Kritika

A monostor gyermekei; Könnyű leckék

Idegenek, ismerősök

Margitházi Beja

Zurbó Dorottya dokumentumfilmjeinek kamaszhősei kultúrák és generációk ütközési zónáiban felnőve próbálják megtalálni a helyüket.

Hogyan lehetnék focista? – morfondírozik egy rövid hajú, tizenéves lány egy bhutáni kolostor udvarán. Szerzetes legyek, ahogy apám szeretné? – kérdezi magától bátyja ugyanott. Mit szólna anyám, ha így látna? – gyötrődik nap mint nap egy muszlim szokásait feladó, tizenhét éves szomáliai menekült lány Budapesten. A generációs különbségek szakadékká szélesednek a globalizáció és migráció árnyékában Zurbó Dorottya szinte egyidőben moziba kerülő, két új dokumentumfilmjének kamaszhősei számára, akiknek saját kulturális, vallási örökségük és egy radikálisan más, új világ között egyensúlyozva lényegében a „Ki vagyok? Mit akarok?” klasszikus kamaszkori kérdéseire kellene sürgős választ találniuk. Nincs deklarált koncepció, de a fiatal filmes néhány korábbi munkája is határhelyzetbe került tizenévesek identitáskérdéseit és családi kötődéseit vizsgálta (Hát ki az én életem? Vasárnapi ebéd); ezúttal a válaszok megtalálása helyett szereplői szenzibilis, életszerű portréját rajzolja meg mély empatiával, a lokális, de univerzálisan is érthető árnyalatokra egyaránt ügyelve.

A monostor gyermekei három európai város (Budapest, Lisszabon, Brüsszel) filmiskoláinak összevont mesterképzési programja, a Doc Nomads azon irányelvét igazolja vissza, hogy különböző országokból érkező fiatalok, más-más helyszínen találkozva, kulturális tapasztalataikat összegző projekteken dolgozzanak együtt. Zurbó és Arun Bhattarai korábbi munkáit is a felnövekedés és migráció iránti érdeklődés inspirálta, első közös filmjük Bhattarai hazájában, egy bhutáni buddhista monostorban élő testvérpár hétköznapjait követi nyomon. Az évszázadokig földrajzi és kulturális izolációban élő, néhány év alatt gyorsított tempóban modernizálódó, a „bruttó nemzeti boldogságot” feltaláló kis országban egyszerre nagyon erős a tradíciókhoz való ragaszkodás, de a fenntartható fejlődés támogatása is. Zurbóék dokumentumfilmjének ezt a kettősséget, és a nemzeti sztereotípiák mögötti valóságot sikerül árnyalniuk Gyembó és Tashi fordulóponthoz érkezett életútjainak megmutatásával. A Himalája tövében álló, kétezer éves monostorban viszonylagos szegénységben élő család rekvizítumai között látszólag jól megférnek egymással az apa által oly nagy becsben tartott festett maszkok és felmenőktől örökölt jelmezek, kegytárgyak, valamint az utódok számára életfontosságú mobiltelefonok, videójátékok és márkás sportcipők. Hiába érdekli azonban Gyembót sokkal jobban a foci, a Facebook és a lányok, apja a munkahelyként, otthonként és bevételi forrásként is szolgáló monostor örököseként tekint rá, és ezért szerzetesi jövőt szán neki. Hosszú, kimerítő, kántáló hangon kifejtett bölcsességei és életvezetési tanácsai nem találnak utat Gyembóhoz, akin mi nézők ugyan látjuk, hogy csöppet sem fülik a foga a cölibátushoz vagy a szent szövegek tanulmányozásához, de ezt maga egyetlen szóval sem meri megemlíteni apjának.

Amekkora nyomás nehezedik a nagyobbik fiúra, olyan engedékenyek és toleránsak a szülők a focinak élő, haját mindig rövidre nyírató, edzőcuccokban járó, és a lányok iránt érdeklődő húga, Tashi iránt. Az újjászületés buddhista életszemlélete szerint a „lánytestbe született fiút” az apa a világ egyik legtermészetesebb dolgának tekinti; „A gyerekek külön világ, néha nehéz megérteni őket.” – teszi hozzá az anya, és ennek jegyében engedik el Tashit abba a többhetes edzőtáborba, melynek célja a junior nemzeti lánycsapat felállítása. A film által felölelt követési időben a két testvér egyikének sem sikerül közelebb kerülnie álmaihoz: Tashi a táborzáró, sorsdöntő meccsen ügyetlenül játszik, így nem választják be a lánycsapatba, haza kell utaznia. Gyembó, apja kérésére a bentlakásos szerzetesi iskolába is ellátogat, és a közösség boldogságát az egyéni elé helyezve, talán a következő tanévtől be is költözik oda. A monostor gyermekei nem mutatja be a folytatást, nem kerekít happy endinget; visszaengedi szereplőit a hétköznapjaikba, hogy tovább keressék a válaszokat.

Zurbó és Bhattarai dokumentumfilmes módszere nem a kérdezés vagy beszéltetés, hanem a rendkívül nagy idő- és türelemigényű, bevatkozásmentes megfigyelés. A forgatás elkezdését megelőző hosszú ismerkedés, a bizalmi viszony kialakítása nyomán a kamera és a filmkészítők jelenlétének olyannyira megszokottá kell válnia, hogy a szereplők ne idealizált, hanem valódi önmagukat adhassák, amit Arun Bhattarai helyismerete nélkül aligha lehetett volna elérni. A három éven át forgatott A monostor gyermekeit, a kulturális különlegességen túl, az együtt töltött időnek, a figyelemnek és érdeklődésnek a képi komponálásban és vágási tempóban is megnyilvánuló jelenléte teszi igazán értékessé.

Intimitás és kreativitás, dráma és terápia egészen eredeti kombinációja születik meg Zurbó önálló rendezésében, a Filmalap Inkubátor programjában készült Könnyű leckékben, amely egy teljes tanéven át kíséri a tizenöt évesen Szomáliából egyedül elmenekülő, és végül Magyarországon maradó Kafiya sorsát. A magyart már érthetően törő karcsú, fekete lány egy budapesti gyerekotthonban lakik, és a nyelvtanulás mellett az érettségire készül bámulatos kitartással, olyan tantárgyakból, melyek némelyikébe a magyar diákok bicskája is gyakran beletörik. A másságát külsejében is megtestesítő Kafiya egyszerre közvetlen és megközelíthetetlen, éteri jelenség; Zurbó filmje arra vállalkozik, hogy a magas, kecses, szupermodell külső, a problémákhoz való pozitív hozzáállás és látszólagos kiegyensúlyozottság mögötti mély, kibeszéletlen traumák és koravén komolyság nyomába ered. Azért lesz kiemelkedően jó munka, mert tisztában van vele, hogy dokumentumfilmesként nem elég a szereplőt és a történetet megtalálni, ha nem sikerül az ehhez leginkább illő hangütést, attitűdöt és dramaturgiát hozzáilleszteni.

A monostor gyermekeitől eltérően, a Könnyű leckék több fronton építkezik: egyszerre követi a tanév alakulását, Kafiya küszködését a kötélmászással és az életében először kipróbált úszással, az osztrák-magyar monarchia asszimilációs politikájának történetével és a szögfüggvényekkel, de a szabadidőben vállalt különféle munkáit is, legyen az húsaprítás, divatmodellkedés, képzőművészeti kiállításon való fellépés, vagy szuperhősjelmezes mozis jegykezelés. Így persze óhatatlanul rálátást nyit a külvárosi iskolák és gyerekotthonok fülledt világára, a lányanyák és gyűrött arcú, hajszolt pedagógusok jól ismert mondataira és gesztusaira, de véletlenül sem tántorodik el, hogy az iskolarendszer vagy a szociálpolitika hiányosságairól meditáljon. Azt a Kafiyát kíséri rendületlenül, aki ítélkezés nélkül kér és kap segítséget, miközben az igazán kemény csatákat nem is a környezetével, hanem önmagával kell megvívnia.

A valódi dráma a hétköznapokon túl bontakozik ki, ugyanis miközben a gyerekként egy kényszerházasság elől elmenekült Kafiya a kapcsolódási pontokat keresi új hazájában, a hozott hagyományok használhatatlanságával, és muszlim hitének kiüresedésével kell szembesülnie. Így jut el egy keresztény közösségbe, ahol nemcsak barátokra és szerelemre talál, de a krisztusi tanítás hatására – szörnyű bűntudat mellett – meg is tér. Zurbó ablakot tud nyitni arra, amivel egy ilyen drasztikus identitásváltás jár: Kafi időről időre anyanyelvén elmondott, képzeletben anyjának címzett vallomásai azt ismertetik fel, ahogyan a múlt, a gyerekkor, a szomáliai identitás, a saját kultúra és vallás nem vehető le és akasztható szögre, mint egy nagykabát. Elhagyásuk olyan veszteség és trauma, melyet éppen a készülő film segít feldolgozni azáltal, hogy egyszerre szolgál naplóként, dokumentációként és anyjának soha elküldeni nem mert vallomásként. Kafiya, a Könnyű leckék főszereplője így lényegül át alkotótárssá: történetként adja át magát, egyúttal önkifejezési csatornává alakítja a filmformát, megérti a benne rejlő lehetőséget, és beépíti saját útkeresésébe, gyászmunkájába, annak a traumának a feldolgozásába, amit az elszakadás, az otthon és a család túl korai elvesztése jelent.

Zurbó Dorottya mindkét filmjében ott dolgozik a megtalált módszer, a lírai finomsággal vegyes dramaturgiai- és formaérzék, a saját dokumentumfilmes hang és a határozott témaválasztás. Az örökségüket megkérdőjelező, de családjukhoz ragaszkodó, nem nyugati és nem európai fiatalok kételyeit, dilemmáit empatikusan megmutató A monostor gyermekei és a Könnyű leckék ugyanakkor felbecsülhetetlenül fontos munkát végez azzal, hogy a kulturális másságokat áthidalva, nézőivel felismerteti az idegenben az ismerőst.

A MONOSTOR GYERMEKEI – magyar, 2017. Rendezte és írta: Arun Bhattaray és Zurbó Dorottya. Kép: Arun Bhattarai. Zene: Balázs Ádám. Vágó: Szalay Károly. Szereplők: Gyembó, Tashi, Phub Lamo, Tenzin. Gyártó: Éclipse Film. Forgalmazó: ELF Pictures. 74 perc.

KÖNNYŰ LECKÉK – magyar, 2018. Rendezte és írta: Zurbó Dorottya. Kép: Natasa Pavlovszkaja. Zene: Balázs Ádám. Vágó: Sass Péter. Producer: Ugrin Julianna. Szereplő: Kafiya. Gyártó: Éclipse Film. Forgalmazó: ELF Pictures. 78 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 50-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13834

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -