleveníti fel a Krúdy-regények sajátos atmoszféráját, mégis eredeti stílusú, anélkül, hogy eredetieskedne – még a fentieknél is rövidebben intézi el, megjegyezve, hogy ez a film kevés ahhoz, hogy Huszárik tehetségével kapcsolatban jóslásokba lehetne bocsátkozni. Pedig sokaknak már az Elégia láttán sem voltak kétségeik Huszárik tehetségével kapcsolatban.
Ugyancsak nem sok figyelmet szentel a szerző a Balázs Béla Stúdióból útnak indult dokumentarista stílusú játékfilmeknek és alkotóinak.
Hadd idézzek e kifogások alátámasztására Nemeskürty Istvánnak az Élet és Irodalomban megjelent egyik cikkéből: „Feltűnő, hogy az aranykorosdi miatt nem egy bírálat jónéhány olyan érték mellett siklik el, ránt vállat, dorgál-fedd tanítóbácsisan, amely értékekből majd tíz év múlva aranykori aranyrög lesz.”
Úgy látszik, hogy az aranyrögöket még olyan képzett filmszakembernek sem könnyű minden esetben azonnal felismernie, amilyen e filmtörténet szerzője. Az arányok eltolódása pedig egy filmtörténetben az értékítélet eltolódásához vezet. Ezért úgy vélem, a 70-es évek eredményeinek és problémáinak felületes vázolása nélkül Nemeskürty István egyébként igen értékes filmtörténete gazdagabb, a tudományos és ismeretterjesztő igényeknek megfelelőbb lett volna.
(István Nemeskürty: Wort und Bild. Die Geschichte des ungarischen Films. Corvina – Kommunales Kino. 1980. 358. o.)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 585 átlag: 5.42 |
 |
|
