KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/január
GODARD 80
• Schubert Gusztáv: Descartes kamerával Godard 80
• Ádám Péter: A festő és modellje Godard és Karina
• Báron György: Visszafordítás A Kifulladásig és a Breathless
• Bikácsy Gergely: Könyvek és gengszterkalapok Kalapemelés JLG előtt
KOLUMBIA DÉMONAI
• Vajda Judit: A Márquez-paradoxon Gabriel García Márquez-adaptációk
• Géczi Zoltán: Képeslapok a napfényes pokolból Kolumbiai drogfilmek
BERLINI ISKOLA
• Ruprech Dániel: Hideg falak Christian Petzold
• Schreiber András: A melankólia új hulláma Berlini Iskola
MAGYAR MŰHELY
• Barkóczi Janka: A nehezebb út Beszélgetés Bódis Krisztával
• Zalán Vince: Film-mikrokozmosz Barlang
FILM / ZENE
• Simonyi Balázs: Az öngyújtókorszak vége A rockkoncertek vizualitása
FESZTIVÁL
• Teszár Dávid: Szintén zenész Chungmuro Filmfesztivál
KRITIKA
• Gorácz Anikó: A madeleine hatalma Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Palotai János: A test angyalai Botero//Kocsis Ágnes
• Radnóti Sándor: Élet/művészet Abbas Kiarostami: Hiteles másolat
• Tornai Szabolcs: Dzsungel és karaoke Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
MOZI
• Vincze Teréz: Fényes csillag
• Vajda Judit: Északi karácsony
• Vörös Adél: Utódomra ütök
KRITIKA
• Szabó Noémi: Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja
MOZI
• Pápai Zsolt: Egy néma kiáltás
• Nevelős Zoltán: Következő három nap
• Sepsi László: Rubber, a gumiabroncs
• Géczi Zoltán: Piranha 3D
• Baski Sándor: Tron: Örökség
• Csillag Márton: Zimmer Feri 2.
• Varró Attila: Rohanás
• Alföldi Nóra: Üvegtigris 3.
DVD
• Varga Balázs: Szabó István filmjei
• Pápai Zsolt: Megáll az idő
• Varga Zoltán: 30 nap éjszaka
• Alföldi Nóra: Adni jó
• Benke Attila: John és Mary
• Tosoki Gyula: Variációk szexre
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Abbas Kiarostami: Hiteles másolat

Élet/művészet

Radnóti Sándor

Másolatok a művészetben – másolatok az életben. Abbas Kiarostami a perzsa hétköznapok szorongató realizmusából a napfényes Toszkanába és az európai művészfilmbe kirándult.

Több külföldi barátom és ismerősöm felhívta már a figyelmemet arra, hogy készült egy film, amelyben egy kultúrfilozóf-esszéista másolatokról, hamisításokról szóló könyve szerepel. Nyilván ugyanezért jutottam a Filmvilágnak is eszébe, hiszen 1995-ben én is írtam egy Hamisítás című könyvet, amely 1999-ben Amerikában is megjelent.

Valóban, a Hiteles másolat egy azonos című könyv arezzói bemutatójával kezdődik, ahol a főhős ugyanazt a Michelangelo-anekdotát nevezi kedvencének, amellyel én is indítottam könyvemet. Igaz (megígérem, több ilyen kicsinyeskedés nem lesz az alábbi kurta beszámolóban), ő Lorenzo De’ Medicinek tulajdonítja, hogy az ifjú Michelangelót rábeszélte: igazítsa olyanra saját szobrát (egy azóta elveszett alvó Ámort), hogy antiknak nézzék, és adja el úgy. Valójában egy másik Medici volt: Pierfrancesco. Ezen a könyvbemutatón hagy névjegyet hősünk számára egy francia régiségkereskedőnő, akivel aztán vasárnapi kirándulást tesz a közeli toszkán kisvárosba, Lucignanóba. Arezzót legutoljára Az élet szép című filmben (Roberto Benigni) láttuk – itt alig –, Lucignanót pedig talán még soha.

Kevésbé az eredeti – másolat – hamisítvány esztétikai, hanem életproblémája foglalkoztatja a rendezőt, Abbas Kiarostamit. A kisváros kocsmájában ugyanis a tulajdonosnő férj és feleségnek nézi őket, s az asszony belemegy a játékba. S elkezdődik a néző elbizonytalanítása. Hiszen mindaddig az az egyezség a néző és a film között, hogy egy szép, egyedülálló, kiskamasz fiát nevelő középkorú asszonyt (Juliette Binoche) érdekelni kezdi James Miller, az angol író (a híres baritonista, William Shimell játssza). Érdekli és bosszantja könyve is (melyből hat példányt – másolatot – is vásárol), hiszen régiségboltjában eredeti műveket és másolatokat árul, de – ahogy fiával való beszélgetéséből és a találkozás első perceinek zavarából kiviláglik – erotikusan is vonzza a férfi. Most elkezdődik egy játék, hogy már tizenöt éve házasok, amelyet sokáig valóban csak játéknak, egy házasság fiktív másolatának fogunk fel, de aztán vannak jelek arra vonatkozólag is, hogy a rendező azt akarja, a néző ne dönthesse el, mi az igazság. Például az asszony a kocsmárosnőnek azt meséli abban a néhány percben, ameddig egyedül maradnak, hogy „férje” mindig csak másodnaponként borotválkozik és ma ezért borostás. Ezt mindaddig képzeletjátéknak gondolhatjuk, amíg a film egy jóval későbbi pontján szemrehányást tesz a férfinak, hogy esküvőjükön is borostásan jelent meg, s mire ő azt válaszolja, hogy hiszen én mindig csak másodnaponként borotválkozom. S akkor már annak sincs akadálya, hogy komolyan mérlegelni kezdjük, hogy vajon valóban abban a főtéri szállodában voltak tizenöt éve nászúton, ahol a film befejeződik. Vagyis három lehetőség marad nyitva: vagy a film első fele játék, ahol ismeretlent játszanak, vagy a második fele, ahol házaspárt, vagy pedig ismeretségük valóban egynapos, házasságuk fikció, amelybe mindketten belemennek. A film dramaturgiai trükkje: ahogy kibontakoznak ezek az alternatívák, ismételten újra meg újra át kell értelmeznünk a történetet.

E sikeres elbizonytalanító váltakozás mellett (amelynek azért Haneke mélyebb mestere) maga a probléma finoman banális. A házasságok tizenöt év múltán kihűlnek. A középkorú főhősök mellett ott van az életnek nekiinduló fényképezkedő jegyespár felhőtlennek tűnő boldogsága (de másik lehetőségként a fényképezésre váró másik menyasszony üres és merev, kiszolgáltatott és ijedt tekintete), s a templomból kibotorkáló öreg pár lassú pusztulása. S vannak más házaspárok is, a kisváros – úgy látszik, valamiféle esküvő-centrum. A főhősök beszélgetésében föltűnik az asszony nővére és sógora, illetve valóságosan megjelenik az a szintén középkorú francia turista-pár, akiket a főtér kútjáról való művészeti vita eldöntésére szólítanak meg, s akik közül a férfi (az idős Buñuel kitűnő forgatókönyvírója, Jean-Claude Carrière játssza), megérezve a feszültséget a két ember között, félrevonja az írót és azt a tanácsot adja, hogy egy vállat megszorító kéz néha feloldja a feszültséget. S valóban, elválásuk után a férfi tétován átkarolja az asszonyt. Ezek a házasságok nem egymás másolatai, de mindegyik valaminek a másolata, egy-egy típusnak, amelyet egy-egy közhelyben össze lehet foglalni. Ezért mondom, hogy a filmnek nincs mélysége. Mintha az Anna Karenyina híres kezdőmondata – „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – volna itt kissé módosítva és banalizálva: egyik házasság sem a maga módján az, ami – egyik sem „eredeti”.

Ezért a laposságért azonban némiképp kárpótol a film mint film. Kiarostami fáradhatatlanul „keretez”, gyakran ablakok segítségével mutatva a külső világot belülről és a belsőt kívülről. A keret máshol egy ajtó (a jegyespárok fényképezésénél), egy pincébe vezető bejárat (a régiségboltnál). Mintegy megkettőződik a kép az egész vászon képére és a kereten belüli képre. Ez a képi nyelv éppenséggel nem banális. Arra mindig érdemes odafigyelni, hogy mit nem mutat meg (például a teljes kútszobrot, amelyről vita folyik). A lassú kamera hajlik arra, hogy gazdag és tartalmas állóképekként rögzítse ezeket a képeken belüli képeket. A két toszkán város és a toszkán táj mindkét főhős számára heterotópia, idegen tér. A férfi angol, aki csak könyve bemutatására jött, az asszony francia, akinek egy ideje itt van boltja. A film három nyelve is (az angol, a francia, az olasz, s több hosszú dialógusban az asszony franciául, a férfi angolul beszél) ezt hangsúlyozza, s ugyanígy erre szolgál a mozgókép – hogy is mondjam? – képtár-jellege. Vagy mondjuk így: a kereteken belül minden tájjá válik. Nézzük az utolsó jelenetet. A férfi vizel a szállodai szoba fürdőszobájában, s csak az arcát látni. A háttérben az ablakon kívül a toszkán háztetők. Harang kondul, s számoljuk az ütéseket, mert tudjuk: a férfinak este kilenckor indul a vonata. Talán most dől el, amit a történet nyitva hagy, hogy elhálja-e a pár a házasságot, ott maradnak-e a szállodai szobában, vagy útra kelnek, és talán soha többé nem látják egymást. Ebben az utolsó snittben ott van a kép-táj, s ott van az arc, a film másik döntő képi eleme.

Ehhez kellett Juliette Binoche színészete. Az operaénekes William Shimell is megállja a helyét, de kisebb a feladata: egy hűvös, tartózkodó, gyűrött, könnyű zakójában is elegáns egocentrikus férfit kellett játszania, akit szórakozottság s némi hányavetiség is jellemez. Binoche spektruma sokkal szélesebb: zavarban van, feloldódik, dühöng, csábít, belemosolyog a világba, elfárad, fölélénkül, bajlódik a kisfiával, vitatkozik, veszekszik, megbékél útitársával. Szép, csúnya, fáradt, eleven, bájos. S minden a mimikára van bízva. Elragadó színésznő.

S ha már személyes érintettség okából írok erről a filmről, hadd térjek vissza a nem túl komolyan vett, és nem is túl komolyan veendő teoretikus motívumra. Az asszony azért viszi éppen Lucignanóba a férfit, mert annak nevezetessége egy herculanumi Múzsa-festmény XVIII. századi hamisítványa. Megmutatja a múzeumban a férfinak ezt a képet (az antiillusztratív rendezői stílus jegyében ezt is szinte alig, csak egy pillanatra és távolról látjuk), de nem váltja ki a kívánt hatást. A férfi szinte ingerülten nézi meg és megy tovább, mint akit már nem érdekel igazán a dolog. Megírta a könyvét és túl van rajta. Bizonyára jó lett volna korábban ismerni, akkor foglalkozott volna vele, beépítette volna mondandójába. De most már nem. Mit tagadjam, ez ismerős érzés. Nekem is küldenek néha anyagokat újonnan fölfedezett hamisítványokról, érdekes másolatokról, jóakaratúan azt gondolván, hogy továbbra is foglalkoztat a dolog. De nem. Azóta már más, vagy az is lehet, hogy ugyanaz, de más anyagon érdekel.

Talán ezért van, hogy nem tudott különösképpen megragadni az alapötlet: másolatok a művészetben, másolatok az életben. Azt hiszem, a két dolognak valójában nem sok köze van egymáshoz.

HITELES MÁSOLAT (­Copie conforme) – francia-olasz-iráni, 2010. Rendezte és írta: Abbas Kiarostami. Kép: Luca Bigazzi. Szereplők: Juliette Binoche (Elle), William Shimell (James Miller), Jean-Claude Carriére, Agathe Natanson, Gianna Giachetti. Gyártó: MK2 Productions / BiBi Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 106 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10461