KritikaA kedvencHáttér – előtérTakács Ferenc
Lanthimos
első kosztümös filmjében is megőrzi illúziótlan látásmódját.
A The
Favourite (2018), Yorgos Lanthimos új filmje fordítói balfogásnak köszönheti
magyar címét, A kedvencet. Az Anna királynő uralkodása (1702-1714)
idején az angol királyi udvarban játszódó film főszereplője, Marlborough
hercegnő, leánykori nevén Sarah Jennings, akire a cím utal, ugyanis royal
favourite volt – a királynő kegyence, ahogyan ezt fordítani szokás,
illik, sőt kell. A kedvenc tehát történelmi film, azaz olyan ismereteket
jelenít meg számunkra, amelyekre vonatkozólag a filmtől független és megbízható
forrásaink vannak. S nem árt elővenni ezeket a forrásokat, mivel A kedvenc
tartózkodik a szabvány történelmi filmekben megszokott ismeretterjesztő
segédletektől, évszámok közreadásától, a történelmi figurák bemutatásától,
szerepük magyarázatától és hasonlóktól. Ezért nem sokra megy a néző, ha a
filmből próbálja megtudni, hogy ki volt Lord Godolphin és Robert Harley (1711-től
Oxford grófja), hogy kik voltak és mit akartak a whigek és a tory-k, mikor
kezdődött-végződött a spanyol örökösödési háború, és mi volt benne a szerepe
John Churchillnek, Marlborough hercegnek. Ha viszont utánanéz, meglepve
tapasztalja, hogy a film mennyire pontosan és hitelesen bánik a történelmi
tényekkel, legalábbis azokkal, amelyeket a rendező beemelt A kedvencbe.
A filmben „több dolog is
pontos, bár sok minden van, ami nem az” – nyilatkozta Lanthimos a Hollywood
Reporter-nek.
Ilyen
„pontos dolog” Sarah Jennings alakja és politikai szerepe is. Marlborough
hercegnő a királynő mindenható bizalmasa volt, akaratát mindenben rá tudta
kényszeríteni uralkodójára, s így hosszú éveken át gyakorlatilag övé volt az ország
politikai irányítása. „Pontos dolog” a történet harmadik szereplője is: Abigail
Hill, a hercegnő elszegényedett unokatestvére, aki a királyi kegyenc
protekciójával jut be az udvarba, hogy idővel kiszorítsa pártfogóját a királyné
kegyeiből, eltávolíttassa az udvarból, hogy ő uralkodjék az egyre betegebb,
tehetetlenebb, mankóval sántikáló és szélütött Anna felett.
Hogy
hármójuk pszichodrámájából, nemiség és hatalomvágy féktelen és véresen komoly
játszmáiból – ez ugyanis a film magva, három nagyszerű színésznő páratlan színvonalú
előadásában (Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone) – mennyi a történelmi
tény és mennyi könyvelendő az alkotó spekuláció és rendezői képzelet számlájára,
tulajdonképpen lényegtelen. Különös paradoxszal állunk szemben: a film centrumában
álló dráma, mint ahogy az egész film történeti hűsége, s evvel együtt
történelmi film mivolta is, mely első pillantásra oly lényegesnek látszik,
legalább annyira lényegtelen is.
Lanthimos
rendezői munkája ugyanis egy páratlanul következetes un. foregrounding-művelet
foglalata. A történelmi-politikai környezet és a három asszony drámája helyett
ugyanis maga a feldolgozás módja, a megjelenítés vagy ábrázolás technikája
követeli magának a nézői figyelem java részét, a hogyan kerül az
előtérbe és válik a film közlendőjévé, az ábrázolás tárgyának a radikális
háttérbe szorításával. Még a három nő testi elroncsolódásának a képei – Anna a
történet végére tehetetlen roncs, Sarah arcát szörnyű forradás ékteleníti,
Abigail bőrét rühes foltok borítják– is különösmód szépek, érdek nélkül,
érzelmet nem keltve tetszenek.
Hűvös,
pontos és technikailag végtelenül csiszolt módon zajlik le mindez. A rendező
egyrészt annak a kinemato-piktorializmusnak a tanítványa, amelynek Kubrick Barry
Lyndon-ja volt a klasszikus foglalata, s amely időben közelebbről a
Greenaway-filmekből ismerős: a csordultig telített festőiség nappali és
éjszakai szekvenciái váltakoznak ritmikusan a filmben. Ugyanez a ritmus mutatkozik
meg a film szerkesztésmódjában is: szinte metronómtól vezérelve ismétlődnek
váltakozva a helyszínek, a mozgások, a képi effektusok és a zenei motívumok, a variatív
ismétlés „zenéje” felülírja
a cselekménymenetet. A film a maga film voltát a legközvetlenebb
felvétel-technikai szinten is előtérbe helyezi: időnként divatjamúlt
halszem-optikát használ az operatőr, és a záró kép hármas áttünése egyenest a
némafilm-korszak avantgárd kísérletezését idézi.
Mindezek
az eszközök és eljárások persze nagyjából a hatvanas évek óta jelen vannak a
filmművészetben, tehetnénk hozzá némi kritikai éllel. De nem tesszük: Lanthimos
ebből a közkincsből válogatva hatásos, rangos, fölényesen eredeti ötvözetet
hozott össze.
A KEDVENC
(The Favourite) – brit, 2018. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Írta: Deborah Davis
és Tony McNamara. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Olivia Colman (Anna), Rachel
Weisz (Sarah), Emma Stone (Abigail), Mark Gatiss (Marlborough), Nicholas Hoult
(Harley). Gyártó: Element Pictures / Film4. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 119 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
