KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/február
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Langyforgató Beszélgetés Bereményi Gézával
• Szőke András: „Valami” Harcmezőre küldött könyvek
• Kardos István: Szerepzavar Harcmezőre küldött könyvek
• Jancsó Miklós: Levél-féle a drebbuchról Harcmezőre küldött könyvek
• Varga Balázs: Eltüsszentett forgatókönyvek Negatív filmtörténet
• Simó György: Közös nevező Beszélgetés egy alakuló filmes csoportról
• Reményi József Tamás: A vonal egyik végén Beszélgetés Lengyel Lászlóval
• Kende János: Egy kurátor feljegyzéseiből

• Csejdy András: Csend és hó és halál Fargo
• Lajos Géza: Azok a csodálatos Coen-fiúk Portré
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Eurochart
• Bikácsy Gergely: Krampusz-isten a fagylaltozóban Isteni komédia

• Bikácsy Gergely: A bűn Ikaruszai Orson Welles
• Déri Zsolt: Fényösvény Beszélgetés Henri Alekannal
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Kései napfelkelte Várna
VIDEÓ
• Vitézy Zsófia: Táncoló kamera
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Magyar kosztüm Szökés
• Ardai Zoltán: Go West Honfoglalás
• Turcsányi Sándor: Vérszörf Szürkülettől pirkadatig
• Fáy Miklós: Tarantino-zenék
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Gyóntatószék
• Simó György: Szájból szájba
• Tamás Amaryllis: Őt is anya szülte
• Simó György: Zűr az űrben
• Hungler Tímea: Elvált nők klubja
• Nagy Eszter: Hajszál híján szeretem
• Speier Dávid: Mindhalálig
POSTA
• Szomjas György: Tisztelt Szerkesztőség!
• Bakács Tibor Settenkedő: Tisztelt Szomjas György!

• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Várna

Kései napfelkelte

Forgács Iván

Korábban külső körülményekkel, ma önmagukkal birkóznak. Bolgár körkép a kilencvenes évekből.

Bulgária ma két területen versenyképes Európában: az egyik a popzene, a másik a film – szögezte le a 23. nemzeti filmfesztivál egyik vitáján Alekszandar Donev, a Kino fiatal szerkesztője. Ám természetesen nem az öröm, hanem a teljes elkeseredettség ragadtatta ilyen kijelentésre, mivel a bolgár filmet soha nem tapasztalt érdektelenség veszi körül odahaza. Valamit tenni kéne... Nedelcso Milev professzor is hét napon keresztül próbálta lelkesült szavakkal cselekvésre, határozott kiállásra bírni a kritikusokat, de patetikus szónoklatai legfeljebb elnéző mosolyt váltottak ki.

Valamit tenni kéne... – motyogja közben persze egyetértően mindenki, mert világos, hogy itt most valóban többről van szó, mint a nemzeti filmgyártás létének demonstrálásáról. Ugyan csak nyolc játékfilm készült az utolsó két évben, de ebből hét kezelhető igényes műalkotásként, és az érettség mellett ezúttal az eredetiség jelei is szembetűnőék. A bolgár filmművészetben alighanem megtörtént egy húsz éve várt minőségi áttörés. Csakhát mit kezdjen vele az ember, amikor azt látja, hogy az egyik legnagyobb kelet-európai fesztiválközpont nagyterme estéről estére kong az ürességtől, míg a folyosók tele vannak butikokkal és biliárdasztalokkal. Megnézi a filmeket, és hazamegy.

 

Egy őrült naplója. Bármilyen általános következtetéseket vonjunk is le a mai bolgár filmről, Manusz Kurkinszki Gogol-adaptációjára egyik sem lesz igaz. Még az érdektelenségről tett bánatos megállapítás sem. E film bemutatójára nagyszámú, jórészt fiatalokból álló közönség gyűlt össze, amely végig együtt élt a játékkal, s lelkesen ünnepelte a debütáns alkotót. Igaz, hogy Kurkinszki várnai, ám a sikert mégsem ez magyarázza, hanem varázslatos színészi tehetsége. A színművészet diadala ez a mű, amely képes teljesen kitölteni a film művészi terét. Hasonló bravúr volt Halász Péter teljesítménye Szirtes András Sade-filmjében. Persze egyik esetben sem mellékes az elhangzó szövegek irodalmi értéke. Ezzel együtt fantasztikus, amit ez a huszonéves mamlasz művel a címszerepben. Sajátos stílust teremtve gátlástalanul gesztikulál, intonál, fütyülve a klasszikus filmszerűség követelményeire. És a celluloid Emil Hrisztov kamerájában magába fogadja ezt a gátlástalan teatralitást, sőt, kifejezetten új életre támad tőle. A Popriscsin vízióit megjelenítő kísérleti etűdök már csupán díszítőelemként hatnak, lehetőséget adva Kurkinszki néhány ifjú kollégájának, barátjának is szereplésre.

Mindez sokszorosan igazolja azokat a véleményeket, hogy Bulgáriában egy kivételesen tehetséges, önálló látásmóddal rendelkező színésznemzedék van felnövekvőben, amely akár iskolát is teremthet, de mindenképpen pezsgést fog vinni a művészeti életbe. Egyszóval, Mariusz Kurkinszki – a nagy felfedezés.

Egyébként szembetűnő, hogy a bolgár filmet jelenleg a középnemzedéknek, illetve egy idősebb generációnak azok a tagjai uralják, akik a hatvanas évek vége óta próbálkoznak radikális megújításával. Jórészt igen tudatos alkotókról van szó, akik ma is pontosan érzik a kor követelményeit, ám míg korábban külső akadályok álltak útjukba, most mintha önmagukkal birkóznának.

 

Beszélgetés a madarakkal. Rumjana Petkova – Kurkinszki egyik fő istápolója-, aki két éve megrázó erejű filmet csinált a muzulmán kisebbség helyzetéről (idehaza Takaréklángon címmel mutatta be az Örökmozgó), most valami szép, érzelmes gyerektörténettel szerette volna kifejezni puritán életszemléletét. Egy átmenetileg nagyanyjához kerülő kisfiúval felfedezteti a természet szépségét. Tudja, hogy a hatáshoz látványos mesevilágot kéne teremtenie – amiben operatőre, Szvetla Ganeva maradéktalanul segíteni is tudná –, ám képtelen a duhajkodó esztétizálásra, állandóan az egyszerű megoldásokat, a finom részleteket keresi. Ezzel ugyan megfojtja az egyébként kissé közhelyes történetet, másrészt viszont néhány képsorban előcsihol egy olyan őszinte költőiséget, amely ellenállhatatlan erővel sugározza az életigenlő világfájdalmat a néző felé. Így lesz a film az elfojtott realizmus lírája.

 

A fekete fecske. Georgi Gyulgerov sem tudja igazán megtagadni önmagát. Pedig nagyon igyekezett. Az 1976-os nagy valóságfeltáró film, az Alkalom szüli a tolvajt rendezője arra vállalkozott, hogy elkészít egy kusturicásan temperamentumos, nagy balkáni sikerfilmet. Magdalena! Már nem is emlékszem pontosan, hány férfi üvölti szenvedélytől fűtve, mindenre elszántan az európai mozi talán leghidegebb tekintetű cigánydémonának nevét. Licitálnak rá, elrabolják, harcolnak érte a végsőkig. Mintha maga Magdalena se értené, minek ez a nagy felhajtás, de azért teszi, amit szerepe előír. Kicsit viszontszeret, kicsit szenved, kicsit önérzetes, kicsit elesett és mindenekelőtt – cigány. Mert Gyulgerovot a hatásvadász történetnél most is jobban érdekelné a közeg, no meg egy-két valós társadalmi probléma. Aztán előtör belőle a humanista érzelmesség is. Az egyik szerelmes fiú egy természetben élő vadember, akit, miután behívják katonának, egy búvár kezd el beszédre tanítani. A varázsszó: Magdalena. Ám mire Halibrjamov elsajátítja az emberi nyelvet, egy baleset következtében a búvár veszti el beszédkészségét. Csupán egy hangalakzat kiejtésére képes: Mag-da-le-na. És kezd világossá válni, hogy a lányért folytatott őrült versengés valójában egy végső kétségbeesett segélykiáltás a Szépségért egy formáját, tartását vesztett emberi környezetből. Amit Gyulgerov vadromantikus meséje közben átélünk, az éppen létünk harsány üressége.

A bolgár filmre egyébként sosem volt jellemző a provokatív újhullámosság, a tudatos formabontás. Ezért is lett az 1988-as fesztivál hőse két debütáns rendező, Ivan Cserkelov és Ljudmil Todorov, akik Szeretetszilánkok illetve Rohanó kutyák című munkáikkal addig szinte példátlan agresszivitással estek neki bizonyos tabuknak és formai konvencióknak. Az akkor még lelkes kritika valósággal önkívületbe esett tőlük, és kitartóan harcolt elismertetésükért. A peresztrojkás idők izgalma idéződött fel mindenkiben, mikor a programból kiderült: mindkét rendező új filmmel jelentkezik.

 

Guruló kövek. A nyughatatlan Ivan Cserkelovból keleti vallások hatása alá került sztoikus bölcselő lett. Ennek megfelelően filmnyelve bressoni kimértségűvé tisztult. Talán még tovább. Három, egymástól eltávolodott testvér találkozik a szülői házban, miután apjuk új feleségével Amerikába költözött. Megkezdődik a múlt tisztázása, az életutak értékelése, s eközben egy sor végső filozófiai kérdés is felmerül. Aztán kiderül, hogy az apa valójában nem hagyta el az országot, s egy közeli faluban él. A fiúk meglátogatják, az életről, istenről folytatott vita itt folytatódik. Egyértelmű válaszok persze most sem születnek, de a szellemi szférának ez a közvetlen, eszköztelen kifejeződése ezúttal is magával ragadó. Jó hallgatni effajta beszélgetéseket, főleg, ha nem arisztokratikus tudálékosság motiválja őket, hanem a létbevetettség természetes tanácstalansága.

 

Emilija barátai. Ljudmil Todorov, aki vérbeli filmessé érett, ismét egy nagyon kellemes entellektüel opusszal örvendeztette meg híveit. Receptje lassan állandónak tekinthető: egy csipetnyi belterjesség, egy csipetnyi ironikus humor és egy csipetnyi líra. Bámulatos könnyedséggel és nagyvonalúsággal képes ábrázolni nemzedékének jelenkori vergődését a remények és kudarcok között, s ami különösen vonzóvá teszi munkáit, az férfias gyengédsége. Szembe mer nézni a valósággal, de rendre elérzékenyül az emberi gyengeségtől, esendőségtől. Új filmje epizodikus szerkezetű. Emilija járja Szófiát, felkeresi barátait, s eközben jellegzetesen mai helyzetekbe, történetekbe botlik. A harmincasok-negyvenesek próbálnak alkalmazkodni a korhoz, vállalkoznak, ízlelgetik a „szabad” életet, de valahol már érzik: esetlenek, a történelem átugrott felettük. Nem fogják megtalálni helyüket az új világban, legfeljebb egymásba kapaszkodhatnak. De sebaj. Ez is élet, ez a habkönnyű szomorújáték.

Honnan van ma Bulgáriában pénz ilyen filmekre? Ne reménykedjünk valami eredeti, számunkra is alternatívát jelentő képletben. Az állami támogatást kezelő Nemzeti Filmközponttól pályázati úton körülbelül a költségek 20 százalékát lehet megszerezni, aztán kezdődhet a kuncsorgás, a koprodukciós partnerek hajkurászása. Mostanában elég gyümölcsözőek a francia kapcsolatok (Eurimages, Centre National de Cinématographie, Zelie Production), de magyar csatornák is működnek (Gyulgerovot a Globe Film segítette, míg a Budapest Filmstúdió Eduard Zahariev utolsó filmjének utómunkálatait finanszírozta), és mindenképpen figyelemre méltó, hogy a televízió természetes szövetségese a nemzeti filmgyártásnak. A baj csak az, hogy a szegénységet semmilyen ügyeskedéssel nem lehet palástolni. Érezhető, hogy a filmek megszületése teljesen esetleges, és a sok egyedi erőfeszítés közben lassan semmivé válik az egyes produkciók között kapcsolatot teremtő, igazi alkotói életteret biztosító szellemi-művészi közeg. Mintha az sem lenne, ami van.

 

Minden elölről kezdődik. Ivan Pavlov korai, dokumentarista korszakában egy fanyarul ironikus képi világ kialakítására törekedett. Két utolsó filmjében már inkább rezonőrökre bízza szemléletmódjának közvetítését, annál is inkább, mert a kiváló író, Valeri Petrov adja szájukba a szöveget, és lchak Finci hangján szólalnak meg. Finci a Séták az angyallal túlvilágról érkező kommentárjai után most láthatóvá is válik egy film utómunkálatainak keretei között. A szó szoros értelmében keretről van szó, hiszen a zenei hangosítást végző figura fiatal munkatársnőjével együtt egy videókeresőben jelenik meg. Innen reflektál – olykor énekelve – a film anekdotikus epizódjaira, végsőkig görbítve a szerelmi életünk elé tartott tükröt. Partnere Desza Kraszova, napjaink legizgalmasabb kisugárzású bolgár színésznője, úgyhogy nem csoda, ha a sok szellemesség után beleszeret. A megelevenedő helyzetek, hazugságok ismerősek – istenem, mennyi szégyenletes emléket idéznek fel –, úgyhogy nagyon jólesik az összekacsintás.

A mai bolgár filmművészet nem merül el posztmodern játékokban, sehogy sem képes elfogadni, hogy értékek nélküli, zűrzavaros kor a miénk. Változatlanul létezik számára a „hogyan élünk?” és „hogyan éljünk?” kérdése, s nem tér ki a valós és vágyott értékek ütköztetésének konfliktusa elől. Ha mindez kellően tudatosodik, és teljes összhangba kerül megújulást jelző formai törekvéseivel, akkor, meglehet, Szófiában születnek meg egy modern kritikai valóságábrázolás első maradandó teljesítményei.

 

Kései holdtölte. Sokunk barátját, az 1961-ben nálunk végzett Eduard Zaharievet idén legyőzte a betegség. Ám utolsó filmjében mégsem egyszerűen a halál előérzete késztette megrázóan keserű összegzésre. Sok minden gyötörhette ezt a végtelenül humánus alkotót, de leginkább talán nemzedékének történelmi kudarca, amelyet önmagához hű egyértelműséggel fejez ki. Mert mi mást láthatunk a Kései holdtölte Ishak Finci alakította idős, elesett hősének hányattatásaiban, ha nem a hatvanas évek puritán, emberarcú világban reménykedő generációjának teljes perifériára szorulását? Tagjai számára nincs már ideális közösség, gyerekeik kitaszítják őket, de a mind nyomasztóbb szegénységben sem lelnek már társakra, hiszen még a szeméttelepen, a hajléktalan guberálók között is maffiatörvények uralkodnak. És hiába az utolsó megváltónak hitt gesztus. Mikor a hős a véletlenül birtokába kerülő milliókat kiszórja az emberek közé, azok máris ölni kezdik egymást minden egyes bankjegyért, ami a teljes Apokalipszisig tart. Csak a csótányok élnek tovább. Bár vitatott, valóban ezzel a montázsvízióval akarta-e Zahariev befejezni a filmjét, ez a pár perc rendkívül hatásos lezárása mindannak, amit láttunk, mert ez a jelen a mi számunkra valóban búcsú az élettől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1407