KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/június
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Létay Vera (1935-2020)
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „A mozikkal együtt sírunk, együtt nevetünk”
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról – 2. rész
• Báron György: Kortársunk, Voltaire Candide
• Morsányi Bernadett: Idő van Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Harcmodor hidegháborúban Békeidő
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Családban marad Hirokazu Kore-eda
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Sóhajok és sikolyok Dario Argento-portré – 2. rész
• Nemes Z. Márió: A lehetetlen film filozófiája A horror filozófiája
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Varró Attila: Barbárok a tudatküszöbön Richard Corben: Neverwhere
• Baski Sándor: Pszichedelikus mélyfúrások Az éjféli evangélium
LATIN PANORÁMA
• Lénárt András: A Disney-küldetés Amerika-közi filmpolitika
• Barkóczi Janka: Távoli hangok Kleber Mendonça Filho és az új brazil film
• Bácsvári Kornélia: Síkváltások Karanténnapló
NÉMET PANTEON
• Schreiber András: A lefejezett próféta Friedrich Wilhelm Murnau
• Martin Ferenc: Tájba vetített érzelmek Murnau és a miliő
KÖNYV
• Kránicz Bence: Jelmezes rajongók A képregényfilm
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Apokalipszis itt és most? Világjárvány a videójátékokban
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: A történelemnek nincs vége Homeland
• Pernecker Dávid: Se isten, se sors Devs
• Kovács Gellért: Megcselekedte, amit megkövetelt Romlott oktatás
• (X) : Rejtett kincsek Az HBO eredeti játékfilmjei
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Batman új arcai Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény legendák

Richard Corben: Neverwhere

Barbárok a tudatküszöbön

Varró Attila

Corben a Den-széria képregény-eposzában ösztönénje démonait rászabadítva szürreális látomássá transzformálta a fantasy-műfajt.

Magyarországon, ahol tizenévesek ezreiből faragott képregény-rajongót egy életre a francia Pif, majd a 80-as években magyar mutációja a Kockás („Lufi-Pifu”) Magazin, a vegyes összetételű képregény-magazinok szerepe a médium életben maradásában sorsdöntő jelentőséggel bírt – szemben az amerikai piaccal, ahol mindig az egyes sorozatokra összpontosító kiadói füzetek jelentetették a terjesztés frontvonalát. Az Egyesült Államokban a magazin-forma elsősorban a cenzurális szabályokkal szembeforduló rétegműfajoknál (horror, noir), valamint a független comix-kiadásban kapott kiemelkedő szerepet – utóbbiak körében az ábécé szinte minden betűjére jutna egy jeles kiadvány Arcadetól a Zapig. Pedig Európától a Távol-Keletig régóta és előszeretettel adják ki különféle szerzők eltérő műveit – többnyire közös műfaj ernyője alatt – heti/havi rendszerességgel megjelenő gyűjteményekben: legyen szó 50-100 oldalas színes magazinokról, mint a humoros gyermeksztorik skót tárházát jelentő The Beano, az À suivre legendás belga kalandkiadványa és a Blue olasz szexlapja, vagy telefonkönyv vastagságú mangákról, mint a fiúknak szánt kalandtörténeteket felvonultató japán Shonen Jump. Az ilyen közkedvelt vegyes saláták hazájuk képregény-alkotói számára bőséges megjelenési lehetőséget, az olvasóközönségnek pedig hihetetlen stiláris és történeti gazdagságot biztosítanak, nem egyszer teljes generációkat indítva el a sikerek felé. Ennek a tematikai sokszínűségnek és művészi gazdagságnak talán legékesebb példáját egy olyan kiadvány jelenti, amely a választott zsánerek – a science-fiction és fantasy – berkein belül nemcsak látványosan eltérő világú alkotókat, műfaji mutációkat és stílusvilágokat ötvözött, de egyenesen két nemzeti képregény-kultúra korabeli élvonalát fésülte össze száz oldalas panel-parádéiban.

Szűk kilenc esztendőnyi hőskorában, az amerikai Heavy Metal magazin egyik lábával a 60-as évek derekán kibontakozó francia műfaji revizionizmus kőkemény talaján állt, másikkal az 50-es évek végén felvirágzó amerikai underground comix buja mocsarában taposott. Amikor a „Les Humanoides Associés” (Egyesült Humanoidok) kiadónév alatt összeállt legendás gall szerző-triumvirátus, Jean „Moebius” Giraud, Philippe Druillet és Jean-Pierre Dionnet 1975-ben megalapította a párizsi Métal Hurlant (Üvöltő fém) képregényújságot, nem csupán a hazai zsáner-forradalmárok fantasztikus műveit szedte színes csokorba, de szívesen válogatott tengerentúli renegátok munkáiból is – a comix-terrorista Bodé-tól (Cheech Wizard) a DC/Marvel-reformer Bernie Wrightsonon (Swamp Thing) át a mexikói peyote-próféta Jodorowsky-ig (Incal). Aligha meglepő, hogy a 70-es évek elején feltámadt sci-fi hullámnak és a Hurlant-remekművek többszörösen tabusértő és zsánerhatárokat feszegető látásmódjának köszönhetően a magazin hamarosan az Államokat is meghódíthatta, midőn a National Lampoon vicclap kiadója 1977 áprilisától havi rendszerességgel beindította az angol nyelvű verziót, – a némiképp félrevezető – Heavy Metal néven. A kiadvány kezdetben körülbelül 80-20% arányban közölt az anyalapban szereplő francia, belga, olasz alkotóktól és a hazai horror, sci-fi és underground szcéna képviselőitől (az első évben például Moebius, Mézières, Druillet, Bilal és Tardi mellett helyet kapott Bodé, Chaykin, Ed Davis és Frank Frazetta is) – ami a 80-as évek elejére nagyjából kiegyenlítődött, olyan széles merítését kínálva a helyi tehetségeknek, amelybe egyaránt belefért Rick Veitch illusztrált beszámolója a luccai képregény-kongresszusról, Bill Plympton néhány bizarr szösszenete vagy a képregény-géniusz Jim Steranko formabontó adaptációja a Gyilkos bolygó című science-fiction filmből. Szemben az 50-es és 60-as években virágkorukat élő amerikai sci-fi/fantasy magazinokkal (Forbidden Worlds, Weird Fantasy), amelyekben csupán 3-4 rövidebb, meglehetősen egysíkú zsánerdarab szerepelt, vagy a hasonló szellemű kortársakkal, akár az Egyesült Államokban (1984), akár Nagy-Britanniában (2000 AD), a Heavy Metal egy káprázatosan heterogén kínálatban valósított meg egy igen egységes szemléletmódot – afféle művészi programot kovácsolva a transzgresszióból. Bármelyik korai számot átlapozva egymás után sorakoznak a fantasztikum díszleteibe bújtatott harsány tagadások, amelyek hol a klasszikus történetmesélés, hol a hagyományos ábrázolásmód vagy a műfaji konvenciók határait feszegették – bővelkedve eredeti ötletekben és formai bravúrokban. 

Metál messiás

Ha egyetlen szerzőt kellene kiemelni a Heavy Metal amerikai élgárdájából, aki egyfelől végig jelen volt életművével mind a francia, mind az amerikai kiadvány korai sikerkarrierjén, másfelől pompásan ötvöződnek alkotásaiban a korabeli bande dessinée és comix legszebb erényei, az csak és kizárólag Richard Corben lehet. Az 1940-es születésű, meglehetősen zárkózott életet élő kansas-i szerzőnek sosem volt szüksége holmi forgószélre, hogy Óz birodalmába repítse: saját fantáziája és művészi tehetsége gyermekkorától kéznél volt, rajzasztalán életre keltve a fejében kavargó mesevilágokat. Kezdeti képregény-zsengéi után a középiskola alatt ajándékba kapott 8mm-es filmfelvevővel szerencsét próbált az amatőr animáció világában is, majd miután elvégezte a helyi képzőművészeti főiskolát, 25 évesen állást kapott egy ipari rajzfilmeket gyártó cégnél, ahol nappal a különféle ismeretterjesztő és hirdetési anyagok taposómalmában sínylődött, éjjelente pedig az underground comix öntörvényű világában tombolta ki magát. Rövid képregényei, amelyek olyan, hangzatos elnevezésű fanzine-okban jelentek meg, mint a Slow Death, a Grim Wit vagy a Fever Dreams, hamarosan felhívták rá a főként horror és sci-fi műveket publikáló Warren kiadó (Creepy, Eerie, Vampirella) figyelmét, ahol – többnyire Gore művésznéven jegyzett – műfaji gyöngyszemei villámsebesen népes rajongótábort szereztek számára, így aztán felhagyva stabil munkahelyével, 1970-től szabadúszó comics-művész lett belőle (sőt egy saját kiadvánnyal is szerencsét próbált, Fantagor címen). Népszerű műveivel – szokatlan és sokatmondó módon – még saját gyűjteményes reprint-kötetet is kiérdemelt magának a Warrennél, amely 1977-ben jelent meg The Odd Comic World of Richard Corben címen, nem kisebb képregény-legenda, mint Will Eisner lelkes előszavával.

Számos díjjal zsebében Corben a 70-es évek közepére a rétegpopularitást hozó comix-közegből átlépett a mainstream képregény-piacra, ahol a neve egyfajta védjegyévé vált a fantasztikumot, műfajkritikát és merész erotikát ötvöző sajátos zsánervilágnak. Nem csoda, hogy ugyanezen univerzum francia zászlóvivői, a Humanoidok már a Metal Hurlant első számába betették egyik sci-fijét (a C-Dopey a tudatmódosító szerek halálos veszélyeire hívja fel a figyelmet, egy földönkívüli párocska elfajult tripjén keresztül) – hogy azután az amerikai verzió egyenesen egy Corben-eposszal indítsa nyitószámát, rögtön a bemutatkozó oldalt követően, amely 12 részével az életmű főművévé nőtte ki magát, hat további sorozattal bővülve az elmúlt 40 esztendőben. A Neverwhere alcímet viselő első Den-széria a maga száz oldalával egyfajta betetőzése a Corben pályakezdő évtizedét meghatározó folyamatos kísérletezésnek. Habár nem az első hosszabb terjedelmű alkotása, de ez az első, amelyben tényleg minden megtalálható, amit az egyszeri képregény-rajongónak tudni érdemes Richard Corbenről: a szerzői világ műfaji, stiláris és személyes kisenciklopédiája, lenyűgöző művészi színvonalú kivitelezésben. Ráadásul a Neverwhere magában rejt egy olyan vonást is, amely a többi rangos Corben-alkotásban kevéssé érhető tetten. Míg egyes remekművei –főleg, amelyek olyan írótársak közreműködésével készültek, mint Harlan Ellison (Vic and Blood) vagy Jan Strnad (Jeremy Brood) – feszesre húzott, olajozottan működő műfaji narratívát követnek, mások pedig csapongó, epizodikus leltárai a Corben-ötleteknek (Mutant World), az első Den-eposz olyan különös, álomszerű módon meséli el barbárhőse kalandjait, mintha csak Jodorowsky gyúrta volna át egy féléves acid-party-n a Conan a barbárt. 

Corben, a barbár

Mielőtt 1968-as kisfilmjéből (Neverwhere) képregény-eposszá formálta volna a csupasz harcos Den első fantasy-történetét, Corben elkészített egy lenyűgöző Robert E. Howard-adaptációt, amely színvonalát tekintve vetekszik a legendás főművel, ugyanakkor épp az ellenkező póluson helyezkedik el az életműben. A The Valley of the Worm novella alapján írt/rajzolt Bloodstar (amely a graphic novel egyik legkorábbi példái közé tartozik) száz méregerős, fekete-fehér oldalon, egy noiros flashback-keretben meséli el a posztapokaliptikus jövő barbárságba süllyedt törzsi társadalmában egy rettenthetetlen harcos kalandos kálváriáját, amelyet a törzsfőnök lánya iránti tisztán lángoló szerelme szabadít rá. Történetét tekintve a Bloodstar szinte a fantasy hőskorában is készülhetett volna, eltekintve attól, hogy nélkülözi a mágiát, valamennyi irracionális elemét a Föld 200 évvel korábbi pusztulására vezetve vissza (meteorcsapás, klímakatasztrófa, radioaktív sugárzás). Áramvonalas, kitérőktől mentes cselekménye egy fékevesztett Mad Max lendületével száguld akcióról akcióra; náci plakátokat idéző hőse nemes szívű, bátor és családszerető férfiú, aki életét is feláldozza, hogy végezzen a szörnyeteggé torzult zsarnokkal és hatemeletes óriásférgével. A Bloodstar oldalain sodródva nagyítóval sem találni a szerző underground formabontásait (még a szexjelenet is inkább sejtelmes-romantikus), amelyek dühöngve tomboltak korabeli Warren-műveiben – legyen szó a Razar, the Unhero (1970) antihőséről, akinek ostobaságával és gyávaságával csupán hihetetlen szerencséje vetekszik (végső sikerét az ellenfél magától összeomló kastélyának köszönheti), a For the Love of a Daemon (1972) formabontó meséjéről, ahol a pojáca lovag helyett a gonosz mágus tompaagyú szörnysegédje menti meg a szép hercegnőt gazdája karmaiból vagy épp a Damsel in Dragon Dress (1973) abszurd paródiájáról, ahol az elátkozott lovagot lesmároló hősnő maga is sárkánnyá válik, majd egy betépett virágleány csókjának köszönhetően plüssállatként végzi egy drogos hippi szőnyegén. Akár a gyomorforgató erőszak és szadista szex kíméletlen revíziójával, akár az abszurd humor totális dekonstrukciójával csap le Corben kiszemelt sci-fi vagy fantasy-történetére, a klasszikus erényeknek írmagja sem marad a pusztítás végére: megmentésre váró hölgyeket gyaláznak meg (Rowlf), acélos állkapcsú szuperhősöket vágnak szecskába (Mangle, the Robot Mangler), vagy épp a megmentett hölgy fejezi le acélos állkapcsú szuperhősét egy egetverő numera csúcspontján, majd megtébolyul (Beast of Wolfton).

A Bloodstar konzervatív fantasy-kalandját követően a szerző egyfajta középutat választott a szélesebb piachoz illő tradicionális műfaji erények és a hírnevéhez kötődő transzgresszív látásmód között a Neverwhere-hez, olyan barokkos pompával körítve, amelyben a túlzások immár nem a lázadás groteszkjét szolgálják, inkább a szürrealitás felé nyitnak utat a fantasztikumban. Miután a sivár modern hétköznapokból – egy Burroughs-kötetben talált portál-tervrajz segítségével – a kákabélű, szürke David Ellis Norman átkerül Neverwhere (Sosehol) mítikus világába, dagadó izmú, tarkopasz harcossá alakulva belecsöppen egy gonosz királynő és egy megszállott mágus küzdelmébe a varázserejű Locnar-jogarért, amellyel szolgálatukba állíthatják az ősi piramis mélyén lapuló hatalmas Uhluhtc démont – valamint rátalál élete hercegnőjére a Földről elrabolt Kathleen személyében, akit rendre meg kell mentenie valami harcos, szörny vagy nekromanta karmaiból. Mint ennyiből is kiderül, Corben nyíltan vállalja, hogy alaptörténete – amelyet kedvenc műfaji példaképeiből (A Mars hercegnője, Lovecraft Cthulhu-mítosza) ollózott össze –, nem törekszik szellemi mélységekre és filozófiai magasságokba. Árnyalt személyiségekkel és kifinomult drámai konfliktusokkal sem igen vádolható meg – ez a későbbi szériákra megváltozik, feltárva többek között Den és Kath párkapcsolatának műfajidegen problémáit (Den II: Muvoovum) –, mint ahogy, egyelőre, műfaját sem kívánja deheroizálni és leamortizálni (lásd az elhízott, vásári pojácává vált főhős visszatalálást régi énjéhez a Den IV: Dreams sorozatban, vagy az 1996-os Denz epés (ön)paródiáját). Amit Corben a Neverwhere-ben csinál a fantasy-vel, az a Heavy Metal táborából közelebb áll Moebius onirikus Alzach-jához vagy a Halhatatlanok karneváljához Bilaltól – leginkább olyasmi, mint David Lynch gyűlölt/imádott Dűnéje: a szerző legbelső álmait és démonait rászabadítva szürreális látomássá transzformálja a műfajt, anélkül hogy látványos dekonstruktív talányokkal felhívná olvasói figyelmét arra, micsoda öntörvényű, felfoghatatlan művészi vízióval van dolguk.

Corben fantasy-eposzában mindenki a helyén van őshüllőn lovagoló barbároktól áldozati oszlopokhoz kötözött leányzókon át a csápos órásszörnyig, de akárcsak a való világból átsugárzott szerzői alteregónál (a kisfilmben maga Corben alakítja hősét az élőszereplős prológusban), náluk is mindnek akad valami hétköznapi alapja, amely hol konkrét személy (Kath alakjában az író saját feleségével kapcsolatos vágyait és kételyeit fogalmazta meg), hol inkább egy jelenség, probléma. Ahogy a portál prizmáján keresztül a sótlan David acélos Denné mitizálódik, úgy változnak át a Corben-magánélet elemei a fantasy műfaj színes, szélesvásznú motívumaivá. A szerző maga is vall ezekről a Heavy Metal-ban megjelent, igen provokatív interjúban: a személyes frusztrációkról kicsinyes, ellenséges szakmai környezete kapcsán és saját testi-lelki-szexuális gyengeségeit illetően; összeegyeztethetetlennek tartott elvárásairól a női nem iránt vagy épp állandó félelméről az öregségtől és sorvadástól. Amikor Den az első kötetben, rögtön érkezését követően, sikertelenül próbál megvédeni egy dögös papnőt a rá fenekedő gyíkembertől, majd döbbenten látja, hogy nem sokkal később a nő egy frissen jóllakott óriásgyík hátán távozik templomából, a szürreális képsorokon egy saját péniszével birkózó férfi ambivalens viszonyulása jelenik meg a kihívó női szexualitáshoz (ez a motívum bomlik ki egy egész sorozaton végigvonuló invázió-mesévé a Muvoovum bizarr oldalain). A főhős szerelmi háromszöge az egyaránt rubensi szépségű, ám minden más férfivágy-tengelyen ellentétes (madonna-kurva, rabszolga-királynő, nyuszi-cica) Kath-tel és Kil-lel ugyanerről az ambivalenciáról árulkodik, amelyből az utóbbi, Corben híres Vörös Királynője a későbbi sorozatokban a műfaj egyik legösszetettebb nőalakjává kerekedik – a Neverwhere epilógusa, amelyben Kath egy szárnyas hüllő hátán lecsapva menekíti el a főhőst Kil karmaiból, aki épp akkor részesíti orális örömökben, leplezetlenül ábrázolja ezt a kettős hozzáállást a másik nemhez. És ott van Ard, a galád mágus, aki az örökifjúságra és lankadatlan virilitásra áhítozva idézi meg az évmilliárdos monstrumot, hogy azután a torkában végezze; vagy a hű harcostárs Kang, akit a családjához fűzött ragaszkodás tesz sebezhetővé és a magányos hős elárulójává – csupa egyetlen vonásra redukált és felnagyított fantasy-alak, akikre az íróasztala fölé görnyedt Corben iszonyú erővel sugározza át ösztönénje minden barbár vonását. 

Önkéntelen képek

Ez az iszonyú erő azonban nem az akciódús cselekményben, a figurák markáns kliséiben vagy a konfliktusok halmozásában jelenik meg leginkább – hanem a Neverwhere-ből áradó vizuális gazdagságban, amely Corben legfőbb erényének és erősségének számít. Akárcsak az alaptörténet esetében, a szerző itt is bátran vegyíti a kedvenc EC-példaképeitől (Wally Wood, Graham Ingles, Alex Toth) átvett fogásokat, legyen szó a negatív tér merész alkalmazásáról (előszeretettel hangsúlyozza paneljeit keretüket vesztett hófehér űrrel vagy koromsötéttel), erőteljes perspektivikus torzításokról vagy éppen a filmnyelvi eszköztár akkortájt divatba jött képregényes adaptációiról (4-6-8 oszlopból álló panelsorain gyakran imitál kameramozgást, zoomolást, vagy akár párhuzamos montázst), amelyeknek Steranko mellett talán a legnagyobb korabeli comics-mestere. A Neverwhere páratlanul dinamikus, szinte lapról lapra más összképet kínáló oldal-kompozíciói sokat tesznek azért, hogy az olvasó egyfajta álomnak lássa az eseményeket, amelyben a cselekmény teljesen egységes, az ábrázolásmód azonban olyan szélsőséges, sokszínű és csapongó mintha egy kábítószeres víziót látnánk.

Ezt a vizuális hatást erősíti az egyik leginkább szembetűnő (vagy inkább kendőzetlen, a tömény meztelenség miatt) Corben-vonás: sajátságos karakter-dizájnja, amely a karikaturisztikus torzítás és a Michelangelótól Frazettáig terjedő monumentális testábrázolás különös elegye, megfejelve egy nagy adag gömb-fetisizmussal: Den golyófejű izompacsirtája egyszerre Dávid-szobor és Miki-egér, a sorozatban felvonuló összes nőalak afféle hiányzó láncszem a Willendorfi Vénusz és Jessica Rabbit között. Corben megszállott test-kultusza, rajongása az eszményi formákért, hamar kiérdemelte számára a szexizmus vádját (az életmű szinte összes nőalakja Russ Meyer-filmért sikít), kritikusai közül azonban kevesen ismertek rá arra a keskeny vizuális metszetre, amelyben ezek a kicsattanó hős- és nőalakok megjelennek. Míg hímnemű antagonistái és mellékszereplői számára Corben általában a comix-paródiákba illő komikus túlzásokat részesíti előnyben (öles bikanyaktól ráncrengetegen át guvadt szemekig), addig főalakjai egyszerre idealizált és kifigurázott verziói a Charles Atlas modellnek (lásd a Rocky Horror Picture Show címadó szereplőjét) – szépségük primitív és brutális, vonásaik könnyen torzulnak rút indulatokba, mozdulataik eleganciája egy zsarnokgyíké, akár akciók, akár aktusok közben. A Neverwhere harsány karaktergárdája a trip-szerű oldalkompozíciókkal kombinálva épp olyan erőteljesen jelzi a corben-i ambivalens hozzáállást a fantasy hőskultuszához, mint a Rowlf vagy a Mutant World remek dekonstruktív meséi – vagy épp a későbbi Den-sorozatok, amelyek a Dreams füzetektől kezdve egyre keserűbb szarkazmussal kezelik a főhőst és világát, ékesen bizonyítva az idősödő Corben elfordulását ifjúkori bűntudatos vonzalmától a nyers testiség iránt. Mintha csak a szerző igazságszérumnak használná a tudatmódosító szereket: amint egy delírium hagymázas képi világában ölt testet a sematikus fantasy-sztori, kliséi vallomásokká alakulnak a görbe tükörben.

Ezt az ösztönénből felsugárzó pszichedelikus hatást Corben egyedülálló színkezelésével éri el leginkább, amelyet a 70-es évek elejétől dolgozott ki, felülírva a képregény-iparban akkortájt használt mechanikus színezési technikát. Ahelyett, hogy YCM-színkódokhoz redukálva töltené meg vonalrajzait árnyalatokkal, valamennyi oldalnál – roppant időigényes módon – egyedileg állította össze a színrétegeket, olyan finom átmeneteket létrehozva, amelyek (a monokróm képregényeiben is tetten érhető caravaggiói „világítás-technikájával” karöltve) páratlan plasztikusságot eredményeztek – legyen szó alkonyati tájban magasodó azték szoborról vagy buja dzsungelben összefonódó testekről. Emellett lenyűgöző totálképein Corben szívesen él kavargó, színpompás akrilhátterekkel, amelyek mára a 60-as évek trip-filmjeinek legfőbb ismertetőjegyévé váltak – a szerző először Roger Corman híres Poe-sorozatában találkozott retinarepesztő vizuális hatásukkal és azonnal beléjük szeretett (a Den-képregényeken kívül azonban ritkán él velük). Harmadik – talán legegyedibb – vonása szintén ismerős lehet a korabeli hollywoodi filmekből (lásd Sirk vagy Minnelli melodrámáit), ám képregényben elég szokatlan élmény összefutni velük. Főként a testekre és arcokra, Corben időnként színes fényeket vetít (az árnyékolás mellett vagy helyett), amelyek jobb esetben a panelben látható színes felületről tükröződnek (mondjuk egy ibolyakék barlangfalról ibolyakék árnyék vetődik egy bronzbarna testre vagy egy misztikus zöld felhő fest rémült zöldre egy lovagarcot), durvább esetben semmiféle diegetikus forrással nem rendelkeznek, mintha csak egy színes reflektorból vagy színezett üvegen át szűrődnének (például a dühbe gurult királynő felsőtestét vörös fény árasztja el vagy köpenyének egyik oldala hirtelen lilába borul). A Neverwhere szivárványos színei – különös tekintettel a lila ötven árnyalatára – gyakorta belülről fakadnak: érzések, indulatok, hangulatok kifejezői – akár a szereplőké, akár a szerzőé, ahogy látja őket. Márpedig Corben szó szerint más színben néz erre az ezerszer látott fantasy-világra: csodálja és rettegi sok ezer évre visszanyúló mítoszait, amelyek világába átlépve nem csupán hatalmas hőssé válik ez ember, de a lávaként feltörő ösztönök kiszolgáltatott áldozatává is.

 

Corben a Den-széria indulása óta eltelt bő negyven évben szüntelenül dolgozik, ám pályakezdő évtizedének aprólékosan kimunkált, mélyen személyes szerzői munkái lassanként átadták helyüket a mamutkiadók népszerű sorozatainak, amelyeket lenyűgözően vérfrissít sajátos stílusával. Az ezredforduló óta dolgozott Brian Azzarellóval a Hellblazeren (Hard Time), Garth Ennis-szel a The Punisher egy füzetében (The End), és egyik legnagyobb kortárs tisztelőjével, Mike Mignolával a Hellboy féltucatnyi epizódján, amelyből kettőért (The Crooked Man, Double Feature of Evil) megkapta az Eisner-díjat. Időnként előveszi régi kedvenc horror-szerzőit és készít egy pazar adaptációs kötetett novelláikból és költeményeikből (Edgar Allan Poe’s Spirits of the Dead; H.P. Lovecraft’s Haunt of Horror) vagy összeméri erejét egy-egy szuperhős-dúvaddal (Luke Cage, Bruce Banner, Swamp Thing), de pályáját az elmúlt húsz évben már inkább a formai kísérletezés, mintsem az önkifejezés hajtja előre, újabb és újabb technikák (airbrushtól a számítógépes grafikáig) kipróbálása és hasznosítása. Amikor 2018-ban (több mint húsz év szünet után) visszatért a Heavy Metal lapjaira a Murky World (egy)személyes fantasy-sorozatával, hogy nyomon kísérje barbárhőse, Tugat odüsszeiáját egy homályos mesevilágban, ez a világ már a keserű öregkoré (a keretben az agg főhős tekint vissza múltjára): alakjait a karikatúrák kemény vonalai határolják, háttereit a dementia szemcsés, egyszínű köde alkotja, paneljein éles kontrasztú fények találkoznak szigorú pasztell-színekkel – és ahogy a Neverwhere képeinek kavargó, határtalan és színpompás szürrealitásából visszatért a korai comix-groteszkhez, története is úgy vált ironikus összegzésévé a hajdani fantasy-toposzoknak. Ha Sosehol még egy olyan álomvilág volt, amelynek kapuján túl a barbárok vártak – Homályvilág már leszámolás az ifjúság illúzióival. 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 28-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14554