KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/június
ANGELOPULOSZ
• Zalán Vince: Meddig tart a holnap? Theo Angelopulosz
AMERIKAI GÓTIKA
• Sepsi László: Edgar Allan utolsó csapdája Poe-mozi
• Varga Zoltán: A szörnymaszk mögött Tim Burton monstrumai
• Pápai Zsolt: Régi csibészek Tim Burton: Éjsötét árnyék
HOOVER-DOSSZIÉ
• Hahner Péter: Rend a lelke Hoover-dosszié
• Géczi Zoltán: A Hoover-Hollywood paktum FBI-filmek
• Huber Zoltán: Az ellentmondások embere J. Edgar
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 2. rész
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Mozivarázs Final Cut – Hölgyeim és Uraim!
• Kovács Kata: Nem marad dobozban Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Kornis Anna: Hozott anyagból A Final Cut-montázs
• Durst György: Kockára tett jövő Magyar rövidfilmek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Lélekmetszetek Graz – Diagonale
• Baski Sándor: Csellengők Titanic
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Harc a sötétséggel Fehér kard
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Régi villák, modern háztartási gépek Beszélgetés Saly Noémivel
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Benne vagyunk Jo Nesbø: Fejvadászok
• Tüske Zsuzsanna: Véresen nagyszerű Morten Tyldum: Fejvadászok
KRITIKA
• Géczi Zoltán: Nem élhetek Franco tábornok nélkül Joss Whedon: Egy őrült szerelem balladája

• Kovács Marcell: Szolgál és véd Bosszúállók
DVD
• Bocsor Péter: Zorba, a görög
• Pápai Zsolt: A tél foglyai
• Dombai Dóra: Ondine
• Tosoki Gyula: Mata Hari
• Géczi Zoltán: A hetedik mennyország
• Varga Zoltán: Bankcsapda
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Graz – Diagonale

Lélekmetszetek

Buglya Zsófia

Az osztrák film nem nélkülözi a patologikus történeteket, ám nem ez a legfontosabb témája. A Diagonale idén is érzékeny valóságpillanatai miatt volt emlékezetes.

A világ rangos fesztiváljain az osztrák film tavaly is társadalmi vagy lelki torzulásokat elemző drámáival hívta fel magára a figyelmet. Mindenekelőtt a Michaelre, Markus Schleinzer Cannes-t megjárt pedofil történetére, valamint Karl Markovics filmjére, a Lélegzésre (Atmen) gondolok, amelyben egy emberölésért elítélt fiatalkorú keres magának munkát, kapcsolatokat – életértelmet. E történetek nyomasztó, érzelmileg sivár világa az új osztrák film nagy „találmánya”, amelyet Michael Haneke és Ulrich Seidl munkáiból is ismerünk, s amelyet Bert Rebhandl kritikus pontos megfigyelése szerint a külföld előszeretettel olvas „sajátos osztrák patológiaként”. Hogy ezek a történetek univerzális érvényű traumákról beszélnek, nem szorul bizonyításra, viszont magyarázatot ad nemzetközi sikerükre, amely könnyen keltheti azt a képzetet, hogy ez az osztrák filmes paletta egyedüli markáns árnyalata.

Aki márciusban eljutott a grazi filmfesztiválra, az ennek az ellenkezőjéről győződhetett meg. A Diagonale, ahol idén a szokásosnál kevesebb (15) játékfilmet, s még kevesebb premierfilmet vetítettek, idén is a műfajok egyenrangúságát hirdette. A rendkívül színes dokumentum- és kísérleti program mellett kifejezetten érdekes műfaji keveredéseknek, párhuzamosságoknak is tanúi lehettünk.

Ember Judit mesélte egyszer, hogy a főiskolán Herskó azt tanította, előbb alaposan körül kell járni a választott témát, s az majd kiadja, játék- vagy dokumentumfilmre kívánkozik-e. A módszertani leckét a Sebastian Meise–Thomas Reider alkotópáros két filmje juttatta eszembe. Játékfilmjük, a Csendélet (Stilleben) – az osztrák fesztivál fődíjas alkotása – és Outing című dokumentumfilmjük egyaránt pedofília-tanulmány. Azt az esetet állítják vizsgálódásuk középpontjába, amikor valakinél fennáll a szexuális zavar, de nem éli ki tabusértő hajlamait. A konfliktus feloldhatatlan: hogyan szeretheti apa a gyermekét, ha közben kívánja is, illetve hogyan reagálhat a gyermek, ha rájön csak gondolatban vétkező apja titkára. Erre kérdez rá a Csendélet, amely visszafogott képeivel, szándékosan átlagos szereplőivel és helyszíneivel ügyesen megtartja a témát a hétköznapiság mezejében. Hogy az elbeszélés valóban hitelesként fogadható el, valószínűleg nem kis mértékben az Outingnak köszönhető, amely azonban egyértelműen kudarcra ítéltetett. Az interjúfilmben egy alig huszonéves férfi mesél hajlamának alakulásáról, a rettegésről és a bűntudatról, amelyet el nem követett bűnei miatt érez. Hogy a film ezek ellenére sem válik igazán megrázóvá, abból adódik, hogy a szereplőről, aki mintegy odaajándékozza titkait a stábnak, szinte semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy pedofil. Hiányzik az átélhető másik oldal, még ha a helyzet tragikuma megkérdőjelezhetetlen is.

A műfaji átmenet érdekes példája Ruth Mader Berlinalét megjárt What is Love című filmje, amely azt kutatja, hogyan (nem) jelenik meg a hétköznapokban a szeretet. A magát dokumentumfilmként meghatározó mű inkább tűnik dokumentum-játékfilmnek, hiszen szereplői, ha önmagukat adják is, eljátsszák számunkra hétköznapjaikat, megjelenítik párkapcsolatukat a kamera előtt. A film vezérelve – a fenti munkákkal szemben – a tipikusság; azt próbálja megmutatni, amiről többnyire nem készül dokumentumfilm: a szingli lét és a házastársi kapcsolat tipikus dilemmáit. S ha az ötlet érdekes is, eredetivé az átlagosság mégsem válik, az emlékezetes részletek elsikkadnak.

A fesztivál idén számomra legérdekesebb munkái egytől-egyig dokumentum-, illetve azon belül is portréfilmek: arra vállalkoznak, hogy a lehető legkomplexebb módon jelenítsék meg szereplőjüket; hogy az ellesett kép- és hangrészletekből olyan filmszöveget építsenek, amely visszaadhatja azt, amit személyükben megragadta őket.

Az Ausztriában élő Kerekes Krisztina munkája, a Nyom (Spur) egy visszavonulni készülő biozöldség-kereskedőt mutat be, aki bölcsességével, életmódjával láthatóan nagy hatást gyakorol környezetére. A rendező tökéletesen ráhangolódik „a gyermekkor ízeit és illatait kereső” kertész személyiségére: átveszi a férfi nyugodt időérzékelését, s a belőle áradó csendes csodálattal kezdi figyelni környezetét, a kert és a tárgyak életét. A pontos, szépen kitartott megfigyeléseket asszociatív, amolyan szindbádos-szecessziós képi részletek egészítik ki.

A Kern a „különöst” részesíti előnyben a köznapival szemben. A filmről sokat elárul, hogy a „rendező, operatőr, producer, voyeur, embergyűlölő, cinikus, szociopornográfus, rém, provokátor, pesszimista, humanista” Ulrich Seidl produkciós cége készítette. A „modell” ez esetben Peter Kern színész-rendező, a filmes szcéna ismert, kompromisszummentes figurája, aki dühös vagy mímelt kirohanásaival provokálja a publikumot, hatalmas termetével óhatatlanul is feltűnést kelt, ahol csak megfordul. A filmben tehát voyeurködés és magamutogatás szándéka találkozik, és tulajdonképpen képtelenség is megállapítani, mikor melyik gesztus dominál. S miközben Kern állandóan reflektál a forgatásra – hol hiányolja a koncepciót, hol dührohamot kap – nagyon érzékletessé válik, ami bizonyos mértékig minden portré sajátja: hogy nem tudni pontosan, mennyiben irányítja az elbeszélést a modell, s mennyiben a rendező. A filmnek külön feszültséget ad, hogy Veronika Franz és Severin Fiala alkotóknak voltaképpen a látvány ellenére, az ormótlan, arányait vesztett testen túl kell és sikerül megmutatnia az érzékeny-érzéki lélek rezdüléseit.

Arash T. Riahi filmje, a Nervenbruch Zusammen Gehabt egy női hajléktalan szálló lakóiról ad képet. A filmben felsejlenek ugyan társadalmi összefüggések, de a rendező nem derékba tört életekről vagy kisemmizett nőkről gyűjt anyagot; filmje mindvégig Svetlana, Rula, Daniela és Johanna története marad. Arash erőssége hogy nagyon közel mer és tud menni szereplőihez, és a tőle megszokott természetességgel láttatja érzelmeiket.

Az érzékeny portrék a fesztivál hagyományosan színvonalas filmtörténeti összeállításaiból sem hiányoztak. Idén az egyik főhajtás az osztrák avantgárd öntörvényű mesterének, az idén nyolcvan esztendős Ferry Radaxnak szólt. A munkáiból készített válogatásban mutatták be Thomas Bernhard – Drei Tage (Thomas Bernhard – Három nap, 1970) című filmjét. A portré puritán, mégis elemelt koncepciója a radaxi formabontás és a bernhardi ellenállás legkisebb közös nevezőjeként állt elő: Bernhard egy parkban, egy padon ülve monologizál múltról és ambíciókról, irodalmi szöveggé szerveződő mondatokban beszél a küzdelemről, amelyet a nyelvvel folytat. Egy másik történeti összeállítás az osztrák dokumentumfilm női szerzőit méltatta, a filmtörténeti hézagpótlás jegyében. Ennek keretében vetítették Carmen Tartarotti 1990-es filmjét (1 halom virág 1 halom cipő – 1 Häufchen Blume 1 Häufchen Schuh), amely az osztrák irodalom egy másik öntörvényű zsenijéről, a hatvanas éveiben járó Friederike Mayröckerről nyújt szubjektív képet. Az irodalmi szöveget, hétköznapi megfigyeléseket és rendkívüli képzettársításokat ötvöző portré a művészi képzelet vibrálásának érzékeltetésére vállalkozik.

A fesztivál dokumentumfilmjei között természetesen ismét markáns csoportot alkottak az esszéisztikus művek, amelyet Nikolaus Geyrhalter filmjei is képviselnek. Az idei év nagy, látványos produkciói közül kiemelendő Joerg Burger Keresztútja, amely kommentár nélkül mutatja be egy szicíliai körmenet előkészületeit és mozzanatait, a feszültséget az esemény dramaturgiájának megfelelően fokozva. Ruth Beckermann, aki az osztrák dokumentumfilm egyik legkövetkezetesebb filmográfiáját tudhatja magáénak, ezúttal „a lehetőségek hazájáról” készített felvételeket sűrít egy filmbe. Az American Passages ellesett, hétköznapiságukban is kifejezetten látványos jelenetei Amerika-sztereotípiáinkat variálják. Szintén angol címet visel, s nyilvánvalóan szélesebb közönségre számít Michael Glawogger Velencében díjazott A szajhák dicsősége (Whores’ Glory), amely a prostitúció jelenségét állítja középpontjába. Az egzotikus, fájóan szép képekben a thaiföldi, bangladesi és mexikói örömlányok mindennapjaiba pillanthatunk be, s mintha a rendezőt tényleg csak a kép, a miliő látványa érdekelné. Az érzelmes slágerekkel leöntött örömtanya-életképek mélyebb összefüggések feltárására aligha alkalmasak, s ha a provokatív szándékot nem is kétlem, a film hitelessége akkor is kérdéses számomra, lévén a lányok megélhetésükről döntenek, amikor lelkesen nyilatkoznak a kupiról, ahol dolgoznak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11075