KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

James Dean-kultusz

Örökké fiatal

Kriston László

Ötven évvel halála után sem kopott meg a James Dean személyét övező nimbusz, ereklyéinek mindmáig nagy piaca van.

 

A második világháború utáni nemzedék, a talajvesztett fiatalok életérzése három új ikonban tükröződött az ’50-es évek elején: Marlon Brandóban, James Deanben és Montgomery Cliftben. Közhely, hogy ötven évvel halála után sem kopott meg a Dean személyét övező nimbusz: három legendás mozifilmje (Édentől keletre, Haragban a világgal, Az óriás) most díszdobozban jelenik meg DVD-n. A filmekhez csatolt extraként ritkaságszámba menő archív felvételeket láthatunk a Forever Young című dokumentumfilmből: kevesen tudják, hogy Jimmy négy évet töltött New Yorkban azzal, hogy élőben sugárzott tévéfilmekben tökéletesítette játékát. A DVD-kollekció beharangozásaként a Cannes-i Filmfesztiválon az utolsó élő barátok némelyike mesélt Jimmyről: Phil Stern, aki Hollywoodban fotózta őt, Marcus Winslow, az unokatestvér, az örökség gondozója, aki Jimmy-vel együtt nőtt fel egy indianai farmon, továbbá a „későbbi évjáratú” George Perry, Dean életrajzírója.

 

*

 

– Mi az egyik legnagyobb ferdítés, amit „bevett” a közönség?

George Perry: Mindenki Marlon Brandóról beszél vele kapcsolatban. De ő Gary Cooperért volt oda! Egész napokat ült a moziban, hogy tanulmányozza a játékát. Ha megnézzük a korai Cooper-filmeket, felismerhető az attitűd, amiből Jimmy merített. Cooper egyébként meglátogatta Jimmyt Az óriás forgatásán, ahol készült is róluk egy fotó. A másik érdekes csúsztatás, hogy szinte az összes fényképén cigarettázik, de ezeket utólag kiretusálták. Még azon a bélyegen is, amit az amerikai postahivatal bocsátott ki.

Marcus Winslow: Az évek során sok minden látott napvilágot arról, hogy Jimmy és apja állítólag nem jöttek ki jól egymással. Ez nem igaz. Amikor Jimmy édesanyja rákban meghalt, az apja mindenen túladott, hogy ki tudja fizetni a kórházi számlákat. Azért küldte Jimmy-t a nővéréhez, vagyis hozzánk, Indianába, mert ott látta biztosítva a legjobb körülményeket. A szüleim tulajdonképpen kivételeztek vele, több mindent megengedtek neki, mint a saját gyermekeiknek. Úgy érzem, boldog volt velünk. Persze biztosan hiányzott neki az anyja. Talán az apja is, de ebből nem csinált nagy ügyet.

Perry: Mindent elvesztett, ami igazán fontos volt neki. Az édesanyját kilenc évesen. Majd gyakorlatilag két nap múlva az apját is, mert az visszaküldte Indianába. Élete nagy szerelme Pier Angeli volt, de a lány anyja ellenezte a házassági terveiket. Idősebb Marcus Winslow, a mostohaapja, aki felnevelte, mesélte egyszer a következő történetet: Jimmy hazajött az iskolából. „Milyen volt a napod?” „Jó.”, hangzott a válasz. „És ízlett a vacsora?” „Igen” – felelte Jimmy. „Naná, hogy ízlett, éppen Billy-t etted meg.” Billy volt a kecske, akit Jimmy kiskora óta nevelt. Csak éppen levágták. Jimmy azon nyomban elfutott. Egy hétig színét sem látták! Nehezen viselte a veszteségeket!

– Ön kilenc éves volt, amikor Jimmy meghalt. Mégis sok emléket őrizhet róla az együtt töltött évekből.

Winslow: Olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Reggelenként együtt mentünk iskolába, sokszor felültem a motorjára. Miután elköltözött, továbbra is tartottuk a kapcsolatot. Sokat küszködött. Rendszeresen írt haza, és amikor nem volt munkája, a szüleimtől kért pénzt, tíz dollárt, amit mindig meg is kapott. Akkor még nem ment olyan egyszerűen, hogy felcsörögjük a telefonon az ország másik felét, ezért képeslapokon írta meg, mikor lesz újra látható a tévében. Mi pedig az adott időpontban a tévé köré sereglettünk, és néztük, ahogy játszik. Nagyon boldogok voltunk. Utoljára 1955 februárjában járt otthon (1955. szeptember 30-án halt meg – K.L.), egy fényképészt hozott magával. Szép fotósorozat készült rólunk, ahogy játszunk. Akkor már mindenki tudta a környéken, hogy eljátszotta egy film főszerepét. Természetesen örültünk, de nem úgy tekintettünk rá, mint egy filmsztárra, hiszen az Édentől keletre csak két-három héttel később került a mozikba.

– A kultusz továbbél, amit ön gondosan ápol.

Winslow: Én kezelem a hagyatékot. Két mérföldre lakom Fairmounttól, de naponta többször is bemegyek a városba. A temető félúton van. Valahányszor elhaladok előtte, mindig látok legalább egy látogatót a sírnál. Néha egészen furcsa cuccokat hagynak ott. Cigit, aprópénzt. Ez biztos jelent valamit nekik. Amíg nem tesznek kárt, addig felőlem rendben van a dolog. Sokan eljönnek a házhoz is. Igyekszünk kedvesek lenni mindenkihez.

– A Jimmy Dean-ajándéktárgyak forgalma óriási. Nem kontrollálja a gyártásukat?

Winslow: Ha megpróbálnánk az élére állni, és licenceket osztogatni, hogy ki és mit állíthasson elő, nyilván lennének tárgyak, amikre nem adnánk engedélyt. De nem fáradok ezzel. Megnyitottuk a James Dean múzeumot Fairmountban, amit a város üzemeltet. Az évek során sok mindent vásároltam, hogy ott kiállíthassuk. Például Jimmy első motorját. apja rám hagyta a levelezésüket. 1978 óta pedig évente rendezünk egy autós felvonulást, ahol huszonöt-harmincezer (!) ember gyűlik össze, mindenféle antik járgánnyal.

– Mit szólna Jimmy, ha körülnézne, és látná az alakja körül kialakult mítoszt és a merchandising ipart?

Phil Stern: Mindig azt mondta: „Ó, a pi**ába”! Erre sem reagálna másképpen.

– Rendkívül jóképű fickó volt. Hogyan viselkedett a lányok társaságában?

Stern: Nem hiszem, hogy szégyellős lett volna – persze én nem töltöttem olyan sok időt vele. Gyakran járt a Googies nevű helyre, ahol körülzsongták a lányok. Egymást puszilgatták, ölelgették, olyan elevenséggel, mint amikor a gimnazisták üvegeznek, és aki felé fordul az üveg, az kapja a csókot. Kávéztak, fagylaltoztak, almás pitét ettek.

– A legenda része, hogy Jimmy Dean-t biszexuális sztárként tartják nyilván.

Peary: Sok könyvet írtak tele ezzel. Jimmy, mint minden színész, kipróbálta mindazt, amit az élet kínál számára. Igazából csak egy meleg kapcsolata volt, George Brackett-tel, a CBS rendezőjével, korai Los Angeles-i éveiben (mielőtt New Yorkba ment szerencsét próbálni a televíziózásban és az Actor Studióban – K.L.). Ez a szereposztó dívány tipikus esete. Amint tehette, Jimmy ejtette a férfit. Sokkal több nőügye volt! Ragadtak rá a lányok, mert érezték benne azt a bizonyos „elveszett fiút”, a sérülékenységet, ami olyan ellenállhatatlan volt benne. Aminek hasznát vette a hódításnál.

– A Forever Young című dokumentumfilmben bejátszást látunk Jimmy egy korai tévéfilmjéből, amelyben statisztál: ő a liftkezelő. Mégis a zsúfolt kis felvonóban a főszereplő szemei önkéntelenül is ráragadnak erre a 21 éves fiúra. Így vonzotta magára az ember tekintetét?

Winslow: Ha valamit nagyon akart, és a szüleink azt mondták, ezt nem lehet, mindig megtalálta a módját, hogy keresztülvigye az akaratát. A filmekben is, ha nem volt a jelenetben a szövege, addig ügyeskedett, míg ő uralta a jelenetet. Emlékezzünk csak Az óriásra, ahol egy kötéllel játszadozik, mialatt Rock Hudson beszél. Igazi géniusza volt a figyelem-felkeltésnek.

– Mivel filmjeivel javarészt a halála után vált ismertté, könnyű volt számára mozognia a hétköznapi életben, az utcákon?

Stern: Imádott kávéházakban ücsörögni, megfigyelni az embereket. Amit látott, beleépítette a szerepeibe. Ami azt illeti, Jack Warner legszívesebben egy szemernyi mozgásteret sem adott volna neki. Az egyik legkeményebb stúdió volt az övé: védeni akarta a befektetéseit. De ő kiküzdötte magának a szabadságot. Az autóversenyzést sem hagyta abba, pedig azt kifejezetten megtiltották neki.

Perry: A világ legjobb színésze akart lenni, és baromi közel került a célhoz.

Stern: De nem hiszem, hogy a munkájáért szerették. Hírességként, sztárként rajongtak érte.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8446