KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/június
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Létay Vera (1935-2020)
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „A mozikkal együtt sírunk, együtt nevetünk”
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról – 2. rész
• Báron György: Kortársunk, Voltaire Candide
• Morsányi Bernadett: Idő van Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Harcmodor hidegháborúban Békeidő
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Családban marad Hirokazu Kore-eda
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Sóhajok és sikolyok Dario Argento-portré – 2. rész
• Nemes Z. Márió: A lehetetlen film filozófiája A horror filozófiája
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Varró Attila: Barbárok a tudatküszöbön Richard Corben: Neverwhere
• Baski Sándor: Pszichedelikus mélyfúrások Az éjféli evangélium
LATIN PANORÁMA
• Lénárt András: A Disney-küldetés Amerika-közi filmpolitika
• Barkóczi Janka: Távoli hangok Kleber Mendonça Filho és az új brazil film
• Bácsvári Kornélia: Síkváltások Karanténnapló
NÉMET PANTEON
• Schreiber András: A lefejezett próféta Friedrich Wilhelm Murnau
• Martin Ferenc: Tájba vetített érzelmek Murnau és a miliő
KÖNYV
• Kránicz Bence: Jelmezes rajongók A képregényfilm
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Apokalipszis itt és most? Világjárvány a videójátékokban
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: A történelemnek nincs vége Homeland
• Pernecker Dávid: Se isten, se sors Devs
• Kovács Gellért: Megcselekedte, amit megkövetelt Romlott oktatás
• (X) : Rejtett kincsek Az HBO eredeti játékfilmjei
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Batman új arcai Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Békeidő

Harcmodor hidegháborúban

Stőhr Lóránt

Hajdu Szabolcs körképe szerint a gyűlölködés, az állandó gyanakvás, a mindennapossá vált agresszió megmérgezi a magyar társadalmat.

Hajdu Szabolcs nemzedéke legszuverénebb és legkreatívabb játékfilmrendezője, aki a finanszírozási nehézségek dacára és a kínálkozó lehetőségekkel élve egyaránt képes eredeti, személyes erejű mozgóképes alkotást teremteni. A korai kisköltségvetésű nagyjátékfilmek költői-játékos stilizációját (Macerás ügyek, Tamara) egy későbbi nemzetközi koprodukcióban legrétegzettebb alkotásává alakította tovább (Bibliothèque Pascal). A költői világábrázolás mellett Hajdu tehetsége a finom részletekben bővelkedő realisztikus ábrázolás iránt is kibontakozott (Fehér tenyér), ami később amikor az antidemokratikussá vált hazai filmfinanszírozási rendszerből kiiratkozott, színészcentrikus olcsó filmben mutatta meg másik arcát (Ernelláék Farkaséknál). Hajdu nem alkalmazkodik előzetes műfaji és stiláris öntőformákhoz, minden filmje az aktuális szerzői vízióból születik. A szabad alkotófolyamatból eredően Hajdu egyetlen filmje sem tökéletesre csiszolt remekmű, kisebb-nagyobb dramaturgiai döccenők minden művében előfordulnak, ám rendezői kompozíciói minduntalan átívelik a történetmesélés bukkanóit.

Legújabb nagyjátékfilmje, a Békeidő (az egyezés Vitézy László 1980-es reformista tsz-elnök-filmje címével merő véletlen) a kis költségvetésű, realisztikus vonulatot erősíti. A mű fogantatási körülményei, a hazai filmtámogatási rendszeren kívüli alternatív finanszírozás, az ebből következő alacsony költségvetés és a szabad, improvizatív tervezői-és próbafolyamat azt sejteti, hogy a Békeidő elbeszélő technikájában és stílusában az Ernelláék Farkaséknál folytatásává válik, Hajdu és csapata azonban meghaladja az előző filmben kidolgozott elbeszélői és rendezői stílust, a kamaradrámai koncentrációt és a kézikamerák sokaságával felerősített folyamatos nézőpontváltást. Az epizodikus cselekmény több vázlatszerű szálon fut előre, három család és számos egyedülálló karakter életének egyetlen estéjébe kapunk bepillantást, akiknek útja időről időre összefut, akárcsak Jim Jarmusch korai filmjeiben (érdekességként: Jim Stark volt ezeknek a filmeknek is a producere, ahogy a Békeidőé is). A lazán összefűzött cselekményszálakat egyetlen általános közös téma tartja össze: a jelenetek szinte mind a hétköznapi erőszak körül forognak.

A verbális agresszió uralja a filmet, ami könnyen átcsap fizikai bántalmazásba, szexuális vagy egyéb fizikai abúzusba. A kapcsolatok többségét, legyen az főnök-beosztott, eladó-vevő viszony, a dialógusok rejtett vagy nyílt agressziója járja át. Mindjárt a második jelenetben robban az időzített bomba. A kinézetével és sorsával elégedetlen tanárnő (Sárosdi Lilla keserűen indulatos alakításában) kedves, kimerítő érdeklődése a virágboltban durva közönybe és kioktató elutasításba ütközik, amin az egyszerre öntudatos és frusztrált nő felhorgad és tehetetlen dühében kislánya szeme előtt botrányos verekedésbe bonyolódik a hidegen fölényes fiatal eladónővel. Erős a folytatás is: éles kontrasztként az álmos kávézó már-már buñuel-i módon elrajzolt, végtelenül figyelmes és előzékeny pincére zökkenti helyre a nő jóérzését. (A vendégkönyv dicsérő bejegyzéseit éjszakánként szomorú kielégülésként olvasgató pincér élőhalott karaktere hátborzongatóbb a kimérten gonosz virágáruslánynál). A kávézóban lezajlott furcsa találkozások hatása alatt a középkorú tanárnő otthon bevallja boldogtalanságát és egy régi, talán igaz sem volt félrelépését kiégett, szakmai-egzisztenciális kételyektől gyötört színész férjének, aki erre sután kupán veri őt.

Hajdu és a színészek pontosan rekonstruálják a szóbeli agresszió eltérő stratégiáit. A párbeszédek nyelvi fordulatait és dinamikáját kerülendő példákként elemezhetnék pár- és családterapeuták. Hajdu színészként a gyülekezetének mintát nyújtó lelkészt alakít, aki egyszerre birkózik némán lázadó punk kamaszfiával és a fiút az apjával szemben folyamatosan erőszakosan védelmező feleségével. Hajdu szerepe és az intellektuális mondatokba csomagolt verbális megalázás ismerős az Ernelláék…-ból, ám itt a rendező-színész karikírozott kellékhasználattal, mustársárga pulóverrel, divatjamúlt szemüveggel, bajusszal, egyenesre vágott frizurával erősebben eltolja magától a figurát. A két felnőtt egymást és fiúkat vádló párbeszédei hemzsegnek a kíméletlenül általánosító „te mindig” és „te soha” kezdetű fordulatoktól, s már azelőtt piszkálódóak, hogy a fiú anyja durva hazugságára reakcióként otthagyja őket vacsora közben. A szülők számára fiuk kivonulása a fojtott veszekedés újabb frontját nyitja meg, amelyben az apai és anyai szerepeik kapcsán sértéseket vághatnak egymás fejéhez, végül a lelkész példát statuálva durván lehordja gyermekét. „Minden nap, amióta csak emlékszem, csinálsz valamit, amiből botrány van” – mondja ki a megbánást, szembenézést azonnal ellehetetlenítő mondatot, amelynek mélyebb üzenete a verbális büntetés boldogtalan házasságáért.

A családi és utcai viszályokat aktualizálja és társadalomlélektani értelmezéssel színezi a közvéleményt formáló események beszivárgása a cselekménybe. Az egyik jelenet Marton László Sárosdi Lilla ellen elkövetett szexuális abúzusát rekonstruálja. A Marton által inspirált rendező-karaktert Sárosdi férje, Schilling Árpád alakítja zavarba ejtően higgadtan; előbb kulturált kegyetlenséggel leteremti a lakásszínházi előadás színészeit, aztán nagyvonalú ajánlattal elfurikázza az önbizalomhiányos és tapasztalatlan rajongóját, akinek személyiségépítő, felszabadító próbaként tálalja fel a nem kívánt szexuális aktust. A Békeidő azt sejteti, hogy az elmúlt évtized pökhendi állampárti autokráciája gerjeszti a társadalmat átjáró indulatokat. Egy maroknyi aktivista harcias tiltakozása az Állami Számvevőszéket átjáró politikai korrupció ellen az egyik rendőr és egy járókelő gyalázkodását váltja ki, akik a felülről fűtött kirekesztő gyűlölködés öntudatlan médiumai. A rádióból alattomos hatású idegméregként folyamatosan ömlenek a migrációról szóló álhírek és az anti-Soros propaganda, ami öntudatlanul is beszivárog a lelkekbe, s ez nemcsak egymás lecigányozásában, lemigránsozásában bukkan a felszínre, hanem a másik emberre folyamatosan gyanakvó, abban azonnal ellenséget vagy prédát látó emberi attitűd megerősödésében is.

Az epizódok együtt következetesen építik fel a hideg polgárháborús állapot érzelmi atmoszféráját, az elbeszélés mégsem jut el a katartikus hatású összhangzatig. Ennek részben Hajdu szabad alkotói szelleme és az oka: a Békeidő, akár korábbi művei nem egyszólamú, a pattanásig feszült dialógusokat hol sötét humor, hol vágyteljesítő álmok oldják. A szürreálisba hajló jelenetek a szüleik gyilkos veszekedéseit elszenvedő gyermekekhez kötődnek, akik költői erővel felül tudnak kerekedni az őket kihasználni próbáló felnőtteken (a kamaszlány szkanderben lenyomja a hazugságon kapott „ragadozót”, a kislány varázslatot hajt végre a kétes üzelmeket folytató ál-taxison), ám szerepük az ellen-álomvilág kialakításán túl még sincs tisztázva. Az elbeszélés összhangzását szintén gyengíti a jelenetek intenzitásának hullámzása (ilyen elbeszélői ballaszt az aktivista nő kamaszlányának vonatútja, a fiatalember látogatása a prostituáltnál) valamint a félbemaradó cselekményszálak a vázlatosan hagyott szereplőkkel. A legintenzívebb hatást azoknak a karaktereknek a nyomorúsága váltja ki, akiket több jeleneten keresztül látunk, akiknek különféle interakciói több oldalról rajzolják meg jellemüket és pontosan rögzítik az este során befutott érzelmi-indulati útjukat.

Az erős rendezői koncepció, a film összetéveszthetetlen hangulata összetartja a helyenként hézagos történetmesélést. Hajdu itt más poétika mentén alkotott, mint az Ernelláék… -ban, erőteljesebben támaszkodott a kép és a hang érzéki hatására. Az Ernelláék… rövid snittes technikájával szemben itt hosszabb beállításokat látunk, a szereplők körül lebegő kameramozgásokat, amelyeket akár egy láthatatlan megfigyelő külső nézőpontjának is tulajdoníthatunk, aki némi távolságot tartva szemléli az erősen ambivalens karakterek nyomorát. Akiket a klausztrofób terek, az éjszakai lakások, autók, a fülledt levegőjű virágüzlet, a kihalt kávézó halálos légköre tovább szorítanak. Bántó Csaba operatőr romlott és fullasztó világításba vonja a helyszíneket, akárha poshadt állóvíz mélyére néznénk, ahová ritkán szűrődnek be egy színesebb világ fényeit. A lelkész és felesége váláshoz vezető vitáját zöldes fénybe merült autójukban úgy járja körbe kívülről a kamera, mintha egy kíváncsi tekintet figyelné egy akvárium lakóit. Az autóból nézve a sivár utcák is mérgező zöldessárga lámpafényben fürdenek. Időnként mégis tompán felragyognak melegebb színek is, amit a Bibliothèque Pascal álomjeleneteiből ismerős, halkan csilingelő varázszene kísér, mint amikor a virágüzletben a fantasztikus növényeken közeliben pásztázik a kamera, vagy a vonaton, ahol a kamu tenyérjós és a kamaszlány játszmáját mély árnyékba vesző téglavörös és türkizzöld festményszerű eleganciával színezik. A lebegő kameramozgás, a fojtott világítás, a monoton zörejek és a Freakin’ Disco ironikusan melodikus zenéjének együtteséből kikerekedő kompozíció a megtört, tudat alatt mégis tovább élő vágyálmok és a frusztrált bezártság feszültségének érzéki élményét okozza. Gyilkos mondatok járják át meg át ezt a fojtogató atmoszférát – a permanens harcban önmagát elemésztő társadalom poklát.

 

BÉKEIDŐ – magyar, 2020. Rendezte és írta: Hajdu Szabolcs. Kép: Bántó Csaba. Zene: Freakin’ Disco. Vágó: Kővári Szabolcs. Producer: Jim Stark, Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs. Szereplők: Török-Illyés Orsolya (Kinga), Sárosdi Lilla (Angéla), Szabó Domokos (Ajtony), Hajdu Szabolcs (Attila), Wrochna Fanni (Dorottya), Schilling Árpád (Rendező), Hajdú Lujza (Dina), Pálfi Magdó (Johanna), Krokovay Ábel (Márk), Tóth Orsolya (Alma), Katona László (Ervin). Gyártó: Látókép Production Kft. / Filmtett Egyesület. 92 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14561