MoziSzép álmokat!Gelencsér Gábor
Fai
bei sogni – olasz, 2016. Rendezte: Marco Bellochio. Írta: Valia Santella. Kép:
Daniela Cipri. Zene: Carlo Crivelli. Szereplők: Valerio Mastandrea (Massimo),
Berenice Bejo (Elisa), Fabrizio Gifuni, Emmanuelle Devos. Gyártó: IBC Movie /
Kavac Film / Rai Cinema. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 134 perc.
A
gyász: munka – sugallja Marco Bellocchio megindítóan szép, a tekintélyes
rendezői életműhöz mérten érett és bölcs filmje. Lehetne érzelgős vagy akár
cinikus az édesanyját nyolcéves korában – ahogy mondai szokták – tragikus
hirtelenséggel elvesztő főhős nevelődési története; fel-felvillan mindkét
szélsőség, ám Bellocchio újra és újra visszatér ahhoz a középhez, amely egyszerűen
emberivé teszi történetét. Visszafogott eleganciával bánik a stílussal is.
Váltogatja a gyermek-, a kamasz- és a felnőttkor idősíkjait, ám mindenkor
pontosan követhetők az események. Távoli motívumokat ölt egymásba vékony, alig
látható szálakkal, de sosem önkényesen, avagy tolakodó módon. A halált
elfogadni képtelen, lázadó kisgyerek „fausti egyezsége” a hatvanas évek
népszerű tévésorozatának feketeálarcos démonjával, Belfegorral egyszerre idézi
meg a korszak ikonikus tévésorozatát, és motiválja afféle lélektani
thrillerként a felnőtt főhős számára is anyja halálának feldolgozását, aki
annak idején a tévé előtt talán jobban félt a pokolbéli fajzattól, mint ölében
tartott kisfia. A legtöbbet azonban kitűnő szereplőire bíz a rendező,
mindenekelőtt a főhőst három életkorban megjelenítő nagyszerű
(gyermek)színészekre. Talán egyetlen cselekményszál szervesül kevésbé a
lélektani drámával, az 1993-as Szarajevóban játszódó epizódfüzér. A döbbenetes
jelenet, amikor újságíróvá lett főszereplőnk fotóriporter társával egy eltévedt
golyó által megölt anyához és a szomszéd szobában zavartalanul a kontrollelt
nyomogató gyerekéhez száll ki egy „ütős anyagért”, inkább kínál radikális
alternatívát a gyászmunkára, semmint hogy drámai képet rajzolna a balkáni
háborúról.
Bellocchio,
szemben a rendkívül divatos Sorrentinóval, nem erőlteti ránk nagyszabású ember-
és világképét. Egyszerűen arról beszél, amivel előbb vagy utóbb mindannyian
szembesülünk: a gyászról, a hiányról, a magányról; arról a fájdalomról, amely
akkor ér bennünket, amikor már nem tehetjük meg azt, amit pedig hányszor, de
hányszor alkalmunk lett volna… Ezt emeli ki az akkurátusan komponált, minden
szálat elvarró, minden motívumot összekapcsoló, hibátlan ritmusú film önmagában
álló, folytatás nélküli zárlata. Ismét a nyolcéves kisfiút látjuk anyjával. A
film elején rokiztak – most éppen bújócskáznak. A mama túl jó rejtekhelyet
talál, gyereke egyre kétségbeesettebb. „Nem vicces”, mondja sírásra görbült
szájjal, mígnem végre édesanyja felfedi magát, mire a fia is bebújik mellé a
szekrény mélyén álló nagy papírdobozba. Mintha ekkor sejtené meg, kit is fog
egész hátralévő életében keresni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 9 |
 |
|
