KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/január
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Szóra bírt kép Lakatos Róbert
• Kolozsi László: A szeretet határai Beszélgetés Szajki Péterrel
• Kolozsi László: Szorongásom, félelmem, frusztrációm Nejem, nőm, csajom
• Kővári Orsolya: Én vagyok Só Mihály Beszélgetés Bodrogi Gyulával
• Tornai Szabolcs: Egy árulás anatómiája Beszélgetés Tornai Józseffel
LÁZADÓ KAMERA
• Stőhr Lóránt: Hit nélkül élni Errol Morris
• Szalay Dorottya: Szervízúton Dennis Hopper – The Lost Album
• Ruprech Dániel: Tegnap és holnap között Az Oberhauseni Nyilatkozat
• Baski Sándor: Az ellenállás útjai Verzió 2012
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kedvenced temetője Szörnyek a kortárs animációban
XANTUS
• Forgách András: Sötét csillogás Xantus János (1953-2012)
ANIMÁCIÓ
• Horváth Eszter: Átjárható dimenziók Anilogue
• Kovács Kata: Élmezőny Primanima
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: A folytatás záloga A cliffhanger
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: A tigris, az Isten és a mentőcsónak Yann Martell: Pi élete
• Vajda Judit: Csalimese Ang Lee: Pi élete
KRITIKA
• Lovas Anna: Hushpuppy meséje A messzi dél vadjai
• Sepsi László: Bővített kiadás A hobbit: Váratlan utazás
MOZI
• Baski Sándor: Vérturisták
• Forgács Nóra Kinga: Volt egy tánc
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Roboz Gábor: Végzetes hazugságok
• Szabó Noémi: Rúzs, reptér, satöbbi
• Kovács Kata: Leánybúcsú
• Zalán Márk: Kvartett
• Molnár Viktória: A nyomorultak
• Tüske Zsuzsanna: A hét pszichopata és a si-cu
• Huber Zoltán: Kezelés
• Csiger Ádám: Kettős játszma
• Géczi Zoltán: Rajtaütés
• Varró Attila: Dredd
DVD
• Czirják Pál: Szindbád
• Pápai Zsolt: A kaland; Az éjszaka
• Nagy V. Gergő: Kitaszítva; Kallódó emberek
• Sepsi László: Stephen King-gyűjtemény
• Nagy V. Gergő: Akasszátok őket magasra
• Vincze Árpád: Római vakáció
• Géczi Zoltán: Nincs menekvés
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
XANTUS
• Szőnyei Tamás: Törékeny történetek A Xantus-filmek zenéi

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lázadó kamera

Dennis Hopper – The Lost Album

Szervízúton

Szalay Dorottya

Dennis Hopper posztumusz fotókiállítása Berlinben.

L.M. Kit Carson és Lawrence Schiller 1971-ben bemutatott, hosszú monológokkal, delíriumos elrévedésekkel teletűzdelt portréfilmjének (The American Dreamer) egyik jelenetében Dennis Hopper a hatvanas években készített fotóiról mesél. Saját bevallása szerint egész egyszerűen azért kezdett el fényképezni, mert nem engedték filmben szerepelni, saját nyersanyagra pedig nem volt pénze. Legyen bár tehát túlzás az a Hollywoodban elterjedt pletyka, miszerint Hoppert a Henry Hathaway-incidens (1958) után közel egy évtizeden keresztül persona non grata-ként bélyegezte meg a szakma, tény, hogy a keményfejű színész fotóművészetének kibontakozása részben a mozgóképes kényszerpihenő eredménye. 

A múzeum falán olvasható Hopper-idézetek ellenére („Soha többet nem vettem magamhoz fényképezőgépet.”), tévútra vinne, ha a Martin-Gropius-Bau-ban debütáló kiállítás anyagát hermetikusan elzárt alkotói periódusként könyvelnénk el. Bár a magát több művészeti ágban kipróbáló Hopper absztrakt expresszionista festészeti törekvései is visszaköszönnek a fényképeken (Abstraction, Venetian Meal), fotográfusi munkásságában sokkal hangsúlyosabb szerepet kap ismerkedése a filmes formanyelvvel, a mozgóképes történetmeséléssel. Ez a tárlat Hopper, a filmkészítő felnőtté válását illusztrálja: hogy miként nőtte ki magát a 80 elhibázott felvétel után is a saját igazát kereső fiatal színész, és lett a 20. század egyik legismertebb filmjének rendezője. 

A több évtizeden keresztül poros kartondobozokban kallódott képek témái – habár a spektrum kifejezetten széles –, nem igazán egyediek. Elég csak a fent említett fotográfus, Lawrence Schiller korabeli tablóit végigpásztázni (színészportrék, stábfotók, társadalmi forrongásokat, politikai mérföldköveket dokumentáló felvételek), és az átfedések egyértelműen kirajzolják ’60-as években alkotó amerikai fotográfusok legkedveltebb témáit. Ha azonban Hopper szakmai életútjának néhány fontosabb állomását felidézve vesszük szemügyre a felsorakoztatott képeket, még Paul Newman, Andy Warhol vagy Jane Fonda portréja is többet sejtet egy-egy ügyesen elkapott sztárfotónál. 

Az 1958-as „kiátkozást” követően Hopper Lee Strasbergnél kezdett tanulni, a Sztanyiszlavszkij-módszer ismereteinek tanulmányozása egyre inkább elmosta a színész és a magánember, a színpadi és a hétköznapi élet közti határvonalat. Hopper tehát elsősorban nem celebritásokat kapott lencsevégre, hanem az őt körülvevő környezetet, barátait, kollégáit örökítette meg, mellyel a profánt a magasztostól elválasztó szakadékot szerette volna áthidalni. A szándékoltságot támasztják alá a sztárportrék közé csempészett civil-fotók is, amelyek a hírességekről készített fényképek stílusát kölcsönvéve ékelődnek azok közé. Míg a vietnami háború elleni tüntetések és Martin Luther King nyilvános szerepléseinek szenvedélyes momentumait megörökítő felvételek a a politikai szerepvállalás korabeli sémáit követik, addig a társadalom peremén száguldozó Hell’s Angels motoros bandát bemutató széria már sokkal személyesebb és eredetibb, az állóképek intimitása, sokszínűsége, a tematika precíz körbejárása kitűntetett figyelemről tanúskodik. 

A háromdimenzióssá turbózott arcképeken, illetve a történetté nyújtott fotósorozatokon túl a kiállítás installálásának módja is mozgóképben gondolkodó alkotót sejtet. A berlini tárlat ugyanis az 1970-es, a Fort Worth Art Center Museum-ban kialakított elrendezést másolja, az intézmény akkori igazgatója (Henry T. Hopkins) és Hopper szigorú instrukcióit követi. Az elbeszélő-jellegű életképekre rímelve, a Los Angeles-i hirdetőtáblákról, utcai graffitikről készített frontális fotók filmes jeleneteket elválasztó vágóképekként működnek; az egy sorozatba komponált, különböző műfajú fényképek egymásutániságukban nyerik el valódi értelmüket. 

Hopper posztumusz kiállításának utolsó termében felállított vetítő is több mint vendéghívogató látványosság: a hat éves fotográfusi munkásságot összegző film tárlatba komponálása hozzáértő kurátori döntés eredménye. A kiállítás képeiben a Szelíd motorosok ismert jeleneteire ismerünk, a filmvetítés szintén az állóképek sorozatszerűségét hangsúlyozza.

 

Dennis Hopper – The Lost Album

Vintage Photographs of the 1960’s

 

Martin-Gropius-Bau, Berlin

2012. szeptember 17. – december 17.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 31-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11302