KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
   2013/január
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Szóra bírt kép Lakatos Róbert
• Kolozsi László: A szeretet határai Beszélgetés Szajki Péterrel
• Kolozsi László: Szorongásom, félelmem, frusztrációm Nejem, nőm, csajom
• Kővári Orsolya: Én vagyok Só Mihály Beszélgetés Bodrogi Gyulával
• Tornai Szabolcs: Egy árulás anatómiája Beszélgetés Tornai Józseffel
LÁZADÓ KAMERA
• Stőhr Lóránt: Hit nélkül élni Errol Morris
• Szalay Dorottya: Szervízúton Dennis Hopper – The Lost Album
• Ruprech Dániel: Tegnap és holnap között Az Oberhauseni Nyilatkozat
• Baski Sándor: Az ellenállás útjai Verzió 2012
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kedvenced temetője Szörnyek a kortárs animációban
XANTUS
• Forgách András: Sötét csillogás Xantus János (1953-2012)
ANIMÁCIÓ
• Horváth Eszter: Átjárható dimenziók Anilogue
• Kovács Kata: Élmezőny Primanima
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: A folytatás záloga A cliffhanger
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: A tigris, az Isten és a mentőcsónak Yann Martell: Pi élete
• Vajda Judit: Csalimese Ang Lee: Pi élete
KRITIKA
• Lovas Anna: Hushpuppy meséje A messzi dél vadjai
• Sepsi László: Bővített kiadás A hobbit: Váratlan utazás
MOZI
• Baski Sándor: Vérturisták
• Forgács Nóra Kinga: Volt egy tánc
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Roboz Gábor: Végzetes hazugságok
• Szabó Noémi: Rúzs, reptér, satöbbi
• Kovács Kata: Leánybúcsú
• Zalán Márk: Kvartett
• Molnár Viktória: A nyomorultak
• Tüske Zsuzsanna: A hét pszichopata és a si-cu
• Huber Zoltán: Kezelés
• Csiger Ádám: Kettős játszma
• Géczi Zoltán: Rajtaütés
• Varró Attila: Dredd
DVD
• Czirják Pál: Szindbád
• Pápai Zsolt: A kaland; Az éjszaka
• Nagy V. Gergő: Kitaszítva; Kallódó emberek
• Sepsi László: Stephen King-gyűjtemény
• Nagy V. Gergő: Akasszátok őket magasra
• Vincze Árpád: Római vakáció
• Géczi Zoltán: Nincs menekvés
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
XANTUS
• Szőnyei Tamás: Törékeny történetek A Xantus-filmek zenéi

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Bodrogi Gyulával

Én vagyok Só Mihály

Kővári Orsolya

Bodrogi filmszínészként is beírta magát a magyar kultúra nagykönyvébe: minden zsánerben, minden szerepkörben magával ragadta nézőit.

Múlhatatlan játékkedv, félreismerhetetlen orgánum, kabarévéna, ének és tánctudás, klasszikus rajzfilmszinkronok. Több mint fél évszázad a pályán. Több mint száz film, de a filmesnél lényegesen jelentősebb színházi pálya. Megrendítő Willy Loman az óriások országában, miközben csak tőle fogadjuk el, hogy álló motoron száguld a József Attila Színház színpadán. Nagy generációk neveltje. A szakma egyik utolsó mohikánja.

 

 

Amikor a Színház számára készítettem Önnel interjút, a következőket mondta: „rendezői színház nincs”, majd mindjárt hozzátette: „a rendezői színház a mozi”.

„Színház nem létezik közönség és színész nélkül, aki ezeken kívül van, mind segítőtárs, segíti a nézőt vagy a színészt”. Hogyan látja rendező-színész-néző pozícióját a film esetében?

A filmnél egészen másról van szó. Ott mindent a rendező tud, minden az ő kézjegyét viseli.

 

Valahol mégis belép a színész.

Az egyénisége fontos a filmen. De itt Chita vagy Rex, a csodaló éppúgy lehet sztár, mint Bruce Willis. Színházban ez nem fordulhat elő.

 

Ha a tanítványainak egy színházi próbafolyamat és egy forgatás különbségeiről tartana órát, mit emelne ki?

A legfontosabbról beszélnék. Azt mondanám, a filmhez is ugyanúgy kell hozzákészülni, mint a színházhoz. Addig kell gyötörni az agyat, amíg azt nem érzem, hogy a szerep én vagyok. Amikor a Só Mihály kalandjait vettük a televízióban, tudtam, akkor lehet kamerák elé állni, ha elhiszem, hogy én vagyok Só Mihály. A színház is akkor jó, ha nem eljátszom a szerepet, hanem azt hiszem, hogy a szerep én vagyok. Ha este a Szent Johanna megy, már délelőtt el kell kezdenem érezni, hogy érsek vagyok. Persze nem úgy viselkedem a presszóban, mint egy történelmi egyházi méltóság, de belül már az ő gondolatai motoszkálnak, az ő világa foglalkoztat.

 

El is mondja időnként, hogy azért lett színész, mert mindig el tudta hitetni magáról, amit akart.

Ellentmondást nem tűrően én vagyok a szerep. Filmnél ugye gyakrabban előfordul, hogy a rendező eleve irányítja az eseményeket, konkrét színészekben gondolkodik, rájuk írja a forgatókönyvet… De meg kell mondjam, egyetlen korábbi alakításomnál sem tartanám könnyebb feladatnak, ha valaki most írna egy olyan darabot, melyben lenne egy Bodrogi Gyula nevű figura – vagyis megírna engem –, és kiosztaná rám.

 

Több ízben beszélt már a színész hatásának fontosságáról. Ez mikor tudatosodott Önben?

Már színész voltam, de nézőként jöttem rá. Vonultak be a színészek sorban a színpadra, még talán a szerepüket sem tudtam, és azt láttam, az egyik azért fontos, mert a másikat kiemeli, érdekesebbé teszi. Sokszor elhangzik az a butaság, hogy aki nem főszereplő, nem olyan jó színész. Nélkülözhetetlen, pótolhatatlan az a színész, aki hatásában kisebb tud lenni. A szavait, a gondolatait ugyanúgy értem, csak valahogy olyan a színészegyénisége, hogy nem érdekel annyira. Van, akié olyan, hogy utálni szeretem, jóleső érzés, ha negatív karaktert játszik. Mint néző, eldöntöm, hogy nem lesz igaza, ezért rettenetesen csalódott vagyok, ha fordítva vannak kiosztva a szerepek. Mondjuk, ha nem Othello a szenvedélyes rajongásom tárgya, hanem Jágó.

Filmen nehezebben téved a rendező. Ott is megesik persze, például, ha nagyon beleszeret egy járókelőbe. Ilyenkor általában csalódunk, mert mi nézők nem látjuk benne ugyanazt, mint ő.

 

Színészekre, nagy hatású színészekre, például Latinovitsra nem lehetett rossz szerepet osztani?

Nem. Filmen nem emlékszem ilyen esetre. És mindig érdekelt. Színházban egyszer előfordult, hogy néztem és úgy éreztem, nem neki való a szerep. Ez volt a Rómeó.

Ha Adyt szavalt, nem is szavalt, mondott, olyan dolgokat lehetett kihallani belőle, melyek olvasva soha nem jutottak volna eszembe. Ezt valami fantasztikus módon tudta. Filmen általában olyan szerepeket játszott, amiben nem kellett különösebb pluszt, úgy értem, elrajzolt karaktert hoznia.

 

Amikor nézem az Oldás és kötést, Ajtayról elhiszem, hogy szívsebész. Talán azért, mert az is lehetett volna. Nagy formátumú embernek tűnt.

Ez tényleg így van. Ő is olyanfajta színész volt, akinél mindig azt érezte a néző, hogy ráöntötték a szerepet. Minden alakításában érdekelt.

 

Másodszor emelte ki rövid időn belül, hogy „érdekelte” egy színész.

Mert ez nagyon fontos szempont, és mostanság gyakran előfordul, hogy kevésbé hagyják a színészeket saját formájukban kibontakozni. Inkább a színész idomításáról szól a színházi próba, nem a színész munkájáról. Az, hogy hogyan jut el a szerep kifejezésére, a színész feladata. A színház nem az élet, hanem az élet kifejezése. Egy jelenet akkor jó, ha a néző a zsöllyében érzi, mit akarnak vele mondani. Nem azt kell a színésznek megmagyarázni, hogy egy szót vagy egy mondatot hogyan kell elmondani, hanem azt, mit fejezzen ki vele. A színésznek kellene keresnie, próbálkoznia, a rendezőnek pedig terelgetnie őt. Mert ha valakinek a szájába adják a szövegét, hiányzik mögüle a meggyőződés; nincs ott az a szenvedély, az a szerelem, ahogy a kifejezést szereti.

Az idomítás korszaka nyilván átmeneti állapot. Mindig vannak divatok. Amikor én voltam fiatal, mindenekelőtt egyéniséget kellett faragnod magadból. Az volt az elsődleges, hogy legyél valaki, hogy te juss eszébe a színházigazgatónak vagy a filmrendezőnek, amikor arról gondolkodik, ezt vagy azt a szerepet ki játszhatná el. Ha hat színésznek ugyanazt kell csinálnia a színpadon, ugyanúgy kell kinéznie, ugyanabba az irányba kell tekintenie – mert a túloldalon a „főnök” azt mondja – azt úgy hívják, balett. Ott van is hatása.

A filmmel e tekintetben is más a helyzet. Mikor a Szerencsés Dánielt forgattuk, az evős jelenetet, amire díjat is kaptam, a felvételen a következő történt: kezembe adták a kolbászt és a szalonnát, majd Sándor Pali azt mondta: „Egyél!”. Ültem kényelmetlenül egy szűk helyen, és közben ezt hallgattam: „Zabálj, zabálj, zabálj!” Tehát tulajdonképpen magát a zabálást is Palika, a rendező csinálta. Hergelt, idomított, és elérte a hatást. A színházban ugyanezt nekünk magunknak kell kitalálni.

 

A Hattyúdal, melynek Tarnai Bélája volt az Ön első komolyabb filmszerepe, Páger igen érzékeny alakítása révén vált érdekessé. Egyrészt ott van benne az összhang a szocialista társadalom morális elvárásával: a fiatalok tagozódjanak be szépen és járják a kikövezett utat. Másrészt a néző végig a legnagyobb csavargó, Páger oldalán áll. Játékában a gyökértelenség, a lopás, a szélhámosság a szabadság szinonímájává válik. Rajta nevetek, őt sajnálom, vele omlok össze. Ez a rafinéria Keleti Márton rendezése vagy Páger színészete?

Keletinek komoly érzéke volt a sikerhez, és nagyon értett a szereposztáshoz. Páger színészete természetesen kulcsfontosságú, de az már a forgatás kezdete előtt benne volt a filmben. Keleti ezzel számolt. Félrevezethetetlenül ismerte a színészeket, soha semmin nem lepődött meg. Végigjárta a filmszakmai ranglétrát, mindent tudott a filmkészítésről.

 

Keleti Márton rendezte Önt legtöbbször. Esős vasárnap, Hattyúdal, Tanulmány a nőkről, Elsietett házasság, Régi nyár, Fuss, hogy utolérjenek... Hogyan indult a kapcsolatuk?

Az egyik főiskolai vizsgaelőadásunk, a Koldusopera alkalmával hívták fel rám a figyelmét. Leprás Mátyást játszottam. Azonnal felfedezett magának.

 

Az első három filmet, melyben szerepelt – Külvárosi legenda, Csempészek, Álmatlan évek – Máriássy Félixszel forgatta.

Még főiskolás voltam, vizsganapokon hajnalban kimentünk a forgatásra, délelőtt bevittek minket a Rákóczi útra vizsgázni, majd közvetlenül utána vissza. Máriássy is nagyon jó rendező volt. Precíz, pontos. A feleségével, Máriássy Judittal együtt írt és dolgozott.

 

Több mint egy fél századot ível át a pályája. Hogyan változott a filmkészítés Gertlertől és Keletitől, Fábrin, Máriássyn, majd Bacsóékon át napjainkig?

Erre talán Törőcsik Mari tudna válaszolni, aki folyamatosan forgatott. Én néhány dolgot tudok kiemelni. Úgy vettem észre például, hogy Fábri tökéletesen kidolgozott forgatókönyvből dolgozott. Ahogy Keleti, Máriássy, Ranódy is. Mostanság olyan érzésem van, mintha forgatókönyv nélkül készülnének a filmek. Hallottam több rendezőről, akikről kifejezetten lehet tudni, hogy forgatókönyv helyett néhány jegyzetük van arról, mi fog történni a forgatáson.

Más: szebb időkben, azt hiszem, egymillió néző kellett ahhoz, hogy prémiumot kapjon a rendező. Gyakran hallom, hogy nem számít, a közönségnek tetszik-e a film. És ez mindenhová beszivárgott. Művészetnek pedig azt nevezik, amikor néhány „zseni” körberajongja egymást, hogy milyen fantasztikus filmeket hoznak létre. Sikké vált lenézni a legsikeresebbeket. Tapasztalatom alapján csak a maguk korában nagy sikerű filmeknek van utókora. Olyan nem létezik a filmgyártásban, mint Van Goghnál.

Máriássyék is csináltak a kurzus számára kellemetlen, „politikus” filmeket – említette a Külvárosi legendát –, de a sikert sosem tévesztették szem elől.

 

A színház ugyanezt az utat járta be?

A színházi világban más formát találtunk ki. Tartunk egy bemutatót, azt követi még egy vagy két előadás, aztán egy hónap múlva jön a következő. Havonta kétszer megy a siker és kétszer a bukás, így nem derül ki mi a siker és mi a bukás. Régen a nyíltszíni taps hozzátartozott az előadáshoz, most az ilyet a rendezők próbálják kerülni, nem szeretik, mert különben szembesülni kéne azzal, ki kap belőle ötöt, ki egyet se. A filmnél hasonlóan bontakozott ki a folyamat, egyenesen gyenge filmessé lett, aki sikert rendezett. Amikor Hintsch Gyuri elkészítette Kabos Lacival A veréb is madár című vígjátékot, a szó szoros értelmében visszaminősítették. A siker szégyellnivaló dolog lett. Pontosabban nem lehetett az a jó, aki jó volt, hanem megmondták, hogy ki a jó.

Nem szabad, hogy számunkra is létezzenek műfajok. Azok csak a közönség számára létezhetnek. Nekünk ugyanolyan igénnyel kell mindent előállítanunk. Hiba ítélkezésbe bocsátkozni, mert nem a mi dolgunk. Amúgy sincs olyan, hogy „könnyű szórakoztatás”, ha valaki nem profi ebben, ugyanolyan unalmas és érdektelen filmet hoz létre, mint a rossz amatőrökkel dolgozó rendező.

 

De Magyarországon tudnak még közönségfilmet készíteni?

Ez nekem is problémám.

 

Miért nem tudnak?

Mert meg kellett volna tanulni.

Azelőtt valaki kitalált egy ötletet, valaki nagyon jól meg tudta írni ezt az ötletet, valaki nagyon jól tudott belőle forgatókönyvet készíteni, valaki jól tudott ötleteket beleírni a forgatókönyvbe, aztán valaki nagyon jól meg tudta rendezni. Most mindent egyetlen ember csinál, mert így több pénz jut neki. Gyakran itt van a kutya elásva. Azelőtt a szakma minden mozzanatát tiszteletben tartották és külön kezelték. Például Fodor Imre felhívta a Luxort, ahol a humoristák üldögéltek, és azt mondta: nem plakátolja ki, hogy Bunbury, mert nem fogják tudni mi az, kellene helyette valami jó cím. Van erre a színháznak ötszáz forintja. Hamarosan jött a telefon: „Írjad Imrém: Hazudj igazat! 

Az új színdarabokat átírtuk, vicceket, ötleteket tettünk bele, és ez senkit sem sértett. Olyan is előfordult, hogy az egyik szerepemhez kitaláltam néhány bitang jó poént, és mikor az egyik főiskolás társam Kecskeméten ugyanezt a szerepet játszotta, ajánlottam neki, hogy küldje fel a példányát, beleírom őket. Majd megérkezett a súgópéldány, melyben már benne volt minden, amit kitaláltunk. Ezek a szokások kivesztek. A világon van egy Peter Brook, nálunk van tizennyolc.

 

Kik voltak az utolsó filmesek, akiktől még meg lehetett volna tanulni közönségfilmet rendezni?

Nem merek erre válaszolni. Meg aztán, ha felbukkan egy-egy jó közönségfilm, például Koltai Róberté, Kern Andrisé, Rudolf Péteré, akik mind színészként végeztek, mindig nagy utána a kétségbeesés, hogy akkor mi lesz azokkal, akik filmrendezőként diplomáztak. Én tudom. Menjenek el másodasszisztensnek. Nem akarom mondani, ki intézte el anno, hogy aki elvégzi a filmművészeti főiskolát, kapjon mindjárt egy nagyfilmet. Ennél jobban nem lehet hazavágni egy szakmát. Szóval, hogyan lehet jó közönségfilmet rendezni? Meg kell tanulni. Körülbelül tíz év tapasztalat kellene a filmgyártásban kávékihordóként, másodasszisztensként, stb..., ahhoz, hogy egy rendező ne csak rendezzen, hanem tudjon is filmet csinálni. A régiek végigjárták az utat. Az is igaz, hogy akkoriban meg lehetett élni abból, hogy valaki harmadasszisztens.

 

Azt mondja, hogy egy végzős fiatalban nincs annyi szakmai muníció, amiből filmet lehet készíteni?

Ha közönségfilmről beszélünk, igen. Ez egy ilyen szakma. Régen a színházban Balázs Samu és Básti Lajos közé bevettek egy fiatal színészt, akinek mellettük alkalma nyílt kiugrani. Így lett nagy színész Garas Dezső, Kálmán Gyuri, Törőcsik... Nem lehet elsöpörni mindent a fiatalítással és csupa tapasztalatlan – nem tehetségtelen!, nagy tehetségű, de tapasztalatlan – emberre építeni egy előadást vagy egy filmet, mert közöttük még nem dőlt el a tyúkudvar. Makláry Zoltán legalább olyan nagy színész volt, mint Básti, mégis mindig ő játszotta az öt oldalt, Básti meg a hatvanat.

 

Egyik legfontosabb filmje, a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája rendezői szempontból kifejezett filmes feladat, a színész szemszögéből viszont egyenesen shakespeare-i. A Főtitán és a három dublőr karaktere Peter Sellers-i bravúr. Bacsó Péter mit kért Öntől?

Mindig az aktuális figurát kérte, csak arra kellett koncentrálnom, a többit teljesen kitörölni.

Bacsó egyébként azon kevesek közé tartozott, aki úgy írt forgatókönyvet, hogy tudott írni. Még slágert is tudott. A karakterek közötti különbözőségeket a legapróbb részleteiben – a jellegzetes kis tulajdonságokkal együtt – leírta, olvasva azonnal megjelent előttem, mit szeretne. Jó munka volt. Nagyon szerettem. Eredetileg keményebb Ceauşescu-utánérzést akart, de Romániában így sem engedték a filmet bemutatni, és azért így is összehozta, amit akart.

 

Egyszer azt nyilatkozta: „Nekem a partnerem a szerelmem. Azokkal tudok a legjobban dolgozni, akikkel együtt tudnék élni.” Gondolom, ez vonatkozik Págerre vagy Kiss Manyira is.

Hogyne! Páger mellett mintha a világ legjobb színiiskolájába iratkoztam volna be. Mai napig végig kell nézni minden filmjét. Akkor még a színész egyéniségén volt a hangsúly.

Nádasdy mondta egyszer, két olyan magyar színészt ismer, aki a világon mindent rosszul csinált: Kiss Manyit és Rátkai Mártont. Nem tudtak igazán énekelni, nem tudtak igazán beszélni, nem tudtak igazán táncolni – csupán zsenik voltak. Az a „pityiri-potty” például, amit Kiss Manyi a Patyolat-akcióban megengedett magának, bárki mástól elfogadhatatlan lett volna. Tőle tökéletes.

 

Milyennek tartotta Várkonyi Zoltánt színészként?

Fiatal voltam, amikor a nagyokat játszotta, nem igazán követtem nyomon. Vele kapcsolatban inkább arról kell beszélni, hogy olyan komoly színházi ember volt, akihez hasonlót sem tudok említeni. Ha esett a nézettség, nem számított, hogy ő rendezte az előadást, levette. Ha egy darab megbukott a főpróbán, egy hétig nem játszott a színház és bemutattak egy újat.

 

Törőcsik Mari?

Mari is zseni. Majdnem minden veleszületett. Még a főiskola elején jártunk, amikor Fábri elvitte a Körhintába. Olyan hamar fedezték fel, hogy külön kellett megtanulnia a színpadi szereplést.

 

Milyennek látta kislányként a Körhintában és milyennek mostanság, mondjuk Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmjében?

Számomra semmit nem változott. Csak akkoriban még nem fájt a keze.

 

A Titánia, Titánia Udvaros Dorottyája?

Na, ő is eleve úgy született, hogy neki ez nagyon fontos. Még akkor is, ha nem készült színésznőnek. Ez egy típus. Azok a legszerencsésebbek és a legjobbak, akik nem választják a pályát, hanem akiket a pálya választ. Akiknél elkerülhetetlen, hogy ezt csinálják. Latinovits, Páger, Manyika, Törőcsik Mari, Garas, Udvaros, mind olyanok, akiket kiválasztott magának a pálya.

 

Van hiányérzete a filmes pályájával kapcsolatban?

Csak azt sajnálom, hogy nem csináltak velem valami jó kis zenés-táncos filmet. Nem mondom, pöttyökben volt zene is, tánc is, de másról beszélek, egy musicalfilmről.

 

Ki rendezte volna?

Akkor bárki. Horváth Tivadar, Bednai, Hintsch... Lett volna benne egy szuper koreográfus, mint mondjuk Seregi Laci, és isteni táncoslányok. Amolyan Broadway-filmre gondolok, Fred Astaire- Ginger Rogers-típusú őrületre.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11299