KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/október
BLOG
• Wostry Ferenc: A kiúttalanság történetei Cinefest 7.
• Baski Sándor: Tablóképek Ká-Európából CinePécs 2010
KÖZELJÖVŐ-FANTÁZIÁK
• Kömlődi Ferenc: Közeljövő-képek Poszt-cyberpunk a XXI. század első évtizedében
• Kubiszyn Viktor: Háló által homályosan Virtuális közeljövő
MALICK
• Hlavaty Tamás: Az égig érő fa Az élet fája
ÁLOMMOZI
• Jankovics Márton: Kamera a tudattalanban Álomfilmek
• Lovas Anna: Álmok a negyedik falon túlról Satoshi Kon
• Géczi Zoltán: Álomterror Satoshi Kon: Paprika
FRANCE NOIR
• Géczi Zoltán: Marseille-i éjszakák Francia krimi 2000–2010
• Ádám Péter: A metropolis démona Ős-noir: Fantômas-sorozat
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Színésztükör Kállai Ferenc
PORTRÉ
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje
FILMISKOLA: A MONTÁZS
• Vincze Teréz: Tér-idő-gondolat Vágás és montázs
• Vincze Zsuzsanna: Filmek újratöltve Tévére vágva
• Varga Balázs: Folytonossági hiányok Az ugró vágás
TELEVÍZÓ
• Klág Dávid: Kentucky cowboy A törvény embere
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Posztforradalmi jasszkorszak Kolorádó Kid
• Horeczky Krisztina: A boldog részünk Pina Bausch: Álomtánc
• Schreiber András: Egyik sír, másik nevet Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Az ígéret megszállottja Ben Sherwood: Charlie St. Cloud halála és élete
• Szabó Noémi: Sekélyes sírhant Charlie St. Cloud halála és élete
MOZI
• Vajda Judit: Poézis – Mégis szép az élet
• Vajda Judit: Lourdes
• Forgács Nóra Kinga: A méz
• Zalán Márk: Minden rendben lesz
• Kolozsi László: Szeretők
• Ádám Péter: Dumas
• Vincze Teréz: Nők férfiak nélkül
• Roboz Gábor: Mission London
• Parádi Orsolya: Soul Kitchen
• Alföldi Nóra: Pancserpolice
• Sepsi László: A kaptár – Túlvilág 3D
• Baski Sándor: The Expendables – A feláldozhatók
• Varró Attila: Tolvajok városa
DVD
• Alföldi Nóra: A fantasztikus Róka úr
• Pápai Zsolt: A harcmező hírnökei
• Sepsi László: Mi a gond velem?
• Nagy V. Gergő: A köd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Kállai Ferenc

Színésztükör

Hirsch Tibor

Kállai Ferenc filmszerepei közül mindenekelőtt A tanú marad meg emlékezetünkben, ahol a naiv túlélőt alakítja, de az ellentétes szerepkörben, a rendszer kiskapuit jól ismerő bürokrata figurájával is emlékezeteset alkotott.

 

Kállai Ferenc halálával megint eltűnt egy nagy, emblematikus filmszínészünk. Valaki abból a körből, melyet valamikor a Kádár-kor kezdetén a magyar ember filmes karakterformálásának terrénumaként jelöltek ki azok, a titokzatos valakik, akiknek színészválasztó hatalom adatott, közvetlenül vagy közvetve: rendezőtől kultúrkáderig.

A „legmagyarabb mozi-magyar” nyilván nem feltétlenül egy nemzeti elkötelezettség szerinti tízes skálán kilencet teljesítő Jávor Pál-figurát jelenti, de nem is a brosúra-szerinti népi hőst, aki a Sztálin-városi reliefeken arról a bizonyos ártatlan gyermektekintetről ismerszik meg, mozgóképen pedig Sós Imre és a fiatal Szirtes Ádám játssza, ahogy még csekély osztályöntudattal, de csillogó szemmel rácsodálkoznak, hogyan is épül a szocializmus.

Vagyis hiába tágas a fogalom, nem igazán kerülhet bele a dzsentri, akivel a hazai tömegnéző csak vágyképként – leginkább hitvese vágyaiban – találkozik. És nem kerülhet bele az az eszmélő-kizsákmányolt sem, akit magyar mozi magyar nézője már akkor is kikért magának, ha nem mondhatta hangosan, és nemcsak ordító sematizmusa okán, hanem mert ha ő olyan könnyen volna megvezethető, ahogy egy ilyen Szirtes-féle csillagszemű ifjúmunkást összezavar a nép ellensége az ötvenes évek filmjeiben, akkor bármely jegyrendszeres, lóhús-zabrálós, kijárási-tilalmas világégés idején éhen veszett volna családostul. Így aztán a „tipikus magyar”, mint szereplehetőség, közönségigény híján nem lett komolyan véve a harmincas években, ismert kultúrpolitikai okokból viszont egy közönség által nem komolyan vehető variáns helyettesítette az ötvenes években.

Az ötvenes évek végétől azután mégiscsak lett rá igény. Hogy azért kellene valaki, akire a mozi-járó nép minden kényszer nélkül maga bólint rá, hogy ilyet tényleg ismer, ilyet lát, ha a tükörbe néz, ha pedig nem lát, ha csak irigyli, akkor sem elérhetetlen magasságokban, hiszen nincs az illetőnek kastélya, bricskája, tüzes tekintete, éppen csak, mint szomszéd szaki, kartárs, elvtárs – élni képes az életét abban a létező szocializmusban.

És itt jön az „igazi magyar” filmes karakter számára kijelölt misztikus keret, és benne Kállai Ferenc filmes karakterformálásainak zavarba ejtő titka. Kállai a hatvanas évek elejétől „élni képes” figurákat, emblematikus magyar karaktereket alakított. Nem is egy típusát. Mert, ha a konszolidációs honi ideál az volna, aki „itt élni tud” – annak ugye, több értelme is van.

Az egyes számú magyarra mondhatjuk ugyan, hogy „itt élni tud”, de valójában az értjük rajta, hogy „még itt is tud élni”: emberi módon hágja át a szabályt, ha a szabályok embertelenek. Nem sározódik be, mégis megél, éldegél, életben marad.

A kettes-számú magyaron, aki „itt élni tud”, valójában azt a valakit értjük, aki ismeri az itteni életet: megérez írott és íratlan törvényt, jókor szól, jókor hallgat, a rendszer használja, és cserében ő is használja a rendszert.

Kállai Ferenc „magyar karaktere” Bacsó Tanúból maradt meg nézői emlékezetünkben, ahol nyilvánvalóan az első variánst, a csetlő-botló naiv túlélőt alakítja. Ha viszont végignézzük filmográfiáját, ezzel az eggyel szemben nagyjából tíz olyan szerep áll, mely a második változatnak, a dörzsölt, a jég hátán is megélő ügyeskedőnek felel meg.

Hogy nem ezekre akarunk emlékezni, ez minket jellemez: a mi magyar karakterünket.

Pedig hát nagyszerűen játssza ezeket a bizonyos kettes-számúakat is. Ritkán látható filmekre kell emlékeznünk, leginkább szatírákra, paragrafus- és tervszám-bubus epizódfigurákkal – mondhatni, a Tanú Pelikán Józsefjének életét megkeseríteni képes alakokkal. Ott van Kállai a Krebsz, az Istenben, a Veréb is madárban, az Én vagyok Jeromosban, továbbá, messze a teljesség igénye nélkül, szinte találomra, az Egy különös éjszaka, Zongora a levegőben, Az illatos út a semmibe, A kard című réges-régi, viszonylag derűs opusokban. Sokféle történet, sokféle szerep-változattal, melyek így, együtt csak annyit bizonyítanak, hogy nincs magyar színész, akire jobban passzolt volna az átizzadt nejloning és a meglazított nyakkendő a Kádár-kor hosszú értekezlet-asztalai mellett, hogy senki szájából nem hangzott olyan magától értetődően, ahogy kávét kér Micikétől vagy Gizikétől, hogy senkitől sem természetesebb, ahogy barátilag a beosztott kolléga, kolléganő vállára teszi a kezét. Ez utóbbi fontos gesztus, mert végül is a kettes-számú magyar sem velejéig gonosz ember. Mivel Kállai ezt a kettes-számú magyart nagyon jól ismerte, ezért, ha éppen nem őt kapta egy káder-bürokrata karmai közé, mint egyes-számú magyart, akkor kettes-számúként mindig igyekezett annyi emberit keverni a figurába, hogy úgy-ahogy meg tudjunk bocsátani neki, akik mi vagyunk.

Ahogy azután a kettes-számú öregszik, egyre több hatalomhoz jut. De hát ez már a nyolcvanas évek. Fábri Zoltán kései filmjének a Gyertek el a névnapomra elvtársi tivornyáján a történet szerint egy megyei potentát és egyben indulatos apa minden vendég előtt rálő lánya nemkívánatos udvarlójára. A Kállai-féle barát – maga is kiemelt káder – töri meg a lövés után a rémült csendet, hogy a társaság nevében föltegye az egymondatos kérdést: hogyan is fogják a névnapozók ebből a slamasztikából a megtévedt nagyember-haverjukat kivakarni? Az akkori néző rögtön tudja, mire gondol a figura. Arra gondol, hogy mit kell tenni most, amikor nincs még jogállam, de már tomboló rendőrállam sem, mit kell tenni, hogy minden mehessen tovább, konkrétan guruljon még egy darabig a szocializmus 1983-ban látványosan lassuló szekere? Kállai hangos indulattal teszi föl a kérdést, inkább magának, dühösen, de rögtön a megoldást keresve, mintha bizony Virág elvtárstól tanulta volna, még 1952-ben, amikor az megtalálta helyette a megoldást, és az elveszett narancsot a zsebéből előhúzott citrommal helyettesítette. Vagyis, hogy botrányok azért volnának, hogy megoldjuk őket.

Mindezt fontos felidézni, mert, ahogy e korszakzáró esztendők néhány más filmjében is, itt mintha találkozna az egyes számú magyar a kettes-számúval. Vagy egyik formálódódott a másikból, vagy csupán összecsúszik kétféle Kállai-arc: egy hatvankilences és egy nyolcvanhármas. Aki látta Bacsó Megint tanúját, az persze tudja, Pelikán elvtárs ott öregedve is megmarad egyes számú magyarnak, Kállai ott annyit változtat a rendszerváltás utáni figurán, amennyit öregszik: nézése kicsit fásultabb, homlokráncolása kicsit bizalmatlanabb, de a mégiscsak a mi túlélő-balekunk tekintete. Viszont ha az igazi, 53-as Pelikánt nem akasztják, hanem rehabilitálják (emlékszünk: inkább óhajtaná az akasztást!), akkor, ha tényleg az a mese íródna tovább, mégpedig történelmi valószerűségekhez igazodva, dehogyis maradt volna ő gátőr. Előbb-utóbb csak került volna őrhely a régi elvtárs számára, és a mi Kállai-figuránknak is egyre ritkábban kellett volna mentegetőznie, ahogy klasszikussá lett uszodai antréja után, hogy „én nem tudtam a vonalat…” Merthogy igenis megtanulta volna! Ugyanis szinte minden más szerepében, amikor későbbi, tehát kortárs-karaktert alakít – már nagyon jól tudja.

Nem feltétlenül rossz tudás ez, nem kell feltétlenül rosszra használni. És hogy tényleg a magyar néző által elfogadható magyar karakter tudása legyen, e tudás át- és újraértelmezhető, pártállástól függetlenül is. Ki kutakodott a nejloninges kávérendelő főnököcskék lelkében a hatvanas évektől? Senki. Erről szólt a konszolidáció. Mert a „vonalat” lehet úgy is tudni, hogy magunkban a pokolba kívánjuk. Kállai egyik kései, nagyszerű epizód-alakítása például megint az ötvenes éveket idézi, Tímár Péter 6:3-jából. Ott, már bőven a rendszerváltás után, Kállai zseniálisan bújik a nehéz idők maszek borbélymesterének a bőrébe, aki egy pontos borotvaélező gesztussal is képes megmutatni, milyen is, amikor a magyar férfiak úgy vannak együtt, ahogy akkor csakis borbélyműhelyben, csakis győztes meccset hallgatva lehettek. De Kállai ideges szemmozgása, gyorsan tónust váltó hangja pontosan jelzi azt is, hogy ez mennyire kivételes, és benne mennyire kivételezett ő maga, a megtűrt magánszektor. Az itteni pillanatokat botrányokozó provokátor bármikor megzavarhatja, a műhelyt bezárhatják a borbéllyal együtt, tehát a régimódi, bajszos mesterúrnak mindig észnél kell lennie, kezében az éles borotvával, akkor is, ha a régi világ szabályai szerint készségeskedik, ha mestersége szabályai szerint anekdotázik, de még gólt ordítva is. „Neki aztán mindig tudnia kell a vonalat” – mondhatnánk –, ha ezt a kifejezést nem foglalták volna le maguknak a mozgalmárok. Ez a borbélymester félévszázados messzeségből nézve ugyanolyan kettes-számú magyar, mint bármely nejloninges kartárs-elvtárs, használja őt a rendszer, de azért ő is használja a rendszert: ha nem ismerné működésének finom titkait, hamarabb bukna, mint azok.

Ezt a pontos tudást sugározzák tehát a kortárs Kállai-figurák, a hatvanas-hetvenes években, a sok kettes-számú túlélő figura, akiknek előéletébe ugyanakkor a néző, ha veszi a fáradságot, mindig beleképzelhet egy egyes számú, szerencsés-balek korszakot, a naiv tisztesség korát, mielőtt még ráéreztek volna, mikor pótolható citrommal a narancs, és mikor nem.



Ikon, ha túl van rajta


A „vonal ismerete” azért ezekben a Kállai-szerepekben legtöbbször mégiscsak rosszféle élelmesség vagy csinovnyik-tempó. Sokkal később viszont átalakul: bölcsességé lesz, néha egészen démoni mindentudás értelemben – olyan szereptulajdonság, amiről annak idején aligha gondolta volna néző és kritikus, hogy egyszer még megtalálja a színészt. Pedig hát csak arról van szó, hogy az igazán korai Kállai-figurák előtte vannak mindennek, mint Lajoska Ferrari Violetta szegény kis udvarlója az 1953-as 2x2 néha 5-ből, az igazán késeiek utána vannak mindennek, mint mondjuk a Werckmeister-harmóniák iskolaigazgatója, 2000-ből.

Másfelől közelítve: az egyes számú magyart vitték-hozták, előállították: eképpen tartotta kényszer-mozgásban a történet, a nejloninges kettesszámú bezzeg maga ment kiszállásra, vállalati murira, revizorkodni valamivel kisebb fekete autókon (Kállai Volgából-kiszállásban is mindig a legjobbat nyújtotta), az egyesből-kettesé lett, és kettesként bölccsé-öregedett magyarhoz pedig látogatóban mennek. Ilyenkor az öreg Kállai vár, egyedül van, a régi bűnöktől terhelt káderek autói pedig befutnak hozzá, miközben Cseh Tamás a Bárány véréről énekel, és egy bizonyos nagy vizsgáról, ahol ezek a vendégek mind megbuktak. A jancsói Szörnyek évadjának Kállai-figurája a Tanár úr, aki egy sátáni érettségi találkozóra várja régi diákjait, a létező szocializmus történelmi tudattalanjából született megannyi tékozló fiút, és emblematikus magyarként fogadja őket, mindegy most már, hogy első-, második- vagy akárhányas számú magyarként, mindenesetre olyan túlvilági gazdaként, akinek hol joviális a mosolya, hol ördögien üres a tekintete. És aki figyelmesen nézi, érezheti, hogy ez az arc azért ilyen, rendezője is azért választotta, mert szerepek rakódtak rá. Mert volt ő Tanú az akasztófa alatt, és utazott kiszállásra, az Elhajlásvizsgáló Intézet munkatársaként, nejloningesen, az Ereszd el a szakállamat! című másik Bacsó-opuszban. Mert emblematikus személyiségét több rétegben takarják az emblematikus magyar arcok, jobb bele sem gondolni, hogy mi van akkor legbelül? Kállai mindenesetre ezt a sötét legbelsőt is eljátszotta: a figyelő-vegetáló doktornak adja magyar hangját Tarr Béla Sátántangójában. A doktorhoz – ahogy Kállai hangján megszólal – ugyancsak képzelhetünk előéletet, és ugyancsak összegyúrhatjuk az ő régi szerepeiből: ő is volt valaki, aki „itt tudott élni” jóemberként vagy trükközőként, később esetleg látogató-fogadó figyelmes potentátként, végül maszkjait levetve: élőhalottként. Ennél is hátborzongatóbb, amikor ugyanezzel az előélettel, ugyanígy üressé lesz, de maszkjait magán tartja, és őrült tempóban váltogatja. Egyik utolsó szerepében a Szabó István rendezte Rokonokban azzal teszi tökéletesen hitelessé az öreg gazembert, a csaló, pumpoló, többi rokont mószeroló Berci bácsit, hogy félszázados színész-repertoárjából vegyes ízelítőt ajándékoz neki: megmutat egy villanásnyit az 1953-as Lajoska gyerekes lamentálásából, aztán gonosz céljaira fölidézi a Megint tanú öreg Pelikánját, akiben találkozik szenilitás, egyenesség és akasztófahumor. És persze az egészet a három évtizednyi kettes-számú káder-magyar szerepek legellenszenvesebbjeivel keretezi be, úgy hogy a néző a fejét kapkodja: a végső romlottság igazi jelei az apró őszinteségrohamok.



Ikonok, együtt


Kállai Ferenc sokat tudott, és mert tudása szélsőséges jellemek ábrázolására tette képessé, meglepő, hogy ehhez képest kevés igazi filmfőszerep találta meg. Ha van erre magyarázat, az visszavisz minket annak a bizonyos körnek, az emblematikus magyar színészek körének a titkához.

A titokzatos terrénum elmosódó határait a hatvanas évektől nagy színészeink vigyázták: Kállai közülük csak az egyik. Már ő is stafétát vesz át a korán elhunyt Pécsi Sándortól, aki úgy formálta meg a mindenkori ártatlan, küszködő, másokért élő hőst, hogy miközben játszott, maga az éppen regnáló szocializmus, amiben ártatlanság és küszködés külön jelentéssel bír, valahogy kiment közben a néző fejéből. Akit tehát az ugyancsak nagyszerű Pécsi Sándor által láthatunk, az egyszerűen az Ember, történelem nélkül, defektes gumit cserélő, fáradt melós és családapa, aki jót akar másoknak és jót gondol másokról, mondjuk a Gertler Viktor Kár a benzinért című filmjében. Amikor ugyanezt gátőrként Kállai játssza, épp olyan kitűnően és épp oly ártatlanul, ő bizony belekeveri a Rendszert – már csak a történet okán is – és így máris elveszíti ártatlanságát. Egyes számú magyarként egyszer játszhatott főszerepet (a folytatást is ideszámítva kétszer), kettes-számúként pedig soha. Ha őt meglátta a néző, még kosztümös szerepben is – még A vörös grófnő Andrássyjaként, vagy Déryné férjeként is – mindig politikával átitatott jelen-időt hozott magával: korábbi, jól játszott szerepekből gyúrt aurát, amitől soha nem szabadulhatott.

No de miért nem kellett magyar nézőnek, rendezőnek további történetek hőseként legalább az Egyes számú magyar? Kállaival vagy nélküle?

Bármi is a magyarázat, messzire vezet, sokkal messzebbre, mint egy emlékezetes színészi alakítás. Végül is nem ©vejk hazájában vagyunk. Mert ami az egyes számú magyart illeti, az, ha filmen próbálkoznak vele, szükségképpen túlságosan csehesre sikeredik. Magyar néző pedig hosszú távon és főszerepben nem kér olyan hőst, aki csak állja a csapásokat. Egy filmben, egy Pelikán elég neki. Kér olyat helyette, aki kicsit azért adja is. Vagyis kéri a kettes-számú magyart, de úgy, hogy amikor a mese mégiscsak behoz rendszert, történelmet, politikát, akkor az embléma-színész kacsint. Ha pedig a jelenetben nem kell kacsintani (ritkán kell), akkor a kettes-számú magyart alakító színész játéka legyen egyetlen folyamatos kacsintás. Sinkovits Imrének ez először a Két félidő a pokolban munkaszolgálatos focistájaként sikerült, hogy azután tökélyre vigye A tizedes meg a többiekben.

Pelikán és a Molnár tizedes: egyes- és kettes-számú vígjátéki nemzeti emblémáink a hatvanas évekből, akik közül az első egy évtizedig várt dobozban. Az első szeretné érteni a vonalat, ezért húzza össze szemét egy filmen át, a másik minden korok minden vonalát rögtön megérti, értette és érteni fogja: ezért kacsintja végig azt a másik filmet. (Mellesleg az első, az örök naiv, azt sem tudja, hogy kacsintás is van a világon: „Rosszul van, Virág elvtárs? Mert hogy rángatózik…”) A néző mindenesetre rábólintott mindkettőre, azóta is nevet mindkettőn, és tisztelettel azonosította mindkettőt a színésszel, aki megformálta őket.

Vagyis sok minden párhuzamos, és semmi sem teljesen. Mert a néző csak a kacsintóssal akar találkozni újabb változatokban, azt szereti látni főszerepben, azt a magyar emblémát, aki a végén mindig megoldja okosban, és nem azt, akinek annyi a happy end, hogy végre együtt lóghat a villamos-peronon azzal, aki eredetileg fellógatta volna. Kállai ezért hát ballasztként viselte legismertebb filmes alakításának emlékét: kisebb szerepekben referenciapontként akaratlanul is vissza kell utalnia rá, funkcivá-okosított, elfáradt, bölccsé lett, őrült-monomániás változatokban. És mégis, tökéletesen alakította valamennyit, ahogy egy dacos gátőrhöz illik. Gátőr-filmfőszerep után színész-gátőrség: tisztelet érte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/10 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10303