KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Száműzöttek

Egy műfaj, ami nincs

Spiró György

Ezerkilencszázhatvannyolc szeptemberében a szimferopoli kórházban szobatársaimtól értesültem a krími tatárok sorsáról. A németekkel való együttműködés vádjával Sztálin az egész népet az Urálon túlra száműzte, és helyükre ukránokat telepített. Hruscsov idején úgy rendelkeztek, hogy az egész nép ugyan nem települhet vissza, de aki vállalja, egyénileg visszamehet. Útnak is indultak sokan, meg is érkeztek, aztán a Krímben egyenként leöldösték őket a vagyonukat féltő új lakosok.

Soká tűnődtem, hogyan írhatnám meg, végül belekerült az Ikszek című regényembe, mint egy múlt század eleji szereplő dráma-szinopszisa. Megírtam, ahogy akkor lehetett. A regényben szó sincs tatárokról, persze, elvégre ez a történet szinte az összes kelet-európai és ázsiai néppel előfordult.

Most az egyik hasonló sorsú népről, a volgai németekről készített német filmet Gyöngyössy Imre és Kabay Barna. Soksok nemzedékkel ezelőtt hívták be felmenőiket szakembernek a cárok, új hazájukban meg is gyökeresedtek, mígnem a második világháború miatt Kazahsztánba száműzték közülük azt, aki megmaradt. Volga menti hazájuk után vágyakozni meg nem szűntek, s most vissza szeretnének térni.

Hihetetlenül izgalmas az a német nyelv, amit beszélnek. Vonzó arcú, sorsüldözött emberek szerepelnek a filmben, és múltjuk, jelenük minden lényeges konfliktusáról szó esik. Nagyszerű dokumentumfilm születhetett volna ebből az anyagból (állítólag e film forgatása előtt született is, én sajnos nem láttam). De ez nem dokumentumfilm, hanem az a bizonyos dokumentum-játékfilm, amit oly szerencsétlenül munkáltak ki Magyarországon az elmúlt húsz év alatt: a szereplőkkel az alkotók saját sorsukat játszatják el, ilyen-olyan konstruált helyzetbe állítva őket. A téma, a történetek, a szereplők autentikusak, az egész mégis gyötrően hamis.

A dokumentumfilmként, tehát jól induló történet először ott bicsaklik meg, amikor az alvást színlelő hősnő álmait rakják fel a vászonra a rendezők. Lehangoló, milyen dilettánsan rendezik meg ezt az álomképet a műfüsttel borított templomrom előtt, ahol is egy mai ló ráérősen poroszkál. A statisztának szerződtetett mai szovjet kiskatonák tessék-lássék döfik oldalba puskatussal a szenvedőket játszó statisztákat, akik tessék-lássék hadonásznak. Ez az álomkép aztán még egyszer visszatér. Attól kezdve, hogy ez a baj megtörtént, sajnos azt sem hisszük el, ami pedig nyilvánvalóan igaz, vagy az lehetne (például hogy a főhősnő útnak indul megkeresni a fiát, akit kicsi korában hagyott hátra a táborban, amikor őt a fagyos északra száműzték).

Biztosan igaz, hogy vannak jó és rossz oroszok – itt a jó oroszt egy fiatal fiú játssza, egész jól, ahhoz képest, hogy aligha színész, de azért színész jobban játszaná. Biztosan remek traktoristanő volt a főhősnő, de amikor elpöfög a traktorral, azt látjuk, hogy ezt nekünk be is akarják bizonyítani. Látjuk, miként dobnak követ az oroszok az újraalakuló német színház épületébe, látjuk, a tömeg tessék-lássék az öklét rázza (megfizették nekik a napidíjat), és biztosak lehetünk, hogy a kő a kamerát nem találja el. Biztosan igaz, hogy a németeket nemigen akarják visszaengedni régi otthonukba (a tatárok története is igazolja), de úgy, ahogy ezt látjuk, biztos nem igaz. A főhősnő menet közben elhuny (ez biztosan igaz, hiszen a temetését is látjuk, bár kételkedünk, hátha ez is csak műtemetés); a filmet szép, nagy ökumenikus aktus zárja ama bizonyos romos templomban, amely ezúttal nem műfüstöl, németek, oroszok együtt ünneplik a nagy kibékülést, még a magyarokat (nyilván a stábot) is megemlítik az ünnepi beszédben – és ez is nagyon meg van rendezve, sajnos.

Az lélegzetelállító, amikor bekerülünk egy mai szovjet börtönbe – de nehezen hisszük el, hogy a fiát kereső asszonyt a filmesek befolyása nélkül is beengedték volna. A csíkos rabruhás szombatista a falnak fordul, amikor az asszony a fiává fogadná – de mert jelen van a kamera, nyilván a rendezők kérésére fordul falnak. Hiába az autentikus színhely, ha a valódi személyeket színészkedésre késztetik. Az egykori internáló tábor helyén ma semmi sincs, csak egy volt fogoly éldegél ott, vallásába menekülve; ez biztos igaz; csakhát jelen van a kamera, amikor fogadja a fiát kereső német asszonyt. Vajon miként is fogadná, ha nem volna ott a kamera? Ez az az eset, amikor a képszerű megjelenítés hiteltelenebb, mintha e találkozásról valamelyik szereplő a saját szavaival beszámolna.

Csakhogy az dokumentumfilm lenne, és annak a jelek szerint kisebb a presztízse.

Játékfilm is készülhetne erről a témáról, eredeti színhelyeken, kitűnő színészekkel, alapos kutatómunka után művészire csiszolt forgatókönyv nyomán – de az már nagyon macerás.

A Száműzöttek című film meggyőződésem szerint így is kap majd néhány fesztiváldíjat, főleg Németországban, különösen, hogy azóta az oroszok már megígérték: visszaállítják a volgai német köztársaságot. A németek szívét nyilván meghatja, hogy ezek a németek Volga-menti otthonukat hívják hazájuknak, s alighanem kissé megkönnyebbülnek, hogy csak néhány fiatal választja a Németországba való áttelepülést. A mai békebeli németek talán az egykori kitelepítés borzalmait naivan felidéző képekre is borzongani tudnak, és az egész filmet elfogadják annak, ami nem tud lenni: művészetnek.

Az alkotók érdeme, hogy ezt a témát fölfedezték – adja isten, hogy dokumentumaikat gyarapítani tudják. Egyáltalán, addig csináljanak filmet ilyen témáról a filmesek, amíg épp lehet. Szenvedő, kitelepített, leöldösött, elűzött népeknek bővében vagyunk, és leszünk. Csak arra kérem őket: ezt a sajátosan magyar öszvért, ezt az úgynevezett dokumentum-játékfilmet felejtsék el, és bízzák magukat az emberekre. Majd azok elmondják, amit el akarnak mondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=125