KritikaDavid Fincher: MankA kíntornás Mank-jaVarró Attila
Fél évszázaddal az amerikai szerzői elmélet megszületése után Fincher elkészítette a forgatókönyvírók metoo-kampányfilmjét. Akárcsak Orson Welles-t, akit filmrendezői pályája kezdetétől makacsul foglalkoztatott a zseniális titánok és autokrata zsarnokok között húzódó vékony határvonal (Aranypolgártól Macbethen át a Gonosz érintéséig), az – ugyancsak – perfekcionista autokrataként ismert David Fincher is rendre visszatér ehhez a témához, legyen szó a Játsz/ma bankárhőséről, a Zuckerberg-életrajzi filmről, majd az idei önreflektív tetőpontról, amelyben a „zseni, mint zsarnok” filmtörténeti csúcspéldáját jelentő Aranypolgár-sztori keretében néz szembe saját démonával – a művészet és manipuláció Jekyll/Hyde-párosával. Míg azonban a Játsz/ma esetében a (diktátor)hős a mások által irányított fikciók csapdájában vergődő áldozat (lásd a Hetediket és Harcosok klubját), a Közösségi hálóban pedig egy kivételes tehetségű entrepreneur válik saját szerzőisége érdekében manipulatív kizsákmányolóvá, a Mank esetében a főhős immár sem zsarnok, sem zseni – csupán a kettő közé szorult mesterember, aki elszántan próbálja megőrizni alkotói integritását a tűzvonalban. A friss Fincher-opusz nagy bravúrja, hogy az Aranypolgár születésének számos formában feldolgozott legendáját – Pauline Kael provokatív Raising Kane-kötetétől PBS-dokufilmen át az RKO 281 játékfilmjéig – nem a rendezői (alter)egó-hoz illő Welles grandiózus sztoriján keresztül ragadja meg, hanem a forgatókönyvet jegyző Herman J. Mankiewicz nézőpontjából mesél róla. Aligha található látványosabb példa a szerzői elmélet és a forgatókönyvírás konfliktusára a klasszikus Hollywoodban (ahol elvétve akadt a saját filmjeit író rendező), mint az Aranypolgár-vita – ami legalább annyira köszönhető a Welles zsenialitása iránti túlzott rajongásnak, mint Mankiewicz erősen vitatható jogcímének a „szerzői forgatókönyvíró” rangra. Számos kiváló Algonquin-kortársával ellentétben (lásd a filmben is helyet kapó Ben Hechtet és Charles Lederert) „Mank” életművéből nem csupán a remekművek hiányoznak, de személyes szemléletmódnak, egységes tematikának sincs nyoma – „csupán” a szellemes dialógusok, csavaros cselekmények és bravúros emberismerettel megrajzolt karakterek kismesterei közé tartozott, akik manapság fehér hollók az Álomgyárban, de a 30-as években elég volt behunyt szemmel eldobni egy feles poharat, hogy eltaláljunk egyet. Fincher egyértelműen az író pártján áll ebben a régi tollharcban, híven követve édesapja 90-es években írt forgatókönyvét (aki híven követte a Raising Kane-t), sőt Hearst búcsúzó példabeszéde a kintornás majmáról a sarris-i szerzői elmélet ellen valaha intézett legvitriolosabb filmes riposzt. Ami azonban még érdekesebb, hogy az ezredforduló egyik babérkoszorús hollywoodi auteurje szinte minden flashback-jelenetével arra törekszik, hogy az Aranypolgárból egyfajta mélyen személyes, magánéleti problémákkal és erkölcsi dilemmákkal átitatott filmíró-hitvallást faragjon – élen a cselekmény harmadát kitevő Upton Sinclair-választási sztorival, amelynek hírhedt manipulációs fogását merész ötlettel az íróhőstől eredezteti. A központi konfliktus tétje nem kisebb az Író Lelkénél: míg Hearst a politikai hatalom zsarnok szuperegója (akit a fellázadó Mank magán-megváltásként akar leleplezni művével), Welles sötét lángész-kísértet, az auteur-vágyak Tyler Durdene, aki mintha csak a hős ösztönénjéből buzdítana a művészi hatalom öncélú felhasználásárára – bosszúra, árulásra és kizsákmányolásra. Egy ilyen forgatókönyvírói apoteózistól különösen nagy csalódást jelent, hogy éppen a szkript terén írja le magát. Fincher szakmailag mindent elkövetett, hogy az otthoni plazmaképernyőkre álmodja a 40-es évek monokróm celluloid-varázsát (a korabeli hangtechnikától a selymesre lebutított képsorokon át egészen a filmszalagos váltójelekig) és lenyűgöző hitelességgel eleveníti meg a klasszikus Álomgyárat, legyen szó a helyszínekről, tárgyi világról vagy akár a színészválasztásról. Ugyanakkor a történet hitelét durva csúsztatások és tárgyi tévedések rontják (lásd a Mayer-felvásárlási kísérlet áthelyezését a forgatás előttre), a bizonyára hommage-nak szánt időbontásos szerkezet jobbára indokolatlan és feleslegesen túlfragmentált parasztvakítás, a remek színészek szájába adott párbeszédek hallatán pedig az igazi Mank menten a viszkije után kapott volna (a legszellemesebb fordulatok a Kael-től vett anekdota-idézetek). Fincher filmje nemes szándékával ellentétesen pont arról tanúskodik, mint Welles Aranypolgára: a rendező sztárként tündököl minden képsorán, az operatőr egyenrangú alkotótárs, míg a történet nem több hivalkodó stíljátéknál, amely fennen hirdeti a szerző üzenetét; művészi eszközei – miként az árnyékba szorított zsurnaliszta-hős vonásai – azonban nem érdemelnek figyelmet. MANK (Mank) – amerikai, 2020. Rendezte: David Fincher. Írta: Jack Fincher. Kép: Erik Messerschmidt. Zene: Trent Reznor, Atticus Ross. Szereplők: Gary Oldman (Mank), Charles Dance (Hearst), Amanda Seyfried (Marion), Tuppence Middleton (Sara), Arliss Howard (Mayer). Gyártó és forgalmazó: Netflix. Feliratos. 131 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
