Horror-trendek

A horrorfolytatások átka

Folytassa a sikoltozást!

Varga Zoltán

A horrorfolytatások nem csak ismétlik és fokozzák elődeik elemeit, olykor szembeszegülnek velük.

„A folytatások tették tönkre a horror műfaját” – jelenti ki Randy, a Sikoly 2 filmőrült egyetemistája, s lesújtó véleményét alighanem sokan osztanák. Főleg azok, akik nem vevők a horrorfilmek folytatásaira – vagy általában a sikerfilmek szerializálódására –, s olyan érveikkel, mint a kreativitás (vélt vagy valós) hiánya, a bevált megoldások elkoptatása és a szemérmetlen haszonlesés, talán nehéz is lenne vitába szállni. A legtöbb horrorsikert általában már néhány éven belül követi folytatás, de időnként megesik, hogy csak évtizedek távolából mernek hozzányúlni egy-egy alapműhöz (például több mint 20 év választja el a Psycho II-t és a Düh – Carrie 2-t Alfred Hitchcock, illetve Brian De Palma remekműveitől). A folytatásdömpinget a televízió és a video-, illetve DVD-forgalmazás feneketlen bendője is elősegíti: egyes szériák bizonyos epizódszám felett már nem a moziban folytatódnak. Clive Barker Hellraisere a negyedik, Don Coscarelli Phantasm-sorozata a harmadik rész után költözött át a videóforgalmazásba, s ismeretesek tévébemutatásra szánt – jobbára csak a horrorfolytatások rossz hírét erősítő, harmatgyenge – második vagy akár negyedik részek is (Look What’s Happened to Rosemary’ Baby; Psycho IV – A kezdet; Ómen IV – Az ébredés; Madarak II).

A műfajban persze találunk megbecsült, akár kisebb klasszikussá nemesedett vagy kultuszfilmként rajongott tételeket, amelyeknek – ezidáig – nem készült folytatása, pedig végkifejletük lehetővé tenné a rémmese továbbszövését is. Olyan módfelett különböző, ám egytől egyig figyelemre méltó munkák állnak „egymagukban”, mint például a Lelkek karneválja, az Ijesszük halálra Jessicát, a Lemora, A köd, Az éhség, a Babák, a Gyilkos bohócok a világűrből, a Hullajó, Az Álmosvölgy legendája vagy Az ördög háza (bár némelyikük nem menekült meg a sokak szerint a folytatásnál is nagyobb átkot jelentő remake-től). A „folytatásmentes” horrorfilmek csoportja azonban egészen bizonyosan csak kis szelete a műfajnak; a zsáner alaposabb megismerése érdekében tehát érdemes bizalmat szavazni a folytatásoknak is. Részben mert a műfaj történetében rendkívül nagy súllyal képviseltetik magukat a folytatások – pusztán a vonatkozó filmcímek fölsorolásával is ki lehetne tölteni a jelen cikk rendelkezésére álló terjedelmet, sőt elegendő sem lenne a teljes lajstromhoz.

A közhiedelemmel ellentétben a horrorfolytatások nemcsak az alapfilmek szolgai ismétlései lehetnek, amelyek lemásolják és fölfokozzák az eredeti művek elemeit – olykor elődeik továbbgondolását, sőt néha drasztikus átértelmezését is megkísérlik. Ahogyan a műfajról írt könyvében Peter Hutchings is hangsúlyozza, a folytatások szerepe a zsánerben sokkal összetettebb és árnyaltabb, mint általában vélelmezik.

Szörnytársaságok

A folytatásokban rejlő teremtő erő már 1935-ben megmutatkozott, stílszerűen éppen egy nagy – sőt, a zsánerben minden bizonnyal a legnagyobb – kreátor újabb történetében, a Frankenstein menyasszonyában (melynek sikere sorsdöntőnek bizonyult abban, hogy a műfaj fixálódott a folytatások gyártására). James Whale mesterműve máig tankönyvi példája az alapfilmet – jelen esetben a szintén általa rendezett 1931-es Frankensteint – fölülmúló folytatásnak. A ragyogó tehetségű direktor teljesen szabad kezet kapott a második részhez a Universal stúdiótól, s ennek eredményeképp az első résznél vizuálisan cizelláltabb, excentrikus mellékfigurákkal tarkított s mindenek előtt tragikomikus hangolású – a rém iránti szánakozást kihangsúlyozó – folytatás született. Különösen szokatlan az éles hangnemváltások sora is – lásd például a szörny és a vak remete találkozásának megindító jelenetét, majd a rákövetkező képsorban a monstrum mulatságos ismerkedését a szivarozással. Whale évtizedekkel megelőzte a korát azzal is, hogy alkotó és alkotás viszonyát vonta kérdőre, illetve művész és szörnyeteg összemosódását sugallta azzal a bravúrral, hogy a prológusban feltűnő Mary Shelleyt – azaz a Frankenstein-regény szülőanyját – ugyanazzal a színésznővel, Elsa Lanchesterrel játszatta el, akinek sziszegő-sikoltozó szörnymenyasszony-alteregója a populáris mozi legbizarrabb ikonjai közé tartozik.

A Frankenstein menyasszonya mint a Universal horrortermésének első folytatása, elindította más rémfilmek továbbszövését is – ám egyik sem versenyezhetett Whale szerzői látomásával. Míg az 1939-es Frankenstein fia – az utolsó film a szériában, amelyben Boris Karloff játszotta a szörnyet – legalább tisztességes iparosmunka volt, kitűnően használta a borzongató expresszionista stilizációt, s a torz Ygor szerepében jutalomjátékot adott Lugosi Bélának, az 1936-os Drakula lánya pedig a szörnyfigura pszichológiai megközelítésével frissítette a vámpírizmus ábrázolását, a többi Universal-folytatás egyre kevésbé forszírozta a hasonló törekvéseket. A futószalagon érkező, mind haloványabb munkák új és új fejezeteket csatoltak Drakula, Frankenstein, a láthatatlan ember, a múmia vagy éppen a farkasember lezárhatatlannak tűnő – a 40-es évek során gyarapodó – történetéhez. A klasszikus horrort az 50-es évek második felében újrafazonírozó angliai Hammer stúdió is hasonlóképpen járt el, amikor – másfél-két évtizeden át – a maga Drakuláját, Frankensteinjét és többi rémét ugyancsak menetrendszerűen feltámasztotta hamvaiból. Ezeknek a filmszériáknak a tételei még többnyire birtokos szerkezetbe foglalták a szörnyneveket (például Drakula menyasszonyai, A farkasember átka), a későbbi horrorfolytatások sokszor megelégszenek a sorszámozással, és legfeljebb alcím gyanánt mellékelik, hogy az adott rém átka, bosszúja vagy visszatérése van-e soron éppen (ezek egymással szinte felcserélhetők, lényegi közlésértékük alig van).

A Universal és a Hammer szörnyfilm-szériái arról árulkodnak, hogy a horrorfolytatások egyik legalapvetőbb tényezője az emblematikus – a jellegzetes vizuális tulajdonságokkal, cselekvésformákkal és esetleges háttértörténettel fölruházott, továbbá gazdaságilag is életképes – rémfigurák jelenléte, akikre/amikre nemcsak egy sorozat arculata építhető, de a széria részei közötti folyamatosság is. Feltűnő ugyanis, hogy a horrorfilmes folytatások szívesebben viszik tovább a szörnyek történetét, nem a fenyegetett – és a borzalmakat túlélt – szereplőkre építenek az új fejezetek kidolgozásakor. Nemcsak az ódivatú monstrumok esetében van ez így, de a modernebb rémek, például Michael Myers (Halloween), Freddy Krueger (Rémálom az Elm utcában) vagy Jason Voorhees (Péntek 13) is ezt a trendet képviselik az élbolyban. Az Ómen-trilógiában a sátángyermek a legfőbb közös pont: Damien kisfiúként, kamaszként és fiatal felnőttként tűnik fel a fejezetekben (Ómen, 1976; Damien – Ómen II, 1978; Ómen III: A végső összecsapás, 1981).

Néha azonban egyes rémek és áldozatjelöltek sorsa – legalábbis egy időre – összefonódik, máskor pedig a rémek helyett a túlélők viszik tovább a szériát. Az előbbi frappáns esete a Gyerekjáték-széria, melynek első három etapja állítja középpontba Chucky, a gyilkos bábu és balsorsú tulajdonosa, a kis Andy élethalálharcát, hogy aztán a negyedik rész, a Chucky menyasszonya új történetszálat indítson – ami majd, bonyolítva a képletet, a felnőtt Andy karaktere révén a hetedik részben visszatér a kezdetekhez. A második esetet képviselheti az It’s Alive (a magyar videóforgalmazásban Larry Cohen filmje valaha Kannibál bébi születikként volt hírhedett), ahol az első fejezet főszereplője, a torz gyermek apja a második rész fontos mellékkaraktereként látható viszont; Sam Raimi Gonosz halottak-trilógiája, amelyben mindvégig Ash (azaz Bruce Campbell) állja a sarat a démonokkal küzdve. Wes Craven négytételes Sikoly-szériájában egészen példátlan módon mind a három fő karakter (Sidney, Gale és Dewey) túléli a vérengzéseket.

Rémálmodj még egyszer!

A szörnyfigurákra alapozódó folyamatosság különösen nyomatékos a slasher-horrorban, melynek imént is emlegetett emblematikus rémei (Michael, Freddy és Jason) a rajongók számára igazi triumvirátust alkotnak, ismert jellegzetességeik pedig – mint a hokimaszk vagy a fekete humorú beszólások – teljesen elválaszthatatlanok tőlük, kötelező kellékeik. Ám nem volt mindig így, a bejáratott monstrum-tulajdonságokat éppen a folytatások szilárdították meg; ha csak az alapfilmekre hagyatkoznánk, másként emlékeznénk ezekre a rémekre. A Péntek 13 jól illusztrálja, hogy a folytatások sora mítoszépítésre is szolgálhat, hiszen az alapfilmben nem Jason, hanem az anyja, Mrs. Voorhees tizedeli a Kristály-tó élvhajhász táborlakóit. A gyermekként vízbe fúlt Jason – aki először csupán rémálombeli jelenésként hozza a frászt az egyetlen életben maradt lányra (és a közönségre) – a második résztől veszi saját kezébe a szúró-vágó eszközöket, a védjegyévé vált hokimaszkot pedig a harmadik részben ölti fel. E maszk mögött más is rejtőzhet: Jasont az ötödik Péntek 13-ban Roy, a fiáért bosszút álló mentős pótolja, aki rövidéletű utódnak bizonyult – a deformált Jasont a hatodik felvonás prológusa a sírból hozza vissza. Ezzel szemben Wes Craven eredeti Rémálom-filmjének második fejezete nem építeni, hanem rombolni látszott a mítoszt: a Freddy visszavágban nem az álom és a valóság határainak elmosódása jelentette a rém belépőjét a mi világunkba, a szörnyeteg egy gyötrődő kamaszfiú lelkét megszállva, az ő testén keresztül próbált meg támadásba lendülni. A Rémálom az Elm utcában 2 különlegessége, hogy sokan az elfojtott homoszexualitást megjelenítő allegóriának tartják – joggal –, s emellett az utolsó film a szériában (leszámítva a sorból kilógó hetedik felvonást), amelyben Freddy kizárólag félelemkeltő figura. A harmadik fejezetben ugyanis megkezdődik a szörny új arculatának kidolgozása: Freddy Az álomharcosok alcímen ismeretes filmben kezdi éjsötét humorral telíteni a rémtetteit, s innentől kezdve válik azzá a perverz showmanné, akit hevült rajongás övez – ami később meg is jelenik a nyíltan önreflexív, az összes megelőző folytatást figyelmen kívül hagyó hetedik részben, a Wes Craven keze alól kikerült Az új rémálomban. Ugyancsak a harmadik rész kezdi kibontakoztatni Freddy eredettörténetét, melynek állomásai további folytatásokban még jobban beépülnek a cselekménybe: az ötödik rész (Az álomgyermek) rémálmokban eleveníti föl a szörny fogantatását az elmegyógyintézetben, a hatodik fejezet (Freddy halála) a gyerekkorából sorol elő epizódokat (nevelőapja szerepében, aki szíjat hasítana az ifjú Freddy hátából, Alice Cooper cameózik!).

A Péntek 13- és a Rémálom-széria, gondoljunk bármit is az egyes részek vagy a sorozat egészének színvonaláról, bizonyítják, hogy a horrorfolytatások nem csupán ismétlik (és fokozzák) az alapfilmek elemeit, de olykor – nem mindig sikeresen vagy követendő módon – eltérni is megkísérelnek tőlük. A három nagy slasherszéria közül mégis a Halloween-filmeké a kétes értékű érdem a legtöbb kipróbált és elvetett változtatást illetően. John Carpenter 1978-as remekműve nem slasherként készült, nem kiforrott mintát követett a rendező – filmje maga vált mintaadóvá. Ebből is levezethető, hogy nála még nem a folytatásnak ágyaz meg a nyitott befejezés, hanem a történet motívumainak logikus végiggondolása, illetve betetőzése az, hogy az eszelős gyilkos nem hal meg, mert a végkifejletre érve talán nem is ember már: nem evilági erővé lényegül a cselekmény során. Myers artikulálatlan hangja – lihegése – társul a befejező képsorokban mutatott üres terekhez, s az utolsó snitt a borzalmak nyitányát jelentő Myers-házon állapodik meg: miközben a történet a rém eltűnése révén nyitva marad, képileg a zárás – keretezve a filmet – visszavisz a kezdőponthoz.

Ezt a borzongató mivoltában is gyönyörű befejezést írja felül az 1981-es Halloween II közvetlen kapcsolódása: Rick Rosenthal filmje pontosan akkor és ott veszi föl a fonalat, ahol az alapmű abbamaradt (az első rész írópárosa – azaz Carpenter és Debra Hill – forgatókönyve alapján). A legkevésbé sem szokatlan stratégia ez a típusú kapcsolódás, már a Frankenstein menyasszonya is az égő malomban rekedő szörny képsorához nyúl vissza az új sztori megnyitásaként, módosítva az eredeti befejezést. Ám minél nyitottabb az első horrorfilm végkifejlete, általában annál illúziórombolóbb, ha „belenyúlnak” a későbbi részek alkotói, megfosztva azokat titkaiktól, a nézőt pedig korlátozva a – saját szorongásait játékba hozó – továbbgondolás lehetőségében. Hasonlóképpen kiábrándító Coscarelli Phantasm II-jének nyitánya, amelyből megtudhatjuk, mi történik az első rész utolsó pillanatában a tükör túloldalára hurcolt fiúval (láthatjuk, hogy gyámja szembeszáll a házat elárasztó gnómokkal és a rejtélyes Magas Férfival, hogy kiszabadítsa a túszt). A Halloween II megszünteti Myers alakjának kétértelműségét, s emberfeletti rémből elpusztítható, hús-vér szörnyeteggé fokozza le, aki a lángok martalékaként végzi. Hogy Myers mégis visszatért, s ezáltal a Halloween-széria szükségszerűen az arctalan gyilkos ámokfutásának krónikájává vált, az a harmadik rész rendkívül kedvezőtlen fogadtatásának számlájára írható. A Myers-történetváltozattól teljesen eloldódó Halloween III – Boszorkányos időszak próbálta antológia-sorozattá formálni a szériát, amely minden tételében egy-egy önálló halloweeni rémtörténetet kínált volna. A Carpenter-munkatárs Tommy Lee Wallace által rendezett Halloween III igazi bűnös élvezet, abszurd és viszolyogtató egyszerre; a széria fekete bárányát vagy dühödten elutasítani, vagy rajongva üdvözölni lehet csak, középút aligha képzelhető el. A korabeli közönség mindenesetre az előbbit tette, így a Halloween 4 visszahozta hamvaiból Michael Myerst, s új történetszálat indított el, a rém ezúttal az unokahúgára fente a fogát (vagyis a kését). A hetedik film, a jubileumi Halloween, húsz évvel később állt elő 1998-ban azzal – az alapmű főszereplője, Jamie Lee Curtis közbenjárására –, hogy a befejezőnek szánt rész az első két fejezethez kapcsolódjék, s Laurie Strode egyszer s mindenkorra leszámoljon Myersszel. A horrorfolytatások kényszerítő ereje azonban a lefejezés aktusát is képes semmissé nyilvánítani; a szintén Rick Rosenthal által elkövetett, 2002-es nyolcadik részben (Halloween: Feltámadás) mégis pont került a műfaj legnevezetesebb final girlje és a rém évtizedes szembenállására: a prológusban Laurie alulmarad Myersszel szemben. Tizenhat év telt el azóta, s Myers rémtettei (leszámítva a Rob Zombie-féle gyalázatos remake-et és annak második felvonását) idén ősszel folytatódnak a mozivásznon; akár Halloween, negyven évvel későbbnek is keresztelhetnénk az új epizódot, ami – hasonlóan az előző jubileumi filmhez – ismét zárójelezi a folytatásokat, ezúttal azonban valamennyit, s közvetlenül a Carpenter-eredetihez (!) kíván csatlakozni. Ennek jegyében törlődik az a rosszízű fordulat is, amely testvérekként leplezte le Laurie-t és Myerst a Halloween II-ben; ugyanakkor David Gordon Green filmje talán minden eddiginél látványosabb példának ígérkezik arra – függetlenül reménybeli erényeitől –, hogy bizonyos horrorfolytatások gátlástalanul gázolnak át előzményfilmjeiken, s eközben a közönséget is baleknak nézik.

„Kiköpök egy leopárdot”

Az új Halloween a korábbi epizódokat tagadja meg, ritkább esetben magát az alapfilmet utasítja el a folytatás. S talán ez a legnagyobb vétek, amit elkövethet egy horrorfolytatás; az Ördögűző II – Az eretnek (1977) esete legalábbis erre enged következtetni. John Boorman kiátkozott, megtiport, lesajnált alkotása – máig a legrosszabb filmek között jegyzik s közröhej tárgya – a leginkább meg nem értett és félreértett mozgóképek egyike, pedig megérdemelné a méltányosabb közelítésmódot. A vizionárius Boorman tudatosan szegült szembe az általa megvetett William Friedkin-alapművel, Az ördögűzővel (1973), s jóformán mindenben az első rész antitézisét hozta létre. A folyamatosság persze többszörösen biztosított, hiszen a főszereplők közül az ördög által megszállt Regan szerepében Linda Blair, a visszapillantásokban és álomjelenetekben feltűnő Merrin atyaként pedig Max von Sydow látható újra. A cselekmény mitikus dimenziójának kibontakozása azonban egészen másként értelmezi az első filmben is megjelenő témákat Jó és Rossz harcáról – a régi és új hősök (a Richard Burton által alakított Lamont atya és Regan) útja a tudat mélyére és Afrika szellemvárosaiba vezet. Kevéssé vitatható, hogy az Ördögűző II cselekményépítése hamar zavarossá válik, s a delejező képek nem összefüggő elbeszélés alapján értelmezhetők (köszönhető ez bizonyára annak is, hogy a fáma szerint a forgatókönyvet folyamatosan átírták a forgatás során).

Boorman filmjének ereje azonban a legkevésbé sem az elbeszélésben rejlik; valójában korábbi munkái, a remekbe szabott Point Blank tudatfilmes jegyei és az ellentmondásos Zardoz zabolázatlan mítoszépítése folytatódnak és keverednek az Ördögűző II-ben. Ha egyáltalán elképzelhető összefüggő olvasata a filmnek, akkor az a vizuális motívum- és erre épülő szimbólumrendszeréből táplálkozik. Vizuális elemeit illetően ugyanis – ellentétben a cselekménybonyolítással – letisztult rendszert kínál az Ördögűző II: Boorman a hőseit egyfelől szinte végig üvegek, ablakok, átlátszó-áttetsző felületek előtt és mögött, általuk közrefogva helyezi el – ezzel jelképezve azt a látszatvilágot, amely e megfagyott kristályterekben épül ki (a boormani szimbólumokról lásd Michel Ciment kiváló tanulmányát: Filmvilág 1987/2). Ezzel helyeződik szembe az álomban és az afrikai közegben a szikla, a por, a homok, a föld és a szél őseredeti világa, ahová a szereplők útja az üveg- és tükörlabirintusból vezet, előbb csak mentálisan, utóbb személyesen. Ez alapján az Ördögűző II a modern és az archaikus világ ütközését fejti ki, melynek során a modern világ emberéről lefoszlik a civilizációs máz, és lehetőséget kap, hogy visszataláljon – maga mögött hagyva a látszatvilágot – lénye, lelke autentikus(abb) változatához, s szembenézhessen önnön mélységének jó és rossz oldalával egyaránt (öltsön bár az utóbbi rovarformát vagy jelentkezzék gonosz alteregóként).

Talán sokan abszurdnak tartják a film olyan mondatait, mint ami Kokumo, az afrikai gyógyító szájából hangzik el egy vízióban: „Ha Pazuzu érted jön, kiköpök egy leopárdot.” De minden mosolyogtató vonása mellett – miként a film egésze – mégis őriz valamit abból a látnoki költőiségből, amit például William Blake vagy Samuel Taylor Coleridge verseiből ismerhetünk. Az Ördögűző II pozitív hangolású, reménykeltő végkifejlete felülírja a Friedkin-film szürke hétköznapokba visszavezető, pürroszi győzelemmel terhelt szomorú happy endjét. Boorman különös filmje, a valaha készült legvakmerőbb horrorfolytatások egyike, az első rész által ejtett lelki sebeket is segít gyógyítani.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 38-42. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13856

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -