KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
   2014/május
JANCSÓ MIKLÓS
• Hirsch Tibor: Volt bűne és erénye Jancsó nemzedéke, másképpen
• Gelencsér Gábor: Csend vagy kiáltás? Fiatalok Jancsó-képe
• Bíró Yvette: Szegénylegények Filmvilág-archívum
• Muhi Klára: 51 évig beszélgettünk Grunwalsky Ferenc Jancsóról
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
RESNAIS
• Bikácsy Gergely: Jövőre Marienbadban Alain Resnais – Idő és képzelet
MÉLY DÉL
• Varró Attila: Vadászok éjszakái Déli bűnfilmek
MÉLYDÉL
• Soós Tamás Dénes: Peremléti álmodozók David Gordon Green
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
• Géczi Zoltán: Genezis V2.0 Mesterséges intelligencia
• Sepsi László: A doktor bukása Transzcendens
HOLLYWOODI BIBLIA
• Andorka György: Kufárok és próféták Hollywood bibliai eposzai
MAGYAR RÖVIDFILMEK
• Schreiber András: Egyenlőség, szabadság, rövidfilm Beszélgetés Deák Dániellel
• Kránicz Bence: Az esélytelenek nyugalma Friss Hús-fesztivál
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Pszichopaták előnyben Kártyavár
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérleti üzemmód Titanic versenyfilmek
• Szűk Balázs: Varázshangok Debreceni Szinkronszemle
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Hozott szalonnával A látogató
KRITIKA
• Jankovics Márton: New York – Mississippi Llewyn Davis élete
• Árva Márton: Szépség és erőszak Beszélgetés Mariana Rondónnal
• Margitházi Beja: Göndör fürtök
• Pápai Zsolt: Családban marad Vérkötelék
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány kilenc parókával
• Baski Sándor: Borgman
• Zsubori Anna: Az elnémultak
• Vajda Judit: Saint-Tropez-ban történt
• Kovács Kata: Százkarátos szerelem
• Csiger Ádám: Salvo
• Sepsi László: Az eltűnés sorrendjében
• Kovács Marcell: Csúnya gonosz bácsik
• Kránicz Bence: Amerika Kapitány: A tél katonája
• Huber Zoltán: Flörti dancing
• Varró Attila: Angèlique
DVD
• Pápai Zsolt: Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története
• Soós Tamás Dénes: Előttünk nincsenek titkok: A WikiLeaks története
• Varga Balázs: Tízezer nap
• Pápai Zsolt: A szív hídjai
• Géczi Zoltán: A Tai Chi harcosa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jancsó Miklós

Grunwalsky Ferenc Jancsóról

51 évig beszélgettünk

Muhi Klára

A Kapa-Pepe sorozat közös munka és végtelenített beszélgetés.

 

Számodra mi veszett el Jancsóval?

Egy ötvenegy éves barátság. 1963 óta ismerem, szinte mindennap beszéltünk, vagy találkoztunk, többet voltam vele az életem folyamán, mint bármelyik családtagommal. Én Jancsót egyébként nem úgy ismertem meg, mint ősz hajú Mestert. 41 éves volt, amikor először találkoztunk. Rövidnadrágban, saruban járt, előrefésült frizurával és abszolút nem találta a helyét. Akkoriban még nem volt túl beszédes, idegenekkel nehezen elegyedett szóba, de borzasztóan udvarias volt mindenkivel. Sokan különcnek nézték.

Az Így jöttemben dolgoztál vele először?

Szkriptes voltam, igen. 23 évesen. A kisfilmes kísérletei után abban a filmben kezdett kialakulni a Jancsó-stílus. Ott már mindent sínről forgatott. Nem állt meg a gép sosem. A dialógusok közötti nagy szüneteket szaladgálással, játékossággal, mozgással töltötte ki. A szöveg és a mozgás együtt adta ki a történetet. Jancsó népitáncos múltja sokat számított. Amikor például Nyikonyenko fölkap egy vödröt és elszalad vele, még az is pontosan kiszámított koreográfia volt.

Hagyományos jelenetet, amiben valaki mond valamit, a másik meg reagál, Jancsó tulajdonképpen sosem csinált. Az első filmjével (A harangok Rómába mentek) azért is bukott olyan nagyot, mert megpróbálta. Jancsó alapvetően koreográfus tehetség is volt. Méghozzá az egyik legnagyobb a filmtörténetben. És Hernádi Gyula volt az agy, aki ehhez a stílushoz hihetetlen dramaturgiai érzékkel tudta a történeteket megcsavarni.

Te rögtön tudtad, hogy az Így jöttemmel valami jelentős, új dolog született?

Nem, senki sem tudta. Miki sem. Csak éreztük, hogy ebbe az irányba kell menni tovább, de a szakmában is bukás volt. Aczél György például a legrosszabb kategóriába sorolta a filmet. Vissza is kellett fizetni valamennyi pénzt. Aztán a Szegénylegények után újraminősítették az Így jöttemet első osztályúvá. Ez példátlan volt abban az időben.

A kánon egyébként Jancsó második filmjét, az Oldás és kötést is magasan jegyzi.

Pedig ott még nem volt meg a saját stílus. De ütött, mert Miklós Antonioni-hívő volt és az Oldás és kötés az Éjszaka hatása alatt áll. Ott még Latinovits is kezdő. Azokat a nagy „latinovitsos” reakciókat még nem csinálja. A Csend és kiáltás végére össze is vesztek ezen nagyon. Jancsó üvöltött, hogy: „Ne játssz! Csak küldd oda és fordulj el.” Latinovits meg ettől megőrült: „Látszódni kell, hogy dühös vagyok.”

Egy színész részéről ez azért normális reakció. Nehéz elfogadni, ha a rendező pont azt nem kéri tőlem, amit tudok.

Igen, de ez egy másik módszer. Jancsótól nem lehetett megkérdezni, hogy egy jelenet miért úgy van? „Menj oda, kerüld meg a kutat és gyere vissza.” Ennyi volt az instrukció. Ezt a sok emberből, mozgásból, technikából összeálló jelenetekben nem lehet, sőt fölösleges az egyes szereplőknek lelkileg magyarázni, mert az elemekből áll össze a film. A forgatókönyv is „szabálytalanul” született. Általában naponta délután, a Royal szálló emeleti pihenőjében ültünk, ha ráért, jött Mészáros Márta, vagy Kende is, de ott is mindig csak az eseményeket blattoltuk egymás után. Bemegy az erdőbe a szekér, aztán felborul. A palit felakasztják. Hernádi meg mindig kérdezte: „És aztán? Mi jön? Ki jön?”

Ez épp a fordítottja a mai forgatókönyvírói krédónak, ahol a karakterből fakad az akció.

Ez az amerikai film mániája, a karakter és a dupla effektus. Abból tudod meg, hogy egy jelenet miről szól, ahogy a másik reagál. De egy Jancsó filmben senki nem sírja el magát, ha pofon vágják, vagy akasztani viszik. Mi sosem akartuk, hogy azonosulj a szereplővel. Ahogy például Antonioninál sem volt ez fontos. Jancsó filmjeiben az indulatok és események feszültsége az, ami megrendít.

Ebben talán a western is minta lehetett.

Abszolút. Miklósnak A hét mesterlövész volt a kedvenc filmje. De Hitchcockot is nagyon szerette és ő sem pszichologizál. A kedvenc írónk akkor Hemingway volt és a római történetírók. És fontosak voltak a képzőművészeti minták is. Jackson Pollockot például imádta. A modern irányzatokat nagyon komolyan analizáltuk.

Sokan követték Jancsót. De épp te, talán első filmedet leszámítva, egyáltalán nem.

Nekem más volt a vizuális fantáziám. Nem is tudom, használtam-e például valaha hosszú beállítást a filmjeimben.

A Nekem lámpást adott kezembe az Úrral kezdődő közös szériátokban sok más mellett a látvány is nagyon más. Megszűnik a Kende-korszak elegáns kalligráfiája.

Dehogyis. Az történt, hogy megváltozott a világ, a politika, a társadalom. Egyetlen nagy, zavaros dolgokkal teli, kiszámíthatatlan kavarodás lett az egész. Ehhez muszáj volt stílust váltani. Az agyrém és a bohózat között éltünk. Ekkor levettük a sínről a kamerát, mert nem lehetett többé tiszta, a világot átfogó képeket csinálni. Ezért kézikamerát használtam. Méghozzá úgy, hogy nem volt érdekes többé a komponálás. Fogtam a színészt és vittem magammal. Az egyik kezemben fogtam a kamerát, a másikban a Pepét. Kapa meg bármikor hozta azt az improvizatív üvöltözést.

A váltásról meg kellett győzni Jancsót?

Valójában nyitott volt, mert nagyon nem bírta már, hogy nyolc éve semmit sem csinál. Egy ilyen kreatív, energiával teli ember, mint ő, ezt nagyon nehezen viselte. Lehet, korábban hal meg, ha a Kapa-Pepe sorozat nincs. A Lámpás...-sal hihetetlen energiák frissültek föl benne. Akkoriban éjjel-nappal szövegeket írtunk egymásnak, párbeszédeket. Hajnalig faxoltunk oda-vissza. Reggel aztán Mucsi és Scherer is megkapták, és Jancsó addig beszélgetett velük, amíg a jelenet kialakult. A játéktér nagyjából megvolt, de az nem, hogy melyik szöveget hogyan mondják. Én meg cibáltam őket ide-oda.

Ezek is 5-10 perc hosszú beállítások, csak épp teljesen új felfogásban, és sokszor a legközhelyesebb budapesti helyszíneken.

Mivel ennek a fajta képalkotásnak nincsen jellegzetes helyszíne, vagy háttere, itt a két szürreális bohóc a fontos, és a szöveg pörög, azt javasoltam, hogy minden filmben legyen egy fontos jelenet, ami a város fölött játszódik. Szabadság-szobor, Lánchíd, Hősök tere. 58 méter volt a Hősök terén a szobor csúcsa. Én ültem a gép mögött, ki voltam kötve a korlátra. Jancsó, akinek tériszonya volt, lent a kontrollmonitor mögül instruálta a jelenetet a hokedliről.

A hatvanas-hetvenes években még nem volt kontrollmonitor. Akkor Jancsó hogyan irányította a felvételeket?

Kende végig közvetített: „Már látom a lovakat. Megjelentek a táncosok.” Kende ordít, én ordítok, hogy induljanak el a színészek. Jancsó meg, hogy: „Húzd ki magad, hogy nézel ki!”

Nagyon kreatívnak kell itt lennie az egész csapatnak. De ez borzasztóan euforikus. A 90-es években átláthatatlan kupleráj volt politikailag és az emberi viszonyokban egyaránt. És volt egy illúzió, hogy mindent szabad. Úgyhogy ez a fajta filmezés adta magát. Ma már nem ilyen a hangulat. Jön az új konzervativizmus, a zsánerfilm szabályai, a karakterek pszichológiai fejlődése. A művészeket megveszik. Márpedig annál nincs művészetellenesebb, mint a stílus-elvárás.

Te melyik filmet szereted legjobban Jancsó nagy korszakából?

Talán a Csend és kiáltást és a Csillagosok, katonákat. A Szegénylegények nagyon nagy élmény volt, de nem nyitott ki annyi ajtót, mint a Csillagosok, katonák. Az Égi bárány is üdítő volt, friss, és annyira pofátlan, hogy kitárult a világ. A Fényes szeleknél beleakadtunk abba a problémába, hogy két csoport szemben áll egymással, a nékoszosok fölzavarják a papnövendékeket a lépcsőre, és álltak egymással szemben. Hernádival szólva: És akkor most mi van? Jancsó feszült volt: a városi helyszínen hogyan mozgassa meg az embereket? De kivágta magát. Ott kattant be neki, amikor vége van egy-egy ideológiai vitának, jöjjenek a népitáncosok. A Nékoszban mindenki táncolt, dalaik indulók és harci dalok voltak, és Jancsó ezt tökéletesen összehozta egy stílusba a népdalokkal. Rájött, ha ezt a történettel és a szöveggel összedolgozza, akkor az teljesen új hatás. A színészek is táncoltak, s végül a tánc a harc egyik eszköze lett. Jancsó bartóki szinten építette be a népdal örökséget a filmjeibe. Szerintem ekkor érezte meg, hogy végleg kialakult egyfajta stílus. Ehhez képest piszkálták, hogy formalista. Új világot teremtett, anélkül, hogy meg kellett volna magyarázni, miért van ott citerazenekar, miért énekel Drahota Andrea, majd később egy-egy dalnok, Sebő Feri, Cseh Tamás, Lovasi András. Többen próbálták utánozni, de hiába. Ez nem musical, nem zenés darab. Ez a Jancsó.

 A Kapa-Pepe filmekben a népdalt és a mozgalmi dalokat felváltotta a városi alternatív rock. Cseh Tamást pedig Lovasi András. Miért kell a dalnok egyébként?

Például azért, mert kísérőzenét Miklós soha nem akart használni.

Megint egy „filmes” dolog, amit Jancsó utált?

Lovasiban egyébként nagyon egyetértettünk. A zenészeket többnyire én szedtem össze,79 évesen nem ismerhette őket. A Juhász Jácint BT-t ő találta, de a többieket, a Besh’o’dromot, Kis Erzsit, Uzgin Uvert én. Felvittem hozzá a Belgát, imádta. Akkor még volt Kultiplex, és ott mindenki játszott. Előtte csináltunk egy kisfilmet Lajkó Félixszel – ez volt az első közös filmünk ehhez a stílushoz –, amiben nincs riport és a kamera végig kézben van. Egy snitt minden szám. És ez mégsem csak dokumentum: lírai, szubjektív.

Jancsó és kora. Mit gondolsz erről? Mindig nagyon elkötelezett, politikus filmeket csinált, mégsem záródott be a korába.

Azért nem, mert ő mindig egy stílust rajzol fel, ami eredeti és ismételhetetlen. A Szegénylegényeket nem lehet lefordítani csak 56-ra, hiába próbálták. A Fényes szeleket sem a 40-es, 50-es évekre. Mert benne van a Nékosz, de 68’ is, és még sok más is. A 90-es években ugyan nem volt olyan erős a politikai nyomás, mint korábban, de az is kipréselt egy stílust. Don Quijote és Sancho Panza túrái Budapesten. A vezérmotívum, hogy hogyan kezd a pénz uralkodni, mindez keverve a Vidám Színpaddal és a kocsmai káromkodással.

Hogyan érezte magát Jancsó a változó emberi, politikai klímában élete vége felé?

Politizált, mint mindig, de végül elment a kedve az egésztől. Az internetet nem használta. Volt egy kis szintetizátora, azon klimpírozott meg énekelgetett. Sokat olvasott, meg beszélgettünk. Nem volt apatikus, de azt mondta, a világ őrület, minden ismétlődik, hiszen az egész fiatalsága nacionalista fölvonulásokon telt, ahol irredenta dalokat énekeltek, és úgy fog meghalni, hogy ugyanazok jönnek elő. Közben eltelt 92 éve. Utolsó filmjét (Oda az igazság) a fia, Nyika operálta. Jancsó mindig úgy rendezett, hogy fel-alá járkált, de akkor már nem tudott, egy sátorból irányította az egészet. Az utolsó hónapokban arra gondoltunk, hogy a rózsadombi házuk teraszáról is rendezhetne. A teraszról körbelátni. Összeszedünk 10-15 jobb minőségű turista kamerát, telefonokat és ő pedig monitorokon onnan fentről mindent láthatna, irányíthatna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11942