KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hacker-filmek

Hacker-filmek

Ördög bújt a processzorba

Barotányi Zoltán

Barotányi Zoltán

A számítógépekkel való visszaélés egyidős komputer-technológiával. És a mozit is azóta kísérti e téma.

 

Amióta csak a számítógépek átvették tőlünk életünk irányítását, a laikus többség afféle szent borzalommal tekint rájuk. Tudja róluk, hogy többek, mint hasznos holmik, hogy nem létezhetünk nélkülük, hogy nem is szabadulhatunk a bűvkörükből, ugyanakkor az általuk nyújtott lehetőségeknek csupán a töredékét tudjuk kihasználni. A tágabb definíció szerint mindenkit hackernek nevezhetünk, aki a csendes (vagy inkább gyakorta szitkozódó) többségnél jóval többet ért a számítógéphez. Akadnak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a hacker kifejezés pusztán a meglévő magas szintű szakértelmet jelzi, azok pedig, akik távolról behatolnak egy számítógépbe vagy hálózatba, inkább crackerek (akiket szinten sokféle, jó és rossz szándék vezérelheti). Témánk szempontjából mellékes, hogy a hackereket hogyan csoportosítjuk – filmes oldalról ez is csak annyira érdekes, hogy a white hat, black hat és grey hat (leegyszerűsítve a jóindulatú, a kevésbé etikus hackerek, no meg az átmeneti szürke zóna), motívumokként, sőt filmcímekben is előkerülnek a mozikban.

A hacker figurája érdekes módon már akkor, nevezetesen a nyolcvanas évek elején felbukkan a filmekben, amikor maga a kifejezés még nem számított annyira elterjedtnek (hozzátennénk, hogy a precíz komputer-historikusok szerint a ‘hacker’ szó először 1963-ban kerül elő az MIT-hallgatók diákújságjában). Talán a Tron volt az első olyan film, amiben a hacker rögtön mítoszi hősként jelenik meg, akinek a bitekkel vívott küzdelme a virtuális világban konkrét gladiátorharccá magasztosul. A kultfilmmé avanzsáló Tron (melynek vizuális maradandóságáról utólag már megoszlanak a vélemények) alaposan megágyazott annak is, hogyan nézzen ki egy komputer-témájú film. A képek, a hangok (ki ne hagyjuk Wendy Carlos analóg és digitális szintikre, no meg a londoni szimfonikusokra épülő filmzenéjét) kétségtelenül emlékezetesek, miközben a film persze abban is hagyományt teremt, hogy a hackervilág tényleges antropológiai pontosságú leírásánál többnyire az utódok keze alatt is fontosabb lesz a költői-metaforikus példázat és a pixelekből összerakott poézis. Érdekes, de a hackerkedés aranykorának nem csupán ez a film állít emléket: John Badham 1983-as Háborús játékok (WarGames, 1983) című mozijában egy tinédzser hatol be egy amerikai katonai szuperszámítógépbe, ahol belebonyolódik egy általa stratégiai játéknak vélt partiba, ami valójában már a III. világháború kirobbantásáról illetve megúszásáról szól. A film nyíltan operál a megvaduló, önállósuló (önmagát meghackelő) számítógép témájával, ami már a maga korában sem volt új, de azóta sem bír kimenni a divatból.

A nyolcvanas évek már csúcson pörgő hackervilága a szokásos késések miatt a következő évtizedben ad munkát a filmeseknek. Az 1998-ban készült 23 például több tekintetben is formabontó: először is konkrét hidegháborús témát dolgoz fel, ráadásul német szemszögből, másrészt ez a film keltette talán a legnagyobb vihart a valódi, érintett hackertársadalomban. Pedig Hans-Christian Schmid rendező sem tett mást, minthogy egy valós, már önmagában is kalandos történetet helyezett el egy még erőteljesebb filmes kontextusba. A főszereplő, a tragikus sorsú Karl Koch valós személy volt a 80-as évek NSZK-jában, aki tényleg úttörő volt azok között, akik hackertudásukat leginkább rosszra használták. Ő például hackertársaival az amerikai katonai számítógépes hálózatok (ARPANET, MILNET) feltöréséből megszerzett titkosított információkat adott át a szovjet hírszerzésnek, a KGB-nek. Koch-ot Robert Anton Wilson és Robert Shea híres Illuminatus-trilógiája (eredeti címén The Illuminatus! Trilogy regényfolyam) tereli az összeesküvés-elméletek felé, s miközben gondolkodása lassan eltávolodik a valóságtól, tetteivel, ügyes hackerként maga is alakítója lesz a nála erősebb hatalmak harcának. Koch és társai lelepleződését érdekes módon egy amerikai szerző (Clifford Stoll) írta meg Kakukktojás című könyvében, amiből kiderül, hogy nem is a hatóságokkal végül együttműködő Koch volt a történet főszereplője, hanem a bíróság elé állított, ám végül az egészet 20 hónapnyi felfüggesztett börtönnel megúszó Markus Hess. A hackercsapatokról szóló filmekben máig erősek a német filmkészítők: a Who Am I: Egy rendszer sincs biztonságban (2014) már a hidegháború utáni korszakban játszódik, ahol azonban az ügyes és behatolásban jártas német hackerek ugyanúgy náluk erősebb hatalmak (például a rettegett orosz cyber-maffia illetve a net sötét oldala, az úgynevezett Darknet) hálójába kerülnek. Az amúgy a svájci rendező Baran bo Odar filmjében a hackerek afféle Robin Hood-figurák, akik alulról jönnek, speciális szaktudásukkal próbálnak kitörni hendikepes világukból. A szükséges információkat kukázással (dumpster diving) no meg adathalászattal (phishing) szerzik meg, de gyorsan rá kell jöjjenek, hogy könnyebb megszerezni az adatokat, mint biztonsággal bánni velük, s hogy minden óvatlanul elcsepegtetett szenzitív információ gyilkos fegyverré válhat.

A szélesebb mozilátogató közönség valószínűleg a sztárszereposztással tüntető Komputerkémek (Sneakers, 1992) című hollywoodi darabbal ismerkedett meg a hackervilággal, illetve annak filmes lenyomatával. A kétdimenziós sztori egy történetszálon belül mutatja meg az etikus hackercsapat konfliktusát vezetőjük néhai 68-as diák hackertársával, a per def. „feketekalapos”, maffiával összebútorozó Cosmóval (Ben Kingsley ezt az utóbb elkoptatott zsánert is tisztesen eljátszotta – félúton a Gandhi és a Blood Rayne között). A film központi motívumát, a minden titkosított hálózatot feltörő csodadobozt persze nem lehet komolyan venni, de nincs ezzel semmi baj, hiszen a Komputerkémek éppen azon filmeknek nyitott utat, melyeket hogy úgy mondjuk, szakmailag nem lehet komolyan venni (e mezőnyben játszik az inkább állatorvosi lóként jelentős 2001-es Kardhal is).

Némileg érdekesebb film az angol Iain Softley kultdarabja, az 1995-ös Adatrablók (Hackers), amelyben a két feltörekvő fiatal színész (Angelina Jolie és a Trainspotting révén hamarosan befutó Jonny Lee Miller csapnak össze, mint rivális (majd egymásra találó) hackerek, egy olyan világban, melyet film romantikusan és stílusosan, igaz nem túl magvasan új ellenkultúraként prezentál, és ami olyan emberek lázadása, akiknek egyetlen bűne a kíváncsiság. Csekély intellektuális tanulság ez, viszont az Adatrablók ehhez még megannyi – igaz, meglehetősen felületesen feldolgozott – hacker-témát és szakzsargont tálal, technológiailag nem túl meggyőzően, de az érdeklődést felkeltő modorban. Ha ehhez még hozzá vesszük a korfestőnek szánt extravagáns cyberpunk divatot, no meg a korszak ütős, zömmel elektronikus tánczenéiből összerakott hangkulisszát, magában is kultikussá vált soundtrack-et, akkor érthetővé válik a film a maga korában jelentős, majd lassan lecsengő hatása.

A hackerfilmek későbbi karrierjét persze alapvetően meghatározta, hogy mint motívum, a hálózatokba való behatolás, szinte minden technológiai témájú filmben előbukkan. A Jurassic Park korrupt (méltó büntetésül élve felzabált) rendszergazdája a saját maga építette biztonsági rendszert hackeli meg, a Mátrix meséjében egy, a digitális útvesztőben lassan eltévedő hackerből válik szabadságharcos, miután gerillatársai sikeresen átmenekítik a drótok túloldalán található való világba. És még a Közösségi háló (2010) is azt szemlélteti, hogyan növi ki magát unatkozó hackerek polgárpukkasztásából a címben megidézett Facebook. Más kérdés, hogy az így létrejövő, eredetileg valljuk be, pusztán szórakoztatásra szánt közösségi média, maga is remek lehetőséget ad immár nem holmi virtuális hálózatok, hanem a közvélemény – különösebb technológiai szaktudást nem is igénylő – meghekkelésére, amivel adott esetben akár választásokat lehet nyerni. Talán nem jósolunk túl merészen, ha úgy véljük, hogy a közeljövő techno-thrillereiben a felforgató tartalmakban utazó hálózati manipulátorok játsszák a főszerepet.

A hackermunka alapmotívummá vált az akciófilmekben is, s ebből a szempontból úttörő volt a még karrierje csúcsán tündöklő Steven Seagal főszerepelte Száguldó erőd (1995). A 2007-es Die Hard 4.0-ban másik népszerű hősünk, John McClane (ki ne tudná: Bruce Willis) egyenesen a cyber-terroristákkal, korunk rettegett rémeivel veszi fel a harcot a maga sajátos techno-szofisztikáltságot mellőző módszereivel. A film diszkrét sikert aratott a régimódi akcióhősökért és látványosan felrobbanó-összetörő járművekért nosztalgikusan rajongó publikum körében, de ebben csupán csekély szerepet játszott a pusztán ornamentikaként feltűnő hackermotívum. Persze, aki a hackerségnek a magánvaló szépségét, de legalábbis szakmailag is pontos természetét szeretné megismerni, annak sokkal inkább a 2012-es Las Vegas-i hacker-konferenciáról szóló DEFCON című doksit ajánlanánk. Annak illusztrációjaként pedig, hogy a kilencvenes évek techno-szabadságharcos filmjeinek ígérete valósággá vált, mindenképpen a We Are Legion: The Story Of The Hacktivists (2012) című dokumentumfilm a tökéletes választás, amelyben feltárul az emblematikus Guy Fawkes-maszkok mögött a Anonymous techno-cyber hacktivista gerillaszervezet működése és immár jó 15 éves kíméletlen harca nemzetközi szervezetek, óriásvállalatok és néha komplett országok ellen.

A hackervilágban játszódó és azt központi motívummá emelő filmek közül mostanában tán a Blackhat című Michael Mann-thrillert (2015) emlegették, sokan negatív, néhányan éppen pozitív példaként. Talán e filmben kifogásolták a kritikusok leginkább a kiberista kulcsszereplő kiválasztását, mivel Chris Hemsworth sajnos nem tűnt eléggé kockának ahhoz, hogy hackert játsszon.

Korunk érdekesebb cyberkrimijei inkább a való élet köréből merítik témájukat, a számítástechnikánál sokkal hangsúlyosabb a politika. Közülük a legjelentősebb a Snowden című 2016-os biopic, mely a szivárogtatásával elhíresült Edward Snowden karrierjét tekinti át speciális, Oliver Stone-ra oly jellemző optikán keresztül. Hősünk speciel hivatásos katonai hackerként keresi kenyerét, majd elundorodva attól, hogy mások hálózataiba csempésszen malware-t, inkább maga csempészi ki egy microSD memóriakártyán (stílusosan egy Rubik-kockába rejtve) az egyik titkosszolgálat, az NSA (National Security Agency) féltett titkait a világméretű megfigyelésekről. Korunk okkal-ok nélkül hiszterizált nyilvánosságának szupersztárjai amúgy nem a demokrácia védelmében minden jogi korlátot áthágó titkosszolgálati szuperhackerek, a mindenhová behatoló, figyelő és manipuláló kibernetikus akarat (a rettegett szuperállam, mint trójai vírus), hanem az orosz (esetleg észak-koreai vagy ISIS-hátterű) hekkerek, akik egész választási gépezetet manipulálnak, kontrollálhatatlan zsarolóvírusokat indítanak útjukra, vagy mindjárt a világgazdaságot próbálják összeomlasztani. Meg kell, hogy jegyezzük: a hírek itt csak a filmek nyomában kullognak, ami legalábbis gyanúra ad okot. Talán lappang ott valami sötétebb is, amiről persze csak a jövő mozija adhat számot.

A hackerfilm, szóljon bár profetikus víziókról vagy kullogjon a valóság nyomában, kétségtelenül kissé mostoha sorsú alműfaj a zsánerfilmek világában. Nem véletlenül: máig sem tudott átlépni azon paradox szituáción, hogy a nézőt billentyűket nyomogató karakterek próbálják meggyőzni a hacker-hivatás nagyszerűségéről, miközben arcukon érzelmek helyett csupán nullák és egyek ülnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 17-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13609