KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/május
MAGYAR MŰHELY
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról
• Kormos Balázs: Négy fal között Párhuzamos montázs: Panelkapcsolat / Ernelláék Farkaséknál
• Kelecsényi László: Barátságos kapcsolatok Beszélgetés Szekfü Andrással
SZLÁVOK ÉS MAGYAROK
• Szíjártó Imre: Magyar hangja Magyar-orosz filmszótár
• Forgács Iván: Találkoztunk déli szlávokkal is Magyar – szerb/horvát/bolgár filmszótár
• Szász Csongor: Tabutörténetek és kórképírók Vajdasági magyar filmszociográfiák
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Fekete kesztyűs kézzel Dario Argento-portré – 1. rész
• Huber Zoltán: Florida, narancsok, kemény arcok Willeford-adaptációk
• Fekete Tamás: Hajtóvadászat nácikra Vadászok
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Szabó G. Ádám: Egy nemzet hanyatlása és felemelkedése Képregény-legendák: Skalp / Felvonulás
ÚJ RAJ
• Benke Attila: Hétköznapi antihősök Taika Waititi
FESZTIVÁL
• Csákvári Géza: Hatalmak és sorstragédiák Berlin
• Pazár Sarolta: Természeti erők Észt filmhét
FILMEMLÉKEZET
• Geréb Anna: Két elszalasztott filmszerep Gaál Franciska
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Hozott lelkek Egy másik életben
• Baski Sándor: A szex és a város Fülledt utcák
STREAMLINE MOZI
• Huber Zoltán: Szex, szerelem, gyengédség Szexoktatás
• Árva Márton: Tápláléklánc A platform
KRITIKA
• Pauló-Varga Ákos: A bűnös pásztor Corpus Christi
• László Ferenc: A Kodály-paradoxon A mi Kodályunk
MOZI
• Kovács Bálint: Saint Frances
• Huber Zoltán: Proxima
• Baski Sándor: A vadászat
• Roboz Gábor: A képeslap gyilkosságok
• Kovács Kata: Még mindig hiszek
• Sághy Miklós: A Pásztor
DVD
• Gelencsér Gábor: Szabó István-díszdoboz
• Benke Attila: Fekete pillangó
• Kránicz Bence: Majdnem híres
• Kovács Patrik: Géniusz
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Taika Waititi

Hétköznapi antihősök

Benke Attila

Taika Waititi ugyan bekerült a hollywoodi fősodorba Marvel-filmjei révén, ám sztárrendezőként is megőrizte fekete humorát és szolidaritását.

 

„Úgy gondolom, az én filmjeim mindig is komédia és dráma egyvelegei lesznek. Így közelebb állnak az élethez. Emberibbek.” – jellemezte műveit Taika Waititi (1975) egy interjúban. Az új-zélandi rendező a 2010-es évek második felében nemzetközi szinten is nagy sikert aratott áldokumentumfilmjével, a Hétköznapi vámpírokkal (2014) és minden idők legnépszerűbb új-zélandi filmjével, a Vademberek hajszájával (2016). Ezeknek köszönhetően szavazott neki bizalmat a Marvel Studios vezetője, Kevin Feige, így elkészíthette a korábban nem túl nagy rajongótáborral rendelkező Thor-filmsorozat folytatását, a Thor: Ragnarököt (2017). A címszereplőt játszó színész, Chris Hemsworth és Taika Waititi szándéka szerint ez nem egy harmadik rész, hanem új eredettörténet, ami rehabilitálta és szerethetővé tette a korábbi alkotásokban és a Bosszúállókban (2012) is túlságosan komoly és macsó szuperhőst. A Ragnarök 2017 kilencedik legjövedelmezőbb filmje lett, és mintegy precedenst teremtett, mert az északi mitológia istenéről mintázott hőst ezután a többi Marvel-filmalkotó is Taika Waititi verziójához hasonlóan ábrázolta (Bosszúállók: Végtelen háború, 2018, Bosszúállók: Végjáték, 2019).

Hogy mi az a bizonyos „Waititi-touch”, ami a népszerűtlen Thorból közönségkedvenc szuperhőst csinált? „Darabjaira szedjük, és le is romboljuk a régi koncepciót, majd az egészet újraépítjük.” – jellemezte Waititi a munkafolyamatot, amelyet már két, a nagy átalakulást előkészítő rövidfilmben, a Team Thor 1. és 2. részében (2016, 2017) is megkezdett. Ezekben a címszereplő hős ausztrál otthonában éli triviális hétköznapjait lakótársával, a teljesen átlagos irodai alkalmazottal, Darryllel. A Hétköznapi vámpírok stílusában forgatott áldokumentumfilmek egyrészt kihangsúlyozzák, hogy miközben a Bosszúállók többi tagja nagy csatákat vív, az asgardi hős olyan prózai dolgokkal van elfoglalva, mint az óvodalátogatás vagy a WC-pucolás. Míg a Shakespeare-adaptációkat rendező Kenneth Branagh-féle 2011-es legelső Thorban a címszereplő valóban egy shakespeare-i királydráma hősére emlékeztet, addig az önironikus, esendőbb „hétköznapi Thor” a Team Thorokban és a Raganrökben közelebb áll az átlagemberekhez, így a mozinézőkhöz. Nem mellesleg ebben a Marvel-filmben Hulk emberi formáját, a csetlő-botló kisember Bruce Bannert is többet láthatjuk

Mi, mozinézők mind olyanok vagyunk, mint Waititi hősei a Sas kontra Cápától (2007) a Boyon (2010), a Vademberek hajszáján és a Thor: Ragnarökön át az év elején bemutatott, Hitlert kifigurázó szatíráig, a Jojo nyusziig (2020): gyarlók vagyunk, de vágyunk a szeretetre, elismerésre, ugyanakkor hajlamosak vagyunk arra, hogy fals ideálokat (hogy ne menjünk messzire: szuperhősöket) tekintsünk példaképeinknek, akik csak a színpadon vagy a mozivásznon tökéletesek, magánéletükben viszont úgy viselkednek, mint a Thor-rövidek hétköznapivá tett antihősei. Taika Waititi célja, hogy a komédia és a dráma ütköztetésével ledöntse a hamis bálványokat, és kihangsúlyozza a valódi emberi értékeket.

 

Közelebb az emberekhez

„A vígjáték sokkal hatékonyabb eszköz, mint a dráma, mert a dráma sokszor elhidegíti az embereket, bűntudatot ébreszt bennük, vagy depresszív hangulatba hozza őket. Ám gyakran nincs velük olyan sokáig, mint a komédia.” – fejtette ki Taika Waititi egy interjúban. A fiatal alkotó eleinte nem feltétlenül a film médiuma keretei között képzelte el a dráma és a komédia ötvözését, más művészeti ágakban (festészet, fotózás, zene, színház) próbálkozott. A wellingtoni Viktória Egyetem drámaszakán megismert barátaival, többek között a filmjeiben gyakran szereplő Jemaine Clementtel több komikus formációt (So You’re a Man, The Humourbeasts) is létrehoztak, és rengeteg sikeres fellépésük volt Új-Zélandon és Ausztráliában. A 2000-es évek elején kezdett el rövidfilmeket készíteni, mert ráébredt, hogy a film, a fotót, a színházat és a zenét magában foglaló összeművészet az ő médiuma, ebben ütköztetheti leglátványosabban a tragédiát és a komédiát, amelyek összejátéka élettörténetünket is áthatja.

Már első néhány rövidfilmjében is ironikus és parodisztikus túlzással bontotta le a kulturális sztereotípiákat vagy a filmmítoszokat, így igazán életszagú és szórakoztató „filmnovellákról” van szó. A legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjra jelölt Two Cars, One Nightban (2004) egy parkolóban két autó kerül egymás mellé, amelyekben a szülők otthagyták gyermekeiket. Az egyikben ülő kislány felfigyel a másikban ülő kisfiúra. A fiú bár elkezdi a macsó szerepét játszani (például erejét fitogtatva visszaszól a lánynak, hogy ne bámulja), azonban ahogy Taika Waititi szó szerint egyre közelebb hozza a két gyermeket egymáshoz (a fiú átül a lány kocsijába), úgy hullik darabjaira a macsó maszk többek között a kisfiú ügyetlenkedései és „rossz alakítása” miatt. Így kénytelen őszinte lenni a lánnyal (például bevallani, hogy fiatalabb nála), ami elindítja őket a barátság útján. A háborús filmek pátoszát és sokszor fals heroizmusát bontja le a Tama Tū (2005), amelyben egy maori harcosokból álló csapat „pihen meg” a második világháború poklában egy épületromban. Miközben várakoznak, csendben kell maradniuk, így főleg a tekintetükkel és gesztusaikkal kommunikálnak, és ugratják egymást. Taika Waititi megmutatja, hogy bár fegyverük van, és egyenruhát viselnek, ők nem szuperhősök, hanem ugyanolyan emberek, mint bárki más: félnek, feszültek, és lehet, hogy talán életükben utoljára szórakoznak egy jót a halál torkában.

A Team Thor-filmek folytatása a Team Darryl (2018), amelyben a szuperhős lakótársa ezúttal a Ragnarök egyik negatív hősét, a Jeff Goldblum által megformált Nagymestert fogadja be. Akit a Team Thor címszereplőjéhez hasonlóan csupa hétköznapi szituációban láthatunk, mindennapi gondokkal kell szembenéznie, így a Marvel-filmek nézői máris kevésbé láthatják őt gonosznak és aljasnak. Az alkotó pályájának legfontosabb rövidfilmje a Jemaine Clementtel együtt rendezett és eljátszott What We Do in the Shadows: Interviews with Some Vampires (2005), ami a Hétköznapi vámpírok előtanulmánya. Ebben tulajdonképpen minden megvan, amit a 2014-es sikerfilm kibont. Mindkettőre jellemző, hogy a vérszívókat egyrészt a dokumentarista, másrészt a groteszk stilizáció segítségével hozzák közelebb az emberekhez, harmadrészt jelentősen támaszkodnak a színészi improvizációra, amelyet Waititi még a Thor: Ragnarökben is alkalmazhatott. Az alkotók felsorakoztatják a vámpírmitológia összes jellegzetességét Vlad Tepestől és a vérfarkasoktól a fokhagymapánikon és a tükörkép hiányán át a fényérzékenységig és a kötelező vérszívásig. Az epizodikus, álinterjúkból és tragikomikus szituációkból felépített nagyjátékfilmben a kulcsszó a kisszerűség, a cél a vámpírokat övező misztikus és félelmetes aura megszüntetése. A Friedrich Wilhelm Murnau Nosferatujának (1922) rémét idéző Petyr áll a legközelebb a klasszikus horrormonstrumokhoz agresszivitása és kívülállókkal szembeni kíméletlensége miatt, azonban még neki is vannak nagyon emberi, szívmelengető pillanatai, amelyek miatt a néző a többi vérszívóval együtt megszeretheti őt. Egyébként rajta, egy „szentségtelen partyn” megjelenő vámpír- és élőhalott-közösségen, valamint a főhősök és a vérfarkasok tragikomikus konfliktusán keresztül megjelennek a rasszizmus és az idegengyűlölet problémái, amelyekre Taika Waititi és Jemaine Clement szimbolikus megoldást kínálnak. A bennfentes közösség megveti, csak táplálékként kezeli a halandókat, a Waititi által játszott Viago és Deacon viszont nyitottabbak Nick és Stu, az emberi főszereplők iránt. Nyitottságuknak köszönhetően pedig az ősi ellenségek, a vámpírok és a vérfarkasok rájönnek, hogy hiába néznek ki máshogy, hiába mások a szokásaik, vágyaik és gyarlóságaik hasonlók, úgyhogy egymás kiirtása helyett akár jól is érezhetnék magukat közös programokon. (Egyébként a készülő folytatásban, a We’re Wolves-ban majd a vérfarkasokat ismerhetjük meg behatóbban.)

 

Hamis ideálok

A Tama Tū, a Hétköznapi vámpírok-filmek és a Thor-filmek tehát populáris hősöket hoznak le a valóság talajára (a közeljövőben a mozikba kerülő Next Goal Wins is ugyanezt teszi majd egy amerikai focicsapat tagjaival), a Two Cars, One Night viszont egy másik markáns vonulatot indított el Taika Waititi életművében. Első nagyjátékfilmje, a Sas kontra kígyó, az első nagy sikert hozó Boy, a Vademberek hajszája és a Jojo nyuszi éppen a „másik oldalt” vizsgálják meg, vagyis arra a problémára mutatnak rá, hogy a hétköznapi ember azért szalasztja el az élet igazi értékeit, mert hamis ideálok bűvöletében él. A négy filmből háromban (Sas kontra kígyó, Boy, Jojo nyuszi) Taika Waititi játssza a főhősök által idealizált antagonistát, aki kisugárzásával és hírnevével mintegy arra kényszeríti a szó szerint vagy csak képletesen kamasz főszereplőket, hogy fals bálványára akarjanak hasonlítani. A Sas kontra kígyóban ráadásul ez a bálvány, Gordon már halott, fotókon, videókon és díjai formájában kísérti öccsét, az örökgyerek és örök lúzer Jarrodot (Jemaine Clement), akinek éppen egykori atléta bátyja sikerei, másrészt gyerekkori iskolai kínzója, Eric miatt vannak súlyos önértékelési problémái. Édesapjuk mindig is csak Gordont tartotta nagyra, akiről azt terjesztik, hogy hősi halált halt (egy gyermeket próbált kimenteni a tűzből), holott valószínűleg a folyamatos teljesítménykényszer miatt lett öngyilkos. Jarrod ráadásul azzal akar kompenzálni, hogy bosszút áll Ericen, aki történetesen tolószékbe került, és idős korára lelkileg is összetörik. Így az örökvesztes antihős egy mozgássérült ember baját látná el egy rendkívül groteszk jelenetben – igaz, végül mégis Eric kerekedik felül. Holott élhetne boldogan szerelmével, Lily-vel, ha nem Gordon, hanem Jarrod akarna lenni.

Taika Waititi „így jöttem”-filmje a Boy, amelynek forgatókönyve már készen volt a Two Cars, One Night után, ám mégsem ez lett az első nagyjátékfilm, mivel a rendező nem szerette volna, ha maori származású szereplőket felvonultató rövidfilmjei után beskatulyázzák mint „maori filmkészítőt”. A Boy főhőse nemcsak egy, a nagymamájával és testvéreivel élő maori tinédzser, akit elhagyott az édesapja (Waititi szülei öt éves korában váltak el, a rendező édesanyjával élt), hanem a filmet azon a helyen forgatták, ahol Taika Waititi is felnőtt (Waihau Bay). Az amúgy Christine Leunens Cellába zárva című regényéből készült Jojo nyuszi tulajdonképpen ennek az érési történetnek egy változata: a Boyban a főhős Alamein valójában nem miatta, hanem az otthonukhoz tartozó farmon elrejtett piszkos pénz miatt hazatérő piti gengszter édesapját, a Jojóban a címszereplő kamaszfiú a képzeletében létező, kvázi rocksztárként ábrázolt Hitlert idealizálja túl, majd mindketten nagyot csalódnak ideáljukban, amikor rájönnek, hogy a bálványaik által képviselt ideológia és a hétköznapok valósága mennyire nincsenek szinkronban. Az ifjabb és az idősebb Alameint, valamint Rickyt, a Vademberek hajszája kamaszhősét pedig az köti össze, hogy nemcsak egy, hanem több sztárt, illetve popkulturális ikont istenítenek. A nyolcvanas években játszódó Boy-ban apa és fia Michael Jacksonért vannak oda, az ő táncmozdulatait próbálják leutánozni, az idősebb Alamein a képregényhős Hulkhoz hasonlítja és sógunnak nevezteti magát. A Vademberek Rickyje a gengszterfilmek hőseiért és a gengszter-rapperekért (különösen Tupacért) egyaránt rajong, de hasonlítja magát Rambóhoz és a Terminátorhoz is, bár a gyámügyi hatóság kötelékeiben dolgozó üldözője, Paula szerint inkább ő a Terminátor, míg a fiú a megsemmisítésre kijelölt Sarah Connor. Alamein azért ábrándul ki idealizált édesapjából, mert az nem találja a pénzt a farmon, összevész két társával is, emiatt pedig egyre frusztráltabbá és agresszívebbé válik a főhőssel és testvéreivel szemben. Jojo pedig közelebbről megismeri a „szuperhőse”, Hitler által ördögi ellenségként definiált zsidókat a házukban bújtatott Elsa révén, aki direkt rájátszik a nácik által teremtett sztereotípiákra, illetve eltúlozza, kifigurázza azokat, hogy ráébressze a fiút a hazugságokra. Annak ellenére, hogy maga a rendező játssza a főgonoszt, az ő igazi szócsöve Elsa, hiszen maga Taika Waititi is éppen azon dolgozik filmjeiben, hogy az irónia, a paródia és a groteszk eszközeinek segítségével rámutasson a természetesnek vett sablonok és ideológiák természetellenességére.

Ami egyrészt önéletrajzi okokra vezethető vissza, Waititi is csodálva gyűlöli az őt elhagyó művész-édesapját, ezért sincsenek „jó apák” csak „jó rossz apák” a filmjeiben. Jarrod édesapja, illetve az általa istenített bátyja és a pótapaként is funkcionáló Hitler ugyan eleinte inspiráló példaképek, de összességében káros hatással vannak a fejlődésben levő gyerekeikre (utóbbi két ideál még meg is kapja a maga pofonját a főhős fiúktól), a Vademberek hajszája mogorva és idegengyűlölő Hectorja pedig csak a nagy üldözés során képes elfogadni, megszeretni Rickyt. Akár a náci diktatúra elől a tetőtérbe menekülő Elsa és Jojo esetében, Hector és Ricky kapcsolatában is fontos, hogy az előítéletektől terhes társadalomtól távol, az ideológiáktól mentes természetbe visszatérve, az őszinte emberi kapcsolat során valóban megismerik egymást.

Másrészt a rendező művei, beleértve a Hétköznapi vámpírokat is az elemzett faji ellentétek miatt tragikomikus formában ismerős és szomorú társadalmi jelenségekre is rámutatnak. A Jojo nyuszi kapcsán készült egyik interjúban a rendező párhuzamot vont Hitler Németországa és Donald Trump Amerikája között abban a tekintetben, hogy szerinte válságkorszakokban a magukat elhagyatottnak érző és perifériára szorult, elkeseredett emberek „bárkit követnek, aki inspirálja őket”. Filmjei mind arra világítanak rá, hogy a popkultúra és a politika fals bálványainak és valóságképének azok lehetnek a megszállott áldozatai, akik csalódottak, traumákkal küzdenek, szeretetre vagy elismerésre éheznek. Taika Waititi filmjei ezért is mutatnak fel csupa pozitív példát arra, hogyan lehet az egyént tévútra terelő ideológiák ellen a leghatékonyabban küzdeni: ha segítő kezet nyújtunk a kitaszítottaknak, illetve az előítéleteket és sztereotípiákat félretéve elbeszélgetünk a másikkal, megismerjük a vámpír, a vadember, a kigúnyolt zsidó, a sógun vagy Hulk mögött az embert.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/05 39-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14526