KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Edgar Allan Poe

Poe és Corman

Többször használatos rémálmok

Kovács Marcell

Roger Corman szürreális Poe-filmjeit a közönség szemében nem az író neve, sokkal inkább Vincent Price személye kapcsolta össze.

 

A világirodalom első detektívtörténetében az éles logikájú C. Auguste Dupin az okok és következmények láncolatának bravúros felfejtésével megoldja a tanácstalan rendőrök helyett a Morgue utcai kettős gyilkosság rejtélyét. Dupin figurájában Edgar Allan Poe mintát teremtett, példaképet a bűnüldözés megannyi különc zsenije számára Sherlock Holmestól Hercule Poirot-ig. Az 1971-ben Gordon Hessler rendezésében készült filmváltozatban azonban furcsamód nem szerepel a híres detektív, de hiányzik a többszörös gyilkos orángután is, láthatunk viszont kínzókamrát, élve eltemetést és delejes lázálmokat, mindazokat a motívumokat, amelyek a gyártó American International Pictures a hatvanas években olyan nagy sikerrel alkalmazott népszerű Poe-adaptációiban. A Morgue utcai gyilkosságok az utolsó volt az AIP Poe-filmjeinek sorában, és nemcsak a cég legsikeresebb korszakát zárta le, de a horrorfilm történetének egy kivételes sorozatát is.

Űrszörnyek, mélytengeri szörnyek, barlangi szörnyek és szörnnyé változtatott kamaszok – a tizenéves mozilátogatók kegyeit kereső AIP az ötvenes években szerény kivitelű fekete-fehér rémfilmekkel szerzett magának tisztes hasznot és kétes hírnevet. A következő évtized az AIP üzletpolitikájában is változást hozott, a korábban párban forgalmazott filmek helyett önálló produkciók gyártásába kezdtek, a két olcsó film árát egy drágább, színes, szélesvásznú filmbe fektették. A horrorfilm klasszikus történeteit vibráló színekben újramesélő Hammer-filmek sikerét látva Roger Corman, az AIP ügyeletes rendező-producere az első nagyberuházásnak Az Usher-ház bukását javasolta, nem utolsó sorban azért, mert Poe közkincsnek számító művei után nem kellett jogdíjat fizetni. Corman elmondása szerint a kizárólag a szörnyekben bízó tulajdonosok, Samuel Z. Arkoff és James H. Nicholson először tétováztak, és akkor adták csak be a derekukat, amikor megtudták, hogy a filmben a ház lesz a monstrum.

David Matheson forgatókönyvéből Daniel Haller díszletében Floyd Crosby kamerájával Corman három hét alatt forgatta le a filmet, amelyhez azután Les Baxter írt zenét. Az Usher-ház bukása jól teljesített a mozipénztárakban, ezen felbuzdulva az AIP hamarjában elkésztette az A kút és az ingát, majd a következő néhány évben még hat Poe-adaptációt, nagyrészt a fenti alkotógárda közreműködésével, illetve hetet, ha A holló maradék nyersanyagára rögtönzött Terrort is belevesszük a csokorba. A Terror a Poe-filmek kaptafájára készült, és ugyan nem Poe-történetet mesélt el, de ez a hivatalos adaptációk esetében sem volt mindig követelmény.

A sort nyitó Az Usher-ház bukása az amerikai horrorfilm mára klasszikussá érett alkotása valójában érzelmes kosztümös melodráma a húgával magányosan élő, lelkibeteg arisztokratáról, aki úgy érzi, felmenői bűnei pusztulást hoznak rá. A ciklusban ez az irodalmi alapanyaghoz talán leginkább hű feldolgozás, de két új motívummal itt is gazdagodik a cselekmény. Az egyik a kastélyba látogató fiatalember és a haldokló húg románca, amelynek fényében Usher aggódása féltékenységgé változik, és ezzel a vérfertőzés gyanúját sugallja. „A perverzió démona” Poe műveinek visszatérő szereplője, és Corman olyankor is ragaszkodott hozzá, amikor éppen nem volt jelen. A másik újdonság a mindent elemésztő tűz a fináléban, amelynek képsorait a praktikus Corman egy valódi tűzvész alkalmával rögzítette, és jól felismerhetően felhasználta a sorozat későbbi epizódjaiban is, hogy azután e huncut szokásából a Terrort záró árvízzel csináljon viccet.

A morbid, mindvégig a halál közelségét sugalló atmoszféra a Poe-filmek legjellemzőbb sajátossága, ez Corman számára az elbeszélés legfontosabb eszköze. Az eseményeket legtöbbször megmagyarázhatatlan, nem evilági rugók mozgatják, ám előfordul, hogy a becsempészett krimi-szál racionális magyarázattal szolgál a történtekre. De bárhogy csűri-csavarja is a forgatókönyv a soványka sztorit, a cselekményt mindig az erős hangulat uralja, amelynek megteremtésében az élénk színek, a sűrű pókhálók és a vattaszerű köd mellett Vincent Price-é a főszerep. Corman Poe-filmjeit a közönség szemében nem is az író neve, sokkal inkább Price személye kapcsolta össze. A túlméretezett alakításaiért gyakorta kigúnyolt Price a történetek félhalott, szenvedő hőseit utánozhatatlan bájjal kelti életre. Kacagtatóan komoly játéka az álmokat a valósággal összemosó, szürreális világ mozgatója. Nélküle oda a varázs. Price zsenije épp akkor vált egészen felmérhetővé, amikor Price nélkül forgatott Corman. Már javában zajlottak Az elsietett temetés előkészületei, amikor az AIP rátette a kezét a produkcióra, ezért Price szokásos karakterét, a haláltól rettegő, mégis halálba vágyó nemest ezúttal Ray Milland alakította – kiválóan. De mintha Milland játéka túlságosan is normális lenne a cormani vízióhoz. Nem teljes az élmény, hiányoznak Price manírjai, az affektáló hanghordozás, a plafonig felhúzott szemöldök, a vészjóslóan meresztgetett szempár.

Ezekben a filmekben nincs helye a normálisnak. Poe a tudatalatti vágyak és rémálmok költője, és Corman minden képkockával ezt hangsúlyozza. Száműzi a filmekből a valóságot, a felütésben a kastély kapuján kopogtató idegen egy bizarr álomvilágba nyer bebocsátást, ahonnan csak a vége-főcímmel jön el a szabadulás. A szerény, de nagy műgonddal megépített – és a ciklus folyamán vissza-visszaköszönő – díszletek, az operatőri munka rafinált fogásai valóban álomszerű élményt eredményeznek. A hatalmas – vagy (a nagy látószögű lencséknek köszönhetően) annak tetsző – termek, a szűk folyosók és a föld alatti kriptákba, kínzókamrákba vezető labirintusok az álmok szokásos kulisszái, ahogyan a tűz, a víz, és a vihar gyakori látványa is az álmok világába visz. És mindezt egy torzított alakokkal, lassított képpel és vakító színekkel kábító, bizarr (rém)álomjelenet tetőzi be, valamennyi filmben kötelező jelleggel.

A nyughatatlan Corman hamar ráunt a jól bevált receptre, rendre új motívumokat csempészett a produkciókba. Ennek köszönhető, hogy a ciklus mindvégig izgalmas tudott maradni. A három rövid epizódból álló Rémtörténetekben már él a humor eszközével, amit később A hollóban az (ön)paródiáig fokoz. A kísértetkastélyban (The Haunted Palace) egyenesen szakított volna Poe-val, Lovecraft novellájának feldolgozása főnökei nyomására kapta csak Poe versének címét. A kedvezőbb finanszírozási feltételek miatt Angliában forgatott A vörös halál álarca azután a sorozat felfrissülését hozta, minden addiginál mozgalmasabb cselekménnyel, lenyűgöző, Bergmant és az Óz, a csodák csodáját egyszerre idéző látvánnyal. Végül a sort záró, szintén Angliában készült Ligeia sírboltja (The Tomb of Ligeia) a feleség bűvköréből annak halála után sem szabaduló özvegy hitchcocki sztoriját a romos, sötét műterem-kastélyból kitörve a szabadban, parkban, erdőben, napfényes tengerparton mesélte el.

Következő mozijával, a motorosbandás Vad angyalokkal Corman azután végleg búcsút intett a kosztümös, műtermi meséknek. Poe neve azonban továbbra is komoly reklámértékkel bírt, amiről Arkoff és Nicholson bolond lett volna lemondani. A brit Michael Reeves zord boszorkányüldözéses filmjét, a Vincent Price főszereplésével készült Witchfinder Generalt (Boszorkányvadász generális) az AIP pimasz módon Poe verse nyomán The Conqueror Wormre (A győztes féreg) keresztelte át, és a tengerentúlon Poe-feldolgozásként forgalmazta. De saját gyártású Poe-sorozatukat is folytatták: Corman rendezői székébe Gordon Hesslert ültetve három új adaptációt készítettek. Ezek közül az Oblong Box (A hosszúkás láda) és A Morgue utcai gyilkosságok ugyan köszönőviszonyban sincs a címekben szereplő novellákkal, a beteges, morbid hangulat mégis sikerrel idézi meg az író szellemét. A Cry of the Banshee (A kísértet kiáltása) viszont minden szempontból kakukktojás. Vincent Price ismét boszorkányokat üldöz, sokkal inkább a Boszorkányvadász generális, mint Poe modorában, és még a cím is sántít: ilyen írás nem szerepel a Poe-életműben, a film elé biggyesztett idézet a kevésbé csábos című Harangokból származik.

De nemcsak az AIP igyekezett kiaknázni a Poe-filmek iránti lankadatlan érdeklődést. A Különleges történetekben az európai filmművészet kiválóságai, Fellini, Malle és Vadim egyesítették erőiket, hogy a Rémmesék mintájára három epizódból álló antológiával adózzanak a Poe-divatnak. Még a Winnetou-filmek rendezője, Harald Reinl is tett egy meglepő kitérőt, és az Old Shatterhandként ismert Les Baxterrel leforgatta a kriptaszagú Die Schlangengrube und das Pendelt (A kút és az inga), a nyugatnémet gótikus horrorfilm alighanem egyetlen reprezentánsát. De nemcsak Poe művei – legalábbis a címük –, de maga az író figurája is visszatérő vendége volt a filmvászonnak ezekben az években. Antonio Margheriti varázslatos fekete-fehér kísértettörténetében, a Danza macabrában (Haláltánc) az író veszi rá egy fogadással a főhőst, hogy egy éjszakát a lidérces kastélyban töltsön. Még a mai történetű brit horror-antológia, a Gyötrelmek kertje is megelevenítette Poe alakját. Két megszállott Poe-rajongó párharca során támad fel – szó szerint – a poraiból, egy lehetséges magyarázatot adva a filmtörténet e csodás rejtélyére: hogyan lehetett az újító szellemű hatvanas évtizedben a változás tüzében égő, modernista mozi egyik sztárja egy tizenkilencedik századi romantikus költő?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10099